Vajon hogyan születik meg egy színdarab? Hogyan elevenedik meg a szemünk előtt a díszlet- és jelmezterv? Csegöldi Erika tervezőtől és Szabó Péter multidiszciplináris művésztől többek között megtudhatjuk, hogy mit jelent számukra az alkotómunka, hogyan inspirálódnak és hogyan élték meg a közös munkát a Visky Andrej által rendezett, és édesapja, Visky András által írt A test történetei című darab esetében, melyből két nőtörténetet a Csokonai Színház tűz műsorra ősszel.
KULTer.hu: Erika, a Tulipán és az In Memoriam Marie Antoinette kollekcióid fotói érdekes időutazásra hívnak, a motívumok stíluskeveredésére figyelhetünk fel. A milánói divathéten a kalotaszegi mintákról, az autentikus magyar népviselet attribútumairól is beszéltél. Hogyan alakítottad ki a saját stílusodat és miből táplálkozol?
Csegöldi Erika: A népművészet mindig is inspirált, főleg a kalotaszegi és az erdélyi varrottasok, faragások mintái, ugyanakkor vonzottak a kosztümös filmek, valamint a barokk, a rokokó világa. Szeretem a különböző kultúrákat vegyíteni, például valamely korszak formavilágát egy népművészeti motívummal, amelyet átírok egy sajátos formanyelvre, ezáltal egyediséget kölcsönözve kollekcióimnak, alkotásaimnak. 2006-ban úgy alakult, hogy elkezdtem doktori tanulmányaimat a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, ahol a megadott téma nagyon passzolt az elképzeléseimhez.
A „régi és az új”, azaz a „handmade és a hightech” összekapcsolása foglalkoztatott,
a régi formákat és motívumokat kutattam, amelyeket újszerű anyagokkal és technológiákkal próbáltam megjeleníteni kollekcióimon. Ekkor született meg az In Memoriam Marie Antoinette című kollekció, amelyet szintén a tulipán motívuma és a rokokó formavilága jellemez. A Tulipán kollekció a Titkok, szeretők, női budoárok címet viseli, mivel XIV. és XV. Lajos szeretőinek karakterei és öltözetei inspirálták a ruhákat.
KULTer.hu: Péter, művészeti gyakorlatod középpontjában az a kérdés áll, hogy lehet-e a művészet funkcionális, hasznos? Hogyan tud a művészet társadalmi hatást kifejteni? Milyen válaszaid vannak jelenleg ezekre a kérdésekre?
Szabó Péter: Olyan világban élünk, melyben a művészet eredeti funkcióját tekintve kártékonnyá vált: nagyon ritkán beszél húsba vágó dolgokról, főleg a szórakoztatóipart és a médiát szolgálja ki. Hiányzik belőle az a filozofikus magatartás, hogy kérdéseket tegyen fel és problémákat vitasson meg. Korunk művésze a spektákulum társadalmát építi munkájával. Ez egy nagyon nehéz kérdés, és valójában saját magam ellen beszélek: minden olyan művészet, mely tartalmilag nem viszi előre, azaz pozitív irányba a társadalmi, gazdasági, politikai, ökológiai és edukatív folyamatokat, az csak felgyorsítja a fogyasztáson és kizsákmányoláson alapuló társadalmi lejtmenetet.
A művész piacra dolgozva annak elvárásai alapján alkot, vagy a propagandagépezet részeként kiszolgál egy ideát.
Ezeken kívül nincsenek tiszta megjelenési formák. A színházra ez hatványozottan igaz: hogyan lehet úgy megfogalmazni az igazságot, hogy annak ne az legyen a fő feladata, hogy tőkét termeljen, de az se, hogy valami eszmét kiszolgáljon? El tud-e jutni az igazság az emberekig igazságként? Van-e olyan színház, ami ezt a funkciót be tudja tölteni? Amint látható, inkább kérdéseim, mintsem válaszaim vannak ez ügyben: ezekkel a problémákkal harcolok én is nap mint nap.
KULTer.hu: Mindketten olyan alkotók vagytok, akik az anyagot, matériát tisztelettel, szeretettel formáljátok meg. Jelenleg a Visky Andrej rendezésében megvalósuló A test történetei című izgalmas projekten dolgoztok, melynek már volt előzménye egy 2018-as amerikai premier (Stories of the Body) kapcsán. Ebben a történetben különböző női sorsokat láthatunk a színen. Hogyan kezdtetek el ezzel foglalkozni? Mi volt a rendezői koncepció, amely támpontot adott? Hogyan indultatok el a közös munkában?
