Negyedik nap, nyolc óra. Már az első napról írt tudósításban is megjegyeztem, nehéz figyelni az időre, ami vészesen gyorsan telik. Amint ezeket a szavakat pakolgatom a kinti asztaloknál, elindul a tizedik FISZ-tábor utolsó napja. A darazsak is megkezdték működésüket. Ébredezünk.
Szerdán délelőtt, két beszélgetés között belehallgattam a szerkesztői ismeretek proszemináriumon folyó diskurzusba. A végét sikerült elcsípnem, Károlyi Csabát éppen a szerkesztőségekhez való bekerülésről, a világirodalom nyomon követéséről és a könyvkiadói folyamatokról kérdezték. Utóbbi megválaszolásába bevonta Turi Tímeát, a Magvető Kiadó munkatársát, aki örömmel megosztotta szerkesztői tapasztalatait. Hogyan lesz valakiből kiadói szerkesztő? Nehéz megmondani, ugyanakkor kollégáival már tanakodtak az árulkodó „tüneteken”. Olvasási szokásukban találtak közös vonást: a köteteket mindig a végéről, a kolofon elolvasásával kezdték.
A monoton, a szövegek minden rétegére összpontosító szerkesztői munka célja a láthatatlanság.
Az általuk gondozott kötetek azonos mértékű figyelmet kapnak, a korrektúramegjegyzések száma, és ebből adódóan a ráfordított idő azonban változó. Turi szerint alkati kérdés is, hogy ki vállal szerepet ebben a szakmában, kinek okoz örömet az efféle típusú munka. A fentebb említett kérdés elhangzásakor mindenesetre az volt az első gondolata, hogy véletlenül.
A harmadik nap a helyváltoztatásoké volt, Terék Anna líraműhelyével is módosítottunk a látószögeken. A délelőtti szeminárium utolsó versét a fűben ülve hallgattuk meg, egy alattomosan felbukkanó kullancs viszont véget vetett a nyugodt heverészésnek. Dalszövegként működő szövegekkel,
Weöres és Kassák technikáit követő versekkel, szürreális szóképekkel és a regiszterkeverés funkcionalitásával is foglalkoztunk.
Délután az egyre fenyegetőbb esőfelhők ellenére odakint zajlottak a programok. Ahogyan arról az esti Késelésen szó esett (lásd a továbbiakban), vannak olyan ügyek, amelyeket a FISZ sem tud nem érinteni.
A szervezők ukrán költők verseit osztották szét köztünk, ezt követően pedig kezdetét vette Mezey Katalin életmű-bemutatója
Korpa Tamás és Pataki Viktor moderálásával. Pályakezdésre, az irodalmi térbe történő belépés stratégiai mintázataira vonatkozó kérdés nyitotta a beszélgetést. Mezey olvasó emberként gondol vissza fiatal önmagára, hamar tudta, irodalommal foglalkozik majd. Szabó Magdára nagy pártfogójaként emlékezett vissza: az író sok kötetet nyomott a kezébe. 1961-ben felvették az egyetemre, ahol az óriási önbizalommal, már-már rögeszmével induló Kilencek tagjaként ismert magára. Ebben az időszakban a fiatal szerzők nem tudták artikulálni magukat, körülbelül négy év alatt mégis elérték, hogy kiadásra kerülhessen az Elérhetetlen föld című antológia. Makacs módon ragaszkodtak elképzeléseikhez, emiatt rendőrségi ügyekkel is szembe kellett nézniük: a Kísérlet című folyóirat belíveit például lefoglalták.
Korpa az alkotói csoportot összetartó kohéziós erő iránt érdeklődött. Mezey szerint leginkább az első generációs értelmiségi tudat tette, hogy „összeálltak, mint a túró.” Meglátása szerint mindig vannak divatos témák, a tendenciák pedig befolyásolják a közléseket. A szocialista realizmus mindenesetre rendkívül szűk kereteket szabott az érvényesülésnek.
