Idén tavasszal jelent meg Kustos Júlia első, Hullámtörő című kötete a Jelenkor Kiadónál. A szerzővel többek között a kötetbe válogatás szempontjairól, a hagyományhoz való viszonyról, egyedi versformákról, valamint további terveiről beszélgettünk.
KULTer.hu: A Hullámtörő az első köteted, melynek számos verse korábban megjelent különböző folyóiratokban. Tulajdonképpen hány év termését tartalmazza a kötet? Mikor íródtak az első versek?
Körülbelül tíz éve. Ez persze nem azt jelenti, hogy volna benne olyan vers, amit akkor írtam és azóta nem nyúltam volna hozzá. A kötet vége felé található Bildungok egy részének például az első verzióit húsz-huszonkét éves korom körül skicceltem fel, és sokszor újraírtam. Szokták mondani, hogy egy vers vagy regény sosincs kész, csak befejezik vagy abbahagyják. Ez elsőre talán szarul hangzik, de számomra inkább felszabadító.
KULTer.hu: Ezek alapján érdekes lehet, hogy mik voltak a válogatás szempontjai – főleg egy első kötet esetében. Mivel nem jellemző a ciklusokra osztottság (leszámítva talán két, a címeik alapján rokonítható egységet), így a szövegek elrendezése nem segíti a könnyebb tájékozódást. Mik voltak a szelekciós, kötetszervező elvek?
Sokszor hallottam első kötet előtt állókat arról vitatkozni, hogy a koncepciókötet mint olyan miért jó, miért nem jó, miben segít, hogyan hátráltat.
A koncepcióhoz hasonlóan a ciklusokra osztás azzal, hogy körülkerít, körül is határol.
Még ha nincs is határozott koncepciója a kötetanyagnak, az egyes ciklusok könnyen mikrotémákká válhatnak. A Hullámtörő előtt nem egy kötetvázlatot raktam össze. Voltak cikluscímeim is. És akárhányszor nekiálltam ezzel bíbelődni, azt éreztem, hogy nem áll a kezemre és nem is kifejezetten érdekel ez a fajta építkezés. Ha csoportosítani kell, hát csoportosítok. De szükségem van rá? Nincs-e nagyobb szabadsága a versek áramlásának, asszociációs terének akkor, ha nem terelem csoportokba azokat?
A válogatás viszonylag egyszerűen ment. Hoztam azokat a verseket, amiket késznek és/vagy olyannak gondoltam, ami mondhat valamit az eddigi életem egy fontos állomásáról, leckéjéről vagy korszakáról (akár úgy is, hogy a mai fejemmel nem rezonálok vele). Szerintem, aki alkot, bizonyos gyakorlat után nem tudja azt hazudni valamiről, ami nincs kész, hogy kész van. Nálam legalábbis emiatt néhány szöveg kihullt, ezzel párhuzamosan pedig befejeződött néhány régi és új vers, melyeket pedig beillesztettünk.
A kötet struktúráját illetően intuitívan jártam el;
szerettem volna bejárni egy ívet, de ehhez sem kiindulópontot, sem célt nem tűztem ki, maximum dinamikákról beszélhetünk. Szenderák Bence volt a harmadik szemem, az ő hozzáértése kellett ahhoz, hogy lássam, hogyan kapcsolódhatnak a szövegeim egymáshoz.
KULTer.hu: A kötetet markánsan átszövi egy kulturális utalásrendszer: mitikus alakok, vallási, irodalmi, képzőművészeti utalások sora érhető tetten. A kötetcímbeli „törés” felfogható ezeknek a hagyományoknak egy új közegbe érkezéseként? Hogyan viszonyulsz szerzőként, illetve hogyan viszonyul a Hullámtörő a kulturális beágyazottsághoz, meghatározottsághoz?
