Egy csóka és más semmi
Azért nem csukjuk be a pinceablakot, mert házi rozsdafarkúak fészkelnek odabent, a csövek és a plafon között. Ez nem olyan igazi pince, egyébként. Nem hideg, penész- és szénszagú, félelmetes, sötét hely, amilyen gyerekkoromban volt a pincénk, ahová fényes nappal sem szívesen ment az ember egyedül, nem, ez még csak nem is pinceszinten van. Mondom, nem igazi. Azt játsszuk, hogy a földszinten egy lemezajtóra kiírjuk, hogy pince, mögötte folytatódik a folyosó, körös-körül lelakatolt kis ketrecek a betondobozban, ablakot csak magasba vágunk, mert úgy illik egy pincénél.
Az egész telep maga is játszásiból van, panelnak mondjuk itt a házakat, de a mi környékünkön mind olyan, mint a ház ideája, iskolás rajz, szabályos négyzetablakokkal. Három szint, plusz a tető, sátortető vörös cseréppel, a házak között fák, árnyékukban kavicsos sétányok, mint a SZOT-üdülőben gyerekkoromban a Balaton partján. Alighanem ez, ez a nosztalgia fogott itt meg tizenvalahány éve, és persze az a fa, amelyik magányosan áll a házunk előtti behajtóút túloldalán, akiről azt hittem egyik tavasszal, hogy halálra metszették és folyamatosan küldtem neki a biztatást. Most a lombja csúcsa magasabban van, mint a tetőnké. A magam részéről egyetlen igazi szomszédomnak tekintem. A játszásibóli szomszédaim ma például egész nap veszekedtek. A konyhaablakaink kilencven fokos szöget zárnak be egymással, ha akarnék, átnyúlhatnék megkeverni a rántást, amíg eldöntik, hogy ki a hibás. Sosem hallottam ezelőtt ilyen kitartó, monoton veszekedést, egyetlen kiugró csúcspont nélkül, reggeltől estig ugyanabban a középhangos, ingerült tónusban. A szögletek, U-alakú beugrók, egymás felé forduló falak egészen távoli, beazonosíthatatlan pontokról is eljuttatják hozzám a lakótelep minden hangosabb félmondatát. Van kedvenc tüsszentőm is, akiről soha nem fogom megtudni, melyik ablak mögött ordítja esténként, hogy wuahh. De természetesen a madarakat hallom legjobban, szarkákat, cinkéket, a pincében frissen kikelt rozsdafarkúakat, és idén, nyár elején, a megdöbbentően fáradhatatlan füleskuvik-gyerekeket – egész éjjel.
Kicsit távolabb a legótornyok állnak, ma már egyáltalán nem látom őket olyan egyformának, de nem csodálom, ha idegenek eltévednek közöttük odalent, a járdahálózatban. Elismerésem a futároknak, akik itt elsőre megtalálnak egy címet. Persze csak azokkal szoktam találkozni, akik nem. Őket igyekszem legjobb tudásom szerint útbaigazítani. Az egyik utca itt kezdődik, de a parkon túl folytatódik, egy másik két házcsoport között hosszasan ível, ezért aztán a fantáziadús városépítők Hajló utcának nevezték el.
Van egy barátom, aki gyűjti az ismerőseihez tartozó utcaneveket – attól a homályos sejtéstől vezérelve, hogy az utcanév valamiféle összefüggést mutathat az ott lakókkal. Olyasmi lehet ez, mint a horoszkóp az újságban, kicsit játék, nem is igazán hisszük, de azért elolvassuk, hogy a skorpiók a héten megtalálják a szerelmet, a vízöntők meg ki se tegyék a lábukat a lakásból. Nem tudom, a Hajló utcaiak mit gondolhatnak erről, de szerintem van abban egy enyhe nyomasztás, ha minden alkalommal ezt kell ráírni az adatbekérő nyomtatványokra: „Hajló” – belegörbedhet az ember. A telep amúgy is hajlamossá tesz az ilyesmire. Persze, mit mondjak ehhez képest én, aki Külső Szilágyi út. Talán a barátom elméletében mégis lehet valami, legalábbis gyanús nekem ez a „Külső”. Titkon azért mindig kis irigységgel gondolok a Vadgesztenyében lakókra.
Mindezek tizenvalahány éve még jelentés nélküli szavak voltak, de biztatónak találtam, hogy van az erdő. Az erdő nem jelentés nélküli valami, főleg, ha a Bakonyból jössz. Mérsékelt, takarékos, városi erdő ez a miénk itt, de mégiscsak: erdő. Farkaserdőnek hívják, de nincs benne farkas, – tudtommal – van viszont róka. Késő este kijárogatnak a magas házak közé, sétáimon néha találkozom velük. Szezonálisan vaddisznó is előfordul, erre külön táblácskák figyelmeztetik a kedves telepieket, hogy ha találkoznak vele az erdőben, hívják a megadott telefonszámot, amelyet persze nem tudnak hívni, hiszen az a vaddisznóra figyelmeztető táblán van, valahol az erdő szélén. Amúgy is: Ezen a hatvan hektáron majd pont én találkozom vaddisznóval – szólhatna egy újabb „híres utolsó mondat”. Medvékről viszont szó sincs.
A rozsdafarkúak egyébként csak két éve vannak itt a házunkban, legföljebb három, eddig szinte csak a varjak meg a szarkák vívták évről évre megújuló erővel a harcukat a fészkelőhelyekért. Egy konkrét fészekért például éppen az ablakunk előtti fán. A fészek az alattunk lévő szinten volt, amikor ideköltöztünk, a szarkapár tehát az elsőn lakott, a fészek azóta is ugyanott van, minden tavasszal gondosan renoválják, kicsinosítják, csak most már a másodikon laknak. Egyre magasabbról szarka az egészre.