Mezey beszámolt arról, hogy bár a szakma oldaláról negatív visszhangok érkeztek, az olvasóközönség jeles érdeklődést mutatott az Elérhetetlen föld iránt, részben a felolvasóesteknek köszönhetően. A kötet bevezetőjét író Nagy László megadta Mezeyék számára Latinovits Zoltán és Berek Katalin telefonszámát, akik érdeklődéssel fordultak a fiatal szerzők felé. A március 15-re tervezett előadás előtt Latinovits eltörte a lábát, így az általa válogatott szövegeket Jordán Tamás és Mezey Katalin tolmácsolták a színház lépcsőjén is sorakozó közönségnek. Hangosítással nem készültek, ennek ellenére a megjelentek maradtak – amennyit hallottak, hallottak.
A költői indulással kapcsolatban Weöres Sándor neve is felmerült,
aki néhány vers felolvasása mellett azzal a felszólalással méltatta a Füst-díjas Mezey Katalint, hogy „ecce poeta”.
Kastélyszálló ide vagy oda, a legkülönfélébb ízeltlábúakkal találkozhattunk a tábor négy napja során. Az életmű-bemutatóra fókuszálást egy igen figyelemigényes példány nehezítette meg, az eltávolítását követően pedig stílszerűen a Rovarok című vers hangzott el Mezey költeményei közül. Nem maradhatott reflexió nélkül, hogy az említett alkotói közösség, így Mezey is a másodlagos nyilvánosságban tudott jelen lenni. Tevékenységük miatt nyolc év szilenciumra ítélték őket. A költő többek között angliai támogatói miatt érezhette úgy, hogy nem számít, mit gondolnak itthon. Olyan értékítéleteket is kapott, miszerint „mosogatólébe mártja a nemzetet”, ami annyiban tükrözi alkotói tevékenységét, hogy nem egyszer mosogatás közben születtek koncepciói.
Személyes visszaemlékezéseket is hallhattunk Mezeytől: azon az éjjelen, amikor felhúzták a berlini falat, éppen a német városban tartózkodott. A vonat hosszú órákon át várakozott az állomáson, s csak lassan kezdett csordogálni hazafelé. Beszélt továbbá az általa alapított Széphalom Könyvműhelyről, Krasznahorkai László kéziratainak gondozásáról, valamint irodalomszervező tevékenységéről, a gimnazisták számára szervezett Sárvári Írótáborról. Korpa Tamás azzal az összegzéssel zárta a beszélgetést, hogy sem az időjárás, sem a technika, sem a teremtett és épített környezet nem akadályozta annak lefolytatását.
A nap második programját nagy érdeklődés övezte, a későn érkezőknek szemfülesen körbe kellett nézniük letelepedésre alkalmas szabad fűfoltok után. Mindenki várta ezt a beszélgetést. A Vida Kamilla és Csete Soma nevéhez fűződő Késelés azért „utazott” Királyrétre, mert
érdekesebb felvetésnek tűnt a táborban feltárni a FISZ ez idáig aluldokumentált történeteit és azok fontos tanulságait.
A több mint két órán keresztül zajló feltárómunka első kérdése a szervezet szakmai és érdekképviseleti eredményeire vonatkozott. A beszélgetés résztvevői a szervezet volt és jelenlegi (társ)elnökei, L. Simon László, Kollár Árpád és Antal Nikolett voltak. Az alapítóelnök szerint a legfontosabb siker, hogy a FISZ fennmaradt, 24 év után is itt vagyunk. A támogatások megszerzéséért folytatott kezdeti küzdelmeken túljutva viszonylag gyorsan létrehozhattak két könyvsorozatot, valamint az azóta önálló lapként működő Szépirodalmi Figyelőt. Antal Nikolett is felszólalt, meglátása szerint a szervezet az organikussága miatt képes működni.