A törésnek ez is egy lehetséges olvasata. Elfogult vagyok persze, de azt gondolom, hogy az irodalom (a maga határaival) remek eszköze a feldolgozásnak, az átdolgozásnak, a személy és a tárgy közötti kapcsolat kiépítésének, az arra való reflexiónak – és hogy hangot adjon ezeknek a dinamikáknak. Az én szándékom – annak ellenére, hogy az elliptikusságot, az elhallgatást, a konkrétumok hiányát említik az eddig megjelent kritikák és reflexiók – ez utóbbi volt.
Szeretek azzal dolgozni, ami már létező, ami számomra egyszer megnyílt, hozzáférhető lett.
A versek kulturális beágyazottsága ilyen értelemben ugyanannyira jelenti a 2020-as minszki tüntetéseket, mint Odüsszeusz kalandjait az antikvitásból, vagy Thomas Wyatt viszonyát Anne Boleynnal. Mindegyiknek van jelentősége a jelen pillanat és a történelem egésze, az egyes ember és a társadalom, a történelem és a személyes felől is. Mind a dinamikákról szól és az érintettségről, nézőpontokról, hatalomról és azokról az érzelmi reakciókról, amelyek sok más tényezőt felülírnak.
KULTer.hu: Ehhez kapcsolódhat talán az a kettősség is, amelyet az Ikarusz című versben látunk: az autóbuszmárka és Daidalosz fiának neve íródik egymásra. Van ennek a műveltséghez erősen kötött versnyelvnek egy attól független olvashatósága is? Vagy elválaszthatatlannak érzed a versek értelmezhetőségének tágabb, mélyebb köreit az előzetes ismeretektől?
A saját szövegem interpretációjának kérdését inkább egy olvasó kezébe adnám. (De azért remélem, van.) A második kérdésre a válaszom pedig: nem. Szerzőként szeretek minél tágasabb térben mozogni, de olvasóként már akkor is körém szűkül a tér, amikor egy számomra kevéssé ismert másik kultúra vagy korszak szövegét olvasom. Például nem tudok túl sokat az óangol hitvilágról vagy a viktoriánus kor humoráról, mégis, azok a versek, amiket az egyetemen (előzetes ismeretek nélkül) olvastam, működtek.
Ha nem is értettem, minek mi a szerepe, volt bennük valami, ami felülírta a logikát és analízist.
Nem célom elbagatellizálni a kérdést, mert nem szeretem, amikor a költészetet egyfajta megközelíthetetlen spirituális szómágiával azonosítják, de a referencialitáson és a különböző iskolák értelmezési eljárásain túl szerencsére létezik a prozódia, ott vannak a költői képek és eszközök, és persze az olvasó személyes világa, asszociációi és egyéni olvasata.
KULTer.hu: Különösen szép a borító, a Wilton-diptichon fehér szarvasa került a kötet elejére. Honnan a képválasztás?
Véletlen találat. Egyszer egy középkori és reneszánsz angol irodalom kurzuson tartottam előadást a Ki vadászni vágysz című versről. Illusztrációnak tettem be a diasorba, de végül annyira belefeledkeztem a kép és a vers kapcsolatába, hogy aránytalan lett az előadásom. Amíg a szakirodalmi kontextusról írtam egy összefoglalót (hogy abszolváljam a kurzust, aminek az óratervében a diptichon képeiről említés sem volt), sokat gondoltam erre a festményre. Innen tudtam, hogy dolgom van még vele. A Jelenkornak több festményt és fotót is küldtem, amikor a borító tervezésének a fázisába értek – és szerencsére ez tetszett nekik is a legjobban.
KULTer.hu: Említésre méltó a kötet formavilága: mintha a szövegek „elrendezése” a játékot, a változatosságot prezentálná. Mit jelent számodra ez a szokatlan szerkesztés, formai kísérletezés?
Van, aki szerint a szöveg pusztán nyelvi dolog, van, aki szerint a versnek hangzó médiumnak kellene lennie, van, aki blackoutokban és képversekben gondolkodik. Nemrég volt a kezemben a Platon Karataev dalszövegkötete, ami szintén egy egészen más megközelítést képvisel. Én is a vers képiségével szeretek néha kísérletezni, szeretem a térközeimet ritmusalkotásra használni, a rendelkezésre álló teret felosztani, és egy másik nézőpontnak, megszólalásnak, egy üzenetnek, egy egységnek vagy szétzilált egységnek szentelni.