Cs. E.: Visky Andrejjel 2020-ban volt egy közös munkánk, amely során egy francia vígjátékhoz készítettem a jelmezeket és a díszletet. Andrejjel nagyon hasonló elképzeléseink vannak a képi világot illeti, mert ő is szeret különböző korszakokat ötvözni. A tervezés mindig úgy kezdődik, hogy elolvassuk a színdarabot, és megbeszéljük, kinek milyen kép jut eszébe egy-egy szereplőről, vagy milyen korban tudja elképzelni. Előfordulnak olyan szerencsés esetek, amikor a szereplőről és jelleméről nagyon hasonló jut eszébe a jelmeztervezőnek és a rendezőnek is. Ha viszont a karakter lassabban bontakozik ki a próbák alatt, akkor előfordulhat, hogy módosítunk a jelmezterveken.
Sz. P.: Ebben a darabban nagyon fontos volt az intimitás kérdése. Melyik az a tér, ahol az ember egyedül van, és napi szinten használja? A fürdőszoba és a WC olyan terek, melyben a legintimebb dolgok, a testünkkel szorosan kapcsolatba lévő folyamatok zajlanak: az ürítés, a tisztálkodás, de a pihenés, az elvonulás, a szépítkezés is. Ezt a teret tettük publikussá: egyrészt megengedtük a nézőknek, hogy a női főszereplők életét ebben az egy térben kövessék nyomon, másrészt a használati tárgyakat megdupláztuk:
ha két WC van egy térben, akkor már más viszonyok jelennek meg a „normális”-hoz képest.
A piszoárok is a közvécék világát idézik, így megbolygattuk kicsit a fürdőszobák megszokott magányát. Ez első blikkre egyszerűnek tűnik, de van benne kihívás: ugyanannak a térnek kell működnie két teljesen más korban és más társadalmi osztályban, más földrajzi tájegységben élő nő esetében: ezek a történetek mind visszahatnak a térre, melyet úgy kell megalkotni, hogy „mindig és mindenhol” működő legyen.
KULTer.hu: Erika, a színházi munkákban más-más karakterekre és testalkatokra készülnek a jelmezek, a saját kollekció során sejtelmem szerint sokkal több lehet a sztenderd megkötés (konfekcióméret, divatipar elvárásai). Miben tér el a színházi jelmeztervezés egy önálló munkádhoz képest?
Cs. E.: A színházi jelmeztervezésnél is vannak megkötések. A méretezést mindig meghatározza a testalkat, és sokszor előfordul, hogy a színész személyes hiúságával is meg kell birkózni, de mindig tudunk kompromisszumot is kötni, főleg, ha jó ötletekkel jön az illető. A tervezés során
fontos szempont, hogy milyen mozgást végez majd a darab során a színész, vagy szükséges-e gyors átöltözés bizonyos jelenetek között.
A kellék- és anyagválasztás, a tervrajzról leolvasott arányok betartása, a varróműhellyel való kapcsolattartás, a színészek ruhapróbája mind a jelmeztervező feladata. Ugyanezeket a szempontokat kell követni egy-egy kollekciónál is, bár több szempontból összetettebb, mégsem határoznék meg nagy különbségeket, mert mindkettő tervezői munka. Míg a színházi jelmeznél a karakter szerepébe kell beleélnem magam, addig egy kollekciónál a meghatározott korcsoport jellemét, ízlését kell figyelembe vennem. Ahhoz, hogy sikeres legyen, mindkettő sok alaptudást, kutatómunkát és tapasztalatot igényel.
KULTer.hu: Péter, a szövegkönyv kézhezvételét követően hogyan dolgozol az egyéni olvasatoddal? Hogyan kezdesz bele a színpadtér tervezésébe, az alaprajzok elkészítésébe?
Sz. P.: A szövegkönyv elolvasása után mindig felvázolok valamit, egy részleteiben is működő stratégiai teret, melyben a szöveg számomra élni tud. Az egyéni olvasat csak eddig érdekes, ugyanis ezt az alaptervet csak arra használom, hogy kommunikálni tudjak rajta keresztül a rendezővel. Az alaptervhez általában nem is ragaszkodom, illetve az esetek egy részében el is vetjük őket. A dialógusunkból születik meg a végleges terv. Sokat számít, hogy a rendező hova akarja helyezni a történetet: én csak ezt a lokalizációt segítem a munkámmal.
A csoportmunkában hiszek, tehát nem tartom fontosnak, hogy az egyéni ötleteim mindenképpen megjelenjenek a színpadon.
Nagyon sokat beszélgetek és firkálok, viszont összefüggő, méretarányos rajzokat kizárólag digitálisan, 3D-ben készítek.
KULTer.hu: Végül hogyan lesznek összhangban a színdarab jelmezei és díszlete? Hogyan kommunikáltok az ötletekről, és mennyire érvényesülhet a saját ízlésetek a tervezésben?
