A stílusevolúció mintázatai

Két évvel legutóbbi lemeze után új anyaggal jelentkezett a Platon Karataev. A Partért kiáltó szakít az angol nyelvű indie rockkal, és hangzásban súlyosabb vizekre evez, tematikájával pedig beleveti magát a spiritualitásba. Utánajártunk, vajon a zenekarnak sikerült-e megugrania az Atoms által magasra tett lécet.

A Platon Karataev 2016-os indulása óta nagy ívet járt be a hazai könnyűzenei színtéren. Az alakulásuk évében kiadott háromszámos bemutatkozó EP (Orange Nights) és az azt követő For Her című nagylemez az akusztikus gitárzenei vonulathoz csatlakozott. A hangzással összefonódó indie folk szcénát itthon például az akkor még duóként működő Papaver Cousins és a Zanzinger néven zenélő Misota Dániel is erősítette akkoriban, a Platon zenéjén azonban már a kezdetektől érezhető volt, hogy

elrugaszkodik ettől az irányvonaltól.

A For Her koncepciózussága, a stílustársakétól szélesebb spektrumon mozgó hangszerelése, a dalok lendülete és nem utolsósorban az albumon hallható énekmegoldások mind afelé mutattak, hogy a zenekarban jóval szerteágazóbb zeneszerzői kreativitás munkálkodik, mint azt a klasszikus értelemben vett indie folk zsánerelemei behatárolnák számukra.

Ezt igazolta a sorban következő Atoms, amely olyan jól sikerült, hogy jobbára nem találkozhattunk olyan, a 2020-as év legjobb magyar lemezeit összegző listával, amelyen ne szerepelt volna. (Nálunk is csont nélkül betalált.) Az Atoms valamivel karcosabb, de az érzékenységet még mindig sajátos módon magukon hordozó dalai könnyen utat találtak a szélesebb hallgatóközönséghez, ezzel egyértelművé vált, hogy

az utóbbi évek egyik legszínvonalasabb produkciója kerekedett ki a Platon Karataevből.

A nemrég folytatásként érkezett Partért kiáltó 11 szerzeménye tovább fűzi az előzőekben megkezdett fonalat, a folkelemek pedig sajátos átformáláson estek át a zenekar berkeiben az utóbbi két évben. A magyar lemezcím természetesen nem véletlen – némi fordulattal

a srácok áttértek a magyar nyelvű dalszerzésre,

ami külön pikantériát ad az újabb zenei megoldásoknak. Ezen tényező azért is érdekes, mert ha végigtekintünk az elmúlt öt éven, Magyarországon épp a Platon Karataev zenéje volt az, ami a leginkább exportképesnek bizonyult. (Leszámítva az olyan kiugró mozzanatokat, mint a Qualitons KEXP-s fellépése, vagy épp Дeva közelmúltbeli sikere a Music Moves Europe Awards díjkiosztóján.)

Az albumot végigpörgetve elsőre kitűnik, hogy ez a nyelvi frissítés jól átgondolt húzás volt, amely nagyban előremozdította a zenekar dalszerzői módszereit. A szövegeken keresztül egy egészen különös ív rajzolódik ki az ősképekbe burkolt motívumok által, amellyel

a koncepciólemezek határán egyensúlyozik az album.

Hogy végül ezt a kohéziós szintet miért nem éri el, az épp azon szövegi jellemzőkből fakad, amelyek a dalok különlegességét adják. A Partért kiáltó szövegei ugyanis egy olyan erősen intuitív szerzői módszer jegyeit viselik, amely az asszociációkra és az archaikus szimbólumok egyetemes erejére épít. Ezzel egyrészt megelőzik azt a sokszor felmerülő problémát, hogy a sorok túlmagyarázóvá, kelletlenül virtuózzá, túldíszítetté – ne kerülgessük a forró kását: bölcsészkedővé – váljanak.

Másrészt az egzakt megfogalmazás háttérbe szorult, ami az összhatás szempontjából könnyen bomlasztóvá válik. Ez utóbbi jelenség veti vissza a dalok összetartását, ami egyébként nem volna gond, hiszen

nem szükségszerű, hogy egy zenekar nagylemeze egyben koncepcióalbum legyen.