A tördelés szempontjából számomra a legszokatlanabb versem az Egy nyitott hely. Annak a munkálataival készültünk el utoljára a szerkesztőmmel, és akkoriban az járt a fejemben, hogy eddig a saját (talán szokatlan) logikám mentén tördeltem a verseket, hát akkor most kipróbálok valami mást. Vida Kamillának van egy nagyon hosszú sorokból álló verse, annak a tördelése inspirált.
Érdekes volt ezzel a formával dolgozni – határozottan befolyásolta, hogy mit és hogyan írok,
mennyi teret engedek egy-egy mondatnak. Elemi (szerkezeti) szinten hatással van a megszólalásra a forma.
KULTer.hu: Kiemelkedő példája lehet az egyedi versformáknak az Egyformán szeret kehelyalakra emlékeztető képverse, amelyben az abortusz korlátozása ellen emel hangot a beszélő. Több hasonló, nők melletti kiállás is megjelenik a kötetben: a költészeted egyfajta képviseleti szerepéről is beszélhetünk ilyen értelemben, vagy női szerzőként ez is a líra egyik alapvető témája lehet?
Nem tudom, hogy női szerzőként (vagy férfi szerzőként) mik lehetnek a líra alapvető témái… Szerencsés esetben mindenki azzal dolgozik, ami foglalkoztatja, olyan formában, ami a leghatékonyabban adja át a szándékát és a gondolatait.
A születésünktől kezdve a kulturális migrációk során mindenkit bizonyos csoportokhoz sorolnak be és sorolnak át.
Az emberek így lavíroznak a mindennapokban: megkönnyíti a gondolkodást és az életet a kategorizálás és a (saját vagy másoknak tulajdonított) csoportidentitás. Hogy én most épp hova tartozom vagy illek, valószínűleg könnyebben megfogalmazható és világosabban látható egy külső nézőpontból. Mindenesetre büszke vagyok arra az érzékenységre, ami az idézett verset motiválta – miközben a strajk kobietet nem tartom „női ügynek”. Egészen egyszerűen azért, mert nincs olyan, hogy női ügy.
Ami női ügy, az férfi ügy, az nem-bináris ügy: egy társadalomban élünk.
Ezek társadalmi problémák. Mindig is azok voltak. (Más kontextus, mégis milyen pontos, hogy „a csecsemő is szenvedi, ha szül a nő”.)
KULTer.hu: A kötetben éppúgy lehetséges a mítoszok hőseinek, mint a kiszolgáltatott nőknek a hangján való megszólalás. Milyen lehetőségei lehetnek ennek a kontrasztnak, illetve széles skálának? A „belehelyezkedés” szempontjából milyen nehézségek adódnak az egyik vagy a másik oldalon?
A lehetőségek végtelenek – ez pedig biztonságos és kiszolgáltatott állapot is.
Nagyon vékony a határsáv, ahol a szerepversek működőképes dramaturgiái nem mosódnak össze,
ahol valami kiüresedésre hajlamos kreatív és invenciózus tud maradni. Lehet, hogy óvatlanul már sikerült, de szándékosan nem szeretném ugyanazt a verset kétszer megírni. Sem a sajátomat, sem valaki másét. A drámai monológokat és a szerepverseket épp ezért elcsomagoltam; más hangulatú és hangvételű versekkel és más műnemekkel kísérletezek.
KULTer.hu: Van olyan konkrét irány, kísérlet ezek között, amely mentén a közeljövőben akár egy kötet is összeállhat?
Ha a közeljövő alatt egy-két évet értünk, akkor igen. A verseim megszólalásmódja változik, és szép lassan alakulnak olyan témák, amiket prózaként írnék meg. Ősszel Pozsonyban leszek egy írói program keretében – szerintem ott bőven érnek majd új impulzusok és meglepetések.
A fotókat Máté Péter/Jelenkor Kiadó készítette.