A Késelés vezetői kérdések egész listájával készültek L. Simon számára, aki ezáltal a centrumba került a kerekasztal első felében. Válaszelemei között említhetjük azt a meglátását, miszerint a szervezetek közötti együttműködések a vezetők személyétől függenek. Ekkor már benne voltunk a beszélgetés sűrűjében, erre Kollár Árpád is reflektált, aki a felkérés beérkezésekor még nem hitte, hogy a FISZ története érdekes lehet fiatalok számára. Személyes hangot megütve tekintett vissza a szervezetbe való bekerülésére, majd
a szabadon történő beszélgetés szexiségéről és arról szólt, hogy unja a determinisztikus kategorizálást.
Csete ismét L. Simont kérdezte. A figyelem homlokterébe került a FISZ és a JAK közötti határon túli vita, a két szervezet egyesülésének opciója, és az egymás elképzelései iránti nyitottság. Kollár jelezte, nem szereti a határon túli kifejezést – szerinte magyar irodalom létezik. Antal is kapcsolódott a kérdéskörhöz.
A társelnöki pozícióban lévő Korpa Tamással „furcsa párost” alkottak,
más területekre volt rálátásuk, gondolkodásmódjaik jól kiegészítették egymást. A kerekasztal moderátorai nem hagyták, hogy a beszélgetés elmozduljon a tervezett irányvonalaktól. A történetiség feltárásában láttak tétet, hiszen „mindenki tisztában van azzal, hogy jó itt lenni”. Kollár szerint bár érdemes történeti szempontból vizsgálni a FISZtoryt, az olyan kérdések megválaszolása is izgalmas, mint hogy merre haladunk, mitől leszünk mások, mit gondolunk jó irodalomnak.
Érintették az állásfoglalás szükségességét, a nyílt levelek és petíciók hatásfokát, valamint a szervezetek közötti egészséges verseny mindenkinek kedvező jellegét. Kollár szerint az irodalmi életben részt venni csapatjáték. Ő maga az elnöki székből való távozása után „elvonási tünetekkel” küzdött, s még egy ideig pingpongjátékot folytatott az őt követő Antal Nikolettel. Az utóbbi években tovább épültek a FISZ-sejtek, érkeztek új tagok, akik konferenciát akartak szervezni, könyvet akartak kiadni, sört akartak csapolni, és akik mindezt élvezték is. Csete zárókérdései a szakmai érdekképviselet lehetséges útjaira, a következő évek terveire vonatkoztak.
A jelenlegi társelnök egy jól működő networkként értékelte a nagy tagsággal rendelkező szervezetet,
amely lehetővé teszi, hogy a későbbiekben ne csak társadalmi munkában, szívből és lélekből működtethessék a szervezetet. Megkerülhetetlennek bizonyult a KMTG (Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.) megalakulására és fennállására való reflexió. A beszélgetés résztvevői az aránytalanságot, a fiatalok tájékozatlanságának kihasználását vetették fel problémaként. Kollár szerint a nehéz helyzetek újratermelése helyett fontos nyitottnak lennünk egymásra – a FISZ-táborba mindenkit örömmel várnak.
A Fortyogó fazék című antológia két szerzője, Cserna-Szabó András és Deczki Sarolta főzött nekünk, vaddisznópörkölt és pikáns zöldségragu várta a kígyózó sorban állókat. Hosszúnak éreztem ezt a napot, de elalvás előtt még felskicceltem a másnapi műhelyre szánt négysorosaim. Terék Anna azt a feladatot ötlötte ki számunkra, hogy írjunk két, egymással kontrasztban álló négysoros verset. Lehettek egymás tükörképei, de paródiában is gondolkodhattunk. Hangzással és nézőpontokkal játszó, sorrendiséggel variáló szövegek születtek, de a királyréti helyszín is megihlette a műhely tagjait, és akadt, akinek szemináriumvezetőnk volt a múzsája.