Ebben az esetben viszont túlságosan is adná magát a meghiúsult összetartó jelleg, így inkább tematikai ziláltságában kissé félresiklott koncepciólemez érzetét kelti a dalsor. Mindez persze nem írható különösen nagy negatívumként a Partért kiáltó számlájára, kiváltképp akkor, ha figyelembe vesszük, mennyire kevés kortárs magyar zenekar képes ilyen minőségben az anyanyelvi szövegalkotásra.

Ahogyan az előbbiekben már utaltunk rá, a zene organikus folytatását adja az Atoms hangzásvilágának. A gitár- és dobjáték egy fokozattal lendületesebbnek mutatkozik, magához képest pedig a torzítással sem fukarkodott a formáció. Ugyanakkor a dallamvezetés által, valamint az egész albumon végigvonuló légiesség miatt

a posztrock váltja az előző albumon még folkelemekkel tűzdelt indie rockot,

olyan nagyszerű zenekarok lemezei mellé téve az anyagot, mint a Törzs vagy a Képzelt Város. Valószínűleg nem véletlen, hogy szövegszinten is rokonítható a Platon által most megkezdett vonal ezekkel a bandákkal – a posztrock kifejezetten kedvez a szabad, spirituális töltetű szövegalkotásnak. Ez a szintézis egyértelműen a címadó Partért kiáltóban teljesedik ki, de a Fagyott csontok és a Lassú madár is nagyszerű példa zene és szöveg összjátékára. Utóbbiban pedig tisztán megmutatkozik az is, hogy hogyan örökítették át a srácok a folkos fordulatokat és fogásokat ebbe az új zenei környezetbe.

Az ezt követő, sorban a kilencedik Elmerül viszont megbontja a dalsort. Felütése a Lassú madár jól eltalált szerkezeti finomságaihoz képest túlságosan agresszív, keresetlen egyszerűséggel mindennek a közepébe csap, végül pedig kifullad a repetícióban.

Bizonyára az összetettebb szerkezeteket nyers energiákkal igyekezett ellenpontozni a zenekar,

a kontraszt azonban elméretezett lett – a dalközépi hangszerkiállás–ének–hangszer–visszaállásnál egy fokkal körmönfontabb szerkesztést igényelt volna az Elmerül.

Az utolsó két dal, a Rajokban száll és a Lombkoronaszint viszont elég erősek ahhoz, hogy visszahúzzák az albumot, és egyenletes levezetését adják annak a furcsa meditatív utazásnak, amelyet a Partért kiáltó kínál.

A Lombkoronaszint külön kiemelendő: egyszerű és szép.

Nem pusztán dallam- és szövegszinten, a megvalósítás minden porcikája páratlanul jól sikerült. Valamit nagyon elkapott a zenekar ebben a dalban, az elsőtől az utolsó másodpercéig érdemes elveszni a felvétel összhatásában, a már-már saját életet élő visszhangtextúrákban, a mérsékelt lüktetésre rájátszó szuggesztív énekben.

A lemez végpontjához érve annyi biztos, hogy a Platon Karataev a felszínen szakított a legelső anyag vonulatával. A zenekaron belüli stílusevolúció azonban olyan egyedi mintákat ölt a Partért kiáltón, amilyenek csak a legkreatívabb, legtehetségesebb és a legtürelmesebb alkotók életműveiben bukkannak fel.

Nem attól kell leessen az állunk, hogy egy magyar zenekar magyarul énekel. És nem is attól, hogy jó, sőt többnyire kiemelkedő dalok alkotják az albumot – a harmadik nagylemezhez érkezve már nagyon jól tudjuk, hogy a zenekar milyen minőségű szerzemények megalkotására képes.

A bravúr a megfontolt, mégis nagy léptékű haladásban áll,

a bátor megújulásban, a stílusbéli eszköztárakat kritikával kezelő, de folytonosságában látó alkotóerőben keresendő. Ez munkálkodik a Platon Karataevben, ettől lett végül jó lemez a Partért kiáltó, és emiatt érik meg egyre biztosabban az eddigi életmű a világszínvonalú jelzőre. Bízzunk benne, hogy töretlen marad ez az alkotói attitűd a zenekar részéről a későbbiekben is.

Platon Karataev: Partért kiáltó, szerzői kiadás, 2022.

A borítókép Vadas Géza és Wertánd Botond munkája.