Én egyébként a varjakkal vagyok. A villamossíneken túl, és távolabb, a patak melletti zöld területeken sűrűn előfordulnak csapatokba verődve. Dolmányosok (Corvus cornix) és vetésik (Corvus frugilegus). Azaz a kálomisták és a pápisták, minthogy a dolmányosok állati eredetű dolgokat is megesznek, szemben a vetésiekkel, akik csak magokat, tehát böjtölnek – vélték korábban a földművelő népek. Ez persze nem igaz, de mire kiderült, már kártevőnek számított szegény vetési, üldözték és irtották, állománya megcsappant, aztán jött a modern, monokultúrás gazdálkodás, a kemikáliák, már nem is kellett üldözni, magától vándorolt a város közelébe, be az emberek közé. A dolmányosok persze már rég ott voltak. Azért máig előfordul, hogy átkozzák a vetésit, vitáznak arról, kártevő-e vagy sem, mert ugyan mégiscsak megeszi azokat a rovarokat, sőt rágcsálókat, amelyek a termést eszik meg, de azért felcsipeget ő is magokat, tehát az ügy bonyolult, és ha egyszer már valakire rávarrtuk a felelősséget az úgynevezett kárért, nehéz visszakozni, nehéz volna azt mondani, hogy mégsem rajta múlt az idei termés, mégsem ármánykodik és lesi a pillanatot, hogy kibabráljon a jó földművessel, talán mégsem a vetési varjú hessegette el kékesfekete szárnyaival a csapadékot hozó felhőket, lehet, hogy nem rajta múlt a GDP alakulása, a forint árfolyama, és a világbéke sem. Megjegyzem: kár.
Egy nyáron a villamossínek túloldalán hosszan figyeltem egy dolmányost, még jól működött a nagy fényképezőgépem, de leeresztettem és csak néztem őt, ahogy egy fa alsó ágán ült. Egy perc se kellett, hogy észrevegyem, én is nézve vagyok. Így hát onnantól egymást néztük. Az ember, amíg ki nem próbálja, el sem képzelné, milyen sok időt el lehet tölteni az efféle nézéssel. Nézés, mondom, mert a figyelés még csak azután jön. Mindig különös, bizsergető érzés, amikor megpróbálunk kontaktust teremteni egy másik faj képviselőjével. Lorenz jutott eszembe, meg a csókái. A háza tetején fészkeltek. Volt saját csókája, aki mindenhová elkísérte, mint egy kutya, csak nem pórázon, hanem a feje fölött repült. Elképzelem, amint az öreg Lorenz teker biciklivel a tóhoz, a csóka fölötte repül, és ha kissé elhúz, tesz egy kört és visszatér, hogy ismét fölötte legyen. Amikor egyszer vonattal elutazott, a madár addig kerengett az állomás körül, amíg haza nem tért.
Miért is nincsenek itt csókák? – ezen töprengtem, miközben figyeltem azt a dolmányost a fa alsó ágán. Ő persze úgy tett, mintha nem is figyelne, leröppent a fűbe, élelmet keresgélt, de minduntalan vissza-visszatekintett felém. Lassan követtem, egész közel is engedett magához, akkor felemeltem a gépet, és készítettem róla néhány felvételt. Ez, úgy láttam, nem tetszett neki. Nem tudnám megmondani, miből gondoltam, de abbahagytam a dolgot, visszamentem az ösvényre, és tovább ballagtam, a szememmel újabb madarak után kutattam, kattintottam még néhányat, aztán visszafordultam. Úgy húsz perc telhetett el, vártam, hogy visszaérjek ahhoz a fához. A dolmányos ugyanott ült az alsó ágon, és már messziről nézett. Néztük egymást ismét egy darabig, aztán tisztelettel elköszöntem. A varjak valahogy udvariasságra késztetik az embert.
Az Óceán-árok utca (tessék, megint egy irigylésre méltó utcanév) szóval az Óceán-árok és a patak környékén nagy csapatokban tanyáznak a varjak, ez inkább a vetésiek területe. Egy őszi hónapot töltöttem azzal, hogy kijártam hozzájuk, és alighanem még hollóval is találkoztam, ami valamiért ritka errefelé (pedig nem is fehér), és ha barátok nem is lettünk, egész jól megszoktak. Seregekben gyülekeznek itt, mint a földeken, mintha nem tudnák eldönteni, amikor berepülnek, hogy ez már a város-e vagy ez még a vidék? Én ezt nagyon is megértem.
A minap csak egy szokásos sétát tettem délután, amikor minden előjel nélkül az út melletti füves területen, a festői Aldi szupermarket előtt megláttam egy csókát. Komikusnak tűnt a kis vaskos nyakával a zöldben. Mi jutott eszébe? Föl szeretett volna öltözni fehérbe? Unta szegény jámbor, hogy ő télen-nyáron, örökkön-örökké feketében járjon?
A legtöbb ember számára, aki éppen bevásárolni ment vagy villamoshoz sietett, a csóka nem létezett. Legföljebb annak lehettek tudatában, hogy vannak madarak, úgy általában, és hogy ott sok egyforma fekete madár szokott bóklászni. Az én számomra azonban hirtelen ott lett egy a sok közül. Egy tört másodpercig mintha rám nézett volna, legalábbis nagyon szeretném ezt képzelni, sőt ezentúl majd mindig így mesélem. Hogy volt egy pillanat, amikor mindketten felfogtuk a másik jelenlétét. Aztán felröppent, én mentem tovább, mintha semmi sem történt volna.
Borítókép: Unsplash