Elérkezett a negyedik nap. A tizedik FISZ-tábor utolsó beszélgetésének vendége a műfordítóműhelyt vezető Nádasdy Ádám volt. Bár hamarosan láthatóvá vált a nagy érdeklődés, lassan gyülekeztünk. Pataki Viktor bátorította az udvar különböző szegleteiben tartózkodókat, jöjjenek mielőbb közelebb, hiszen Nádasdy a közönség bevárása alatt már elkezdett tobozokat gyűjteni. A szintén sok szerepkörben tevékenykedő Károlyi Csaba kiemelte Nádasdy szerteágazó munkásságát. Valóban nehéz megfelelő terminust találni a megnevezésre, így azt fogom követni, amit maga Nádasdy javasolt: a táborban mint költő, műfordító volt jelen. Nádasdy végigkövette az összes tábori beszélgetést. Talán kivétel nélkül, így a munkásságát centrumba helyező alkalmon is elborult a FISZ-molinó, kizökkentve a kérdezetteket a szerepükből.
Károlyi elsőként hazaszeretetéről kérdezte: magyarra fordítani, a nyelvet gyűrni-forgatni hazafias cselekedet.
Nádasdy elsőként 2017-ben kapta a felkérést, hogy legyen műhelyvezető a táborban. Hogy mire számított? Kevesebb munkára, hiszen minden napszakban megtalálják a fiatal szerzők szövegekkel. Ahogyan a táborban használt megnevezése is mutatja, költői és műfordítói szemináriumok tartásában egyaránt rendelkezik tapasztalattal. A kettő azonban sok mindenben eltér, előbbi esetében a bírálatban részesítés a fontos, utóbbi szempontjából nyilvánvalóbb, mi a teendő. Olyan technikákat alkalmazott, mint a csoport két részre osztása „csak jó” vagy „csak rossz” kommenteket osztókra, vagy a hozott szövegek más általi felolvasása, hogy könnyebb legyen leválasztani a szerzőről a művet.
Károlyi egy hallgatói véleményt idézett, majd megkérdezte, miért szeret Nádasdy tanítani. A tőle megszokott kellemes, felszabadult stílusban azt válaszolta, hogy talán azért, mert megy neki, és mert imád magyarázni. Állítása szerint csodálatos az emberek agyába „belenyúlni.”. A diákok mást gondolnak az óra elején, mint a végén – elfogadják, neki van igaza.
Nádasdy munkásságának kilencven százaléka a nyelv körül forog.
Bár foglalkozott germanisztikával, általános nyelvészeti ismeretekkel, elragadta a fordítás. Egy szerkesztő ismerőse bátorította: ha valaki tud Shakespeare-t fordítani, ne csináljon mást. Bevált számára az a munkaforma, amit a fordítás igényel: az ide-odanézés, a jó értelemben vett kapkodás. Szeret a diffúz kapcsolódás jegyében dolgozni. Dante Isteni színjátékának fordítását is elkészítette, mely során meglátta istent, „de csak oldalról.” Károlyi Csaba megemlítette, Erdő Péter bíborosnak is küldött egy kötetet az új fordításból. A műfordító számára ez fontos volt, azt érezte, szeretne egy könyvet a könyvtárukban tudni.
Károlyi a Bánk bán magyarról magyarra fordítása mögötti indíttatásáról is érdeklődött. Az indoklást Nádasdy azzal kezdte, hogy „nem fért a bőrébe”. Emellett személyes szálak fűzik a darabhoz: édesapja készítette el az Egressy Béni-szövegkönyv magyar fülek számára természetesebbnek ható átiratát.
Náluk „household term” volt a Bánk bán.
A költői indulásra is kitértek: Nádasdy sokáig az asztalfióknak írt, majd a hetvenes években megmutatta műveit Géher Istvánnak és Margócsy Istvánnak. A kritikai észrevételek szerint érzelmileg hiteles költemények voltak, de nem piacképesek, hiszen „nem lehet Ó-val verset kezdeni.” Károlyi megjegyezte, mintha éppen ennek a beszédmódnak a visszatérését látná.