Cs. E.: A kommunikáció, mivel mindhárman máshol élünk, és pandémia is volt, a Google Meeten zajlott, ötleteinket a Pinteresten is megosztva egymással. Természetesen kompromisszumokat mi is kötünk, de amint már említettem, az Andrejjel való együttműködés egy szerencsés találkozás volt, ugyanakkor létezik egy kollektív tervezői gondolkodás. Amint emberek elkezdenek együtt dolgozni, akarva-akaratlanul, láthatatlanul is hatnak egymás tudatára. Péter díszletét meglátva rájöttem, hogy sok szempontból összhangban van a jelmezek szín- és formavilágával. Bár a két darabnak különböznek a jelmezei, mégis úgy érzem, teljesen beleilleszkednek ugyanabba a díszletbe.
Sz. P.: A jelmezzel kapcsolatosan én csak akkor fogalmazok meg véleményt, ha erre a rendező megkér. Azt gondolom, hogy ezeknek a világoknak az összefogása és együtt működtetése az ő feladata.
A díszlet és a jelmez egy koherens világot kell megjelenítsen egyfajta dialóguson keresztül.
Ennek a két világnak nem muszáj stílusban, formában vagy anyagokban egységesnek lennie: a díszlet és a jelmez egymás ellen is mehet, ha ezt a rendezői elv megkívánja. Az ebből adódó feszültséget sok mindenre lehet használni. Nem hiszem, hogy van saját, általam kialakított vagy kialakult ízlésem. Nem is szabad, hogy legyen, mert ez akadályozna a munkában. Reményeim szerint egy nyitott, rizomatikus rendszerrel rendelkezem, melyet minden esetben próbálok alávetni a feladatnak.
KULTer.hu: Inspirál-e titeket az ökotudatosság, akár a zero waste öltözködés forradalma, vagy a fenntartható divat és építészet?
Cs. E.: Engem mindkettő vonz, sokat agyalok azon, hogyan lehetne kevesebb szemetet termelni vagy hogyan lehetne felhasználni bizonyos műanyagokat akár a ruhatervezésben, akár az építkezésben. Nem is olyan régen az MKISZ (Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége) elnöke felkért, hogy vegyek részt egy szoborruha pályázaton, ahol
az volt a kikötés, hogy a magyar népművészetből ihletet merítve minden műanyagból készüljön.
Mindkét tervemet beválasztották, melyek több kiállításon is megtekinthetők. A ruhaszobrok 2022. április 9. és 24. között a Hagyományunk ruhaszobrai – tér-tárlat című kiállítás keretein belül a Szombathelyi ISEUM kertjében voltak láthatóak. Augusztus 6-28. között a keszthelyi Festetics-kastély parkjában, majd szeptember 13-29. között a budapesti Magyar Nemzeti Múzeum kertjében lesznek újra kiállítva. Nagymamámtól annak idején megtanultam, hogy a régi, kopott, elavult ruhadarabokat fel lehet hasogatni és szőnyeget lehet szőni belőlük. Ez a mai napig divatos darab, még az Ikea szőnyegkollekciójában is megtalálható.
Sz. P.: Nagyon is inspirál, de csak az építészeti részét figyelem. Az új anyagok használata, az energia újrahasznosítása és becsatornázása sajnos nem elegendő. Nagyon szigorú, mindenkire érvényes globális intézkedéseket kellene hozni: például arab ismerőseim perverz dolognak tartják, hogy ivóvízzel öblítjük le a vécénket használat után. Szóval ahhoz, hogy ez az egész „zéró véjszt” ne csak egy felsőbb társadalmi osztály hóbortja legyen, hanem tényleg legyen értelme és hatása, sok tényezőt össze kellene hangolni. Sajnos, nem a lakosság a legnagyobb szennyező, hanem az ipar.
Mindazonáltal azok az innovatív cégek, melyek a szemétből készítenek utakat, építőanyagot vagy üzemanyagot, úttörő munkát végeznek.
Kérdés, hogy ezen anyagok létrehozásával milyen karbonlábnyomot hagynak, és például a napelem létrehozása, illetve hulladékának tárolása, vagy esetleg újrahasznosítása milyen energiabefektetést követel. Ezeket a hatásmechanizmusokat hosszútávon kell egymáshoz igazítva kiszámolni, és nem egyenként figyelni a bizonyos fejlesztések üzleti sikerét. Mert akkor megint ott vagyunk, ahol voltunk, hogy pár évig vagy évtizedig feleslegesen nyugtatjuk a lelkiismeretünket, hogy mi zöldek vagyunk. Pedig nem.
Borítófotó: A test történetei (fotó: Máthé András)
