Ezúttal Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című könyvét hoztam neked, amely 1990-ben jelent meg a Magvetőnél. Ha javasolhatom, ne ez legyen az első Kertész-könyved, az csakis a Sorstalanság lehet, hiába érzed esetleg előre nehéznek a téma miatt, a Kertész-univerzumba mégis ezen keresztül kell belépned. Különben is említetted, hogy egy számodra még ismeretlen életművet szeretsz kronologikusan felfedezni, én is így szoktam egyébként.
Tudom, korábban már többször megígértem neked, hogy a levelemben csak az adott könyvről fogok írni, de most mégis muszáj lesz egy másik Kertész-művet megemlítenem. Ennek az a címe, hogy Gályanapló, egy igazi nem napló, amiből nem fogod Kertész Imre mindennapjait megismerni, vagyis meg fogod, de nem a hétköznapi történéseket, a családját, a közeli barátokat, ismerősöket, hanem a szellemi vívódásait, önreflexióit, annak a lenyomatát, hogyan elmélkedik írásban egy ember, egy író a világról és benne saját magáról. Ez valójában egy műhely- és munkanapló. Ha összeolvasod a Gályanapló fejezetcímeit, egy verset kapsz, ide is másolom neked.
Kertész Imre: Gályanapló
KIHAJÓZIK
(nyílt vizekre)
BOLYONG
(szirtek