A humorral könnyedén játszó Nádasdy szerint ez nem véletlen: mindenki rájött, hogy úgy kell írni, ahogy ő.
Mindenesetre valóban észlel egyfajta ingamozgást, a két pólus közül pedig hozzá sokkal közelebb áll az, amikor „kimaxoljuk a szaftosságot”. Ezt példázza az Örkény Stúdió felkérésére megvalósuló produkció is, Nádasdy ugyanis a nótaéneklésben is kipróbálta magát. A műfaj több táborlakót is megihletett, este az asztalok mellett elhaladva el lehetett csípni nótakincsünk gyöngyszemeit.
Visszatérve a költészetre, a metrumismeret szükségességéről elmélkedtek a beszélgetés résztvevői. Nádasdy önmagával is vitatkozott kicsit, hiszen lehet enélkül is verselni, a szabadvers is trükkös (olyan, mint a püspökkenyér, minden sorban kell adni valamit, mazsolát, csokidarabot). Ugyanakkor véleménye szerint a mesterség szilárd alapját adja ez a tudás, és segít megbarátkozni a nyelvvel. Esterházy úgy beszélt Nádasdyról, mint nagy szerelmi költőről − elsősorban erről tud írni. A moderátor úgy látja,
a költő „melegügyekben” fokozatosan aktivizálta magát,
tárcákban, tanulmányokban, szépirodalmi alkotásokban is foglalkozott a kérdéskör megjelenítésével. Az utóbbi időszakban egy másik fontos téma is megjelent szövegeiben. Az öregkori költészet kategóriájába rendelhető versei Károlyi szerint ugyanolyan derűsek, mint az életmű más darabjai. Ezek az írások nemcsak az olvasóknak, magának Nádasdynak is segítenek feldolgozhatóvá tenni az öregedés folyamatát. Az egész beszélgetést jellemző kedélyes, viccelődő hangnemben hozzátette, nem szeret rettegni, ezért inkább fél. A hallgatóság pedig jobb, ha tőle értesül: előbb-utóbb meg fogunk halni. Az életmű-bemutatót néhány vers felolvasásával zárta, egy olyan kötetet kapott le otthon a polcról és hozott el, amely rég nem volt a kezében.
Noha a beszélgetés a tapsviharral lezárult, mindenki a helyén maradt. A FISZ társelnöke, Antal Nikolett érkezett a mikrofonhoz, és meghatódva szólt hozzánk – ha valamiben megragadható a FISZ története, szerinte ez az. Az este ünnepléssel folytatódott,
Nádasdy Ádám ugyanis idén lett 75 éves, a FISZ csapata pedig egy hatalmas (a táborlakók között is népszerű) Snickers tortával köszöntötte.
A szívből jövő „éljen a FISZ” felkiáltások után vacsora, majd a rettegett Szövegpokol következett, révészeink, Korpa Tamás, Urbán Bálint és Górász Péter kalauzolásával. Ebben az évben többeket szövegalkotásra inspirált a királyréti menza, a kulináris extremitások. Volt, aki a színpadra lépés előtt rögtönzött limerickkel állt elő, cseh nyelvű szövegeket hallhattunk magyar szólammal kísérve, régről előkerült zsengék is ujjongást váltottak ki, de maguk az átkötések is produkcióértékűek voltak. Hiába szerettük volna nyújtani a táborban töltött időt, lassan virradt, indult a kisvasút járata Kismaros felé. Abban viszont biztos vagyok, hogy egy év múlva is megteszem ezt az utat Királyrét felé.
FISZ-tábor 2022 – 3−4. nap, Szokolya-Királyrét, 2022. július 9−10.
A fotókat Szirák Sára és Gondos Mária Magdolna készítette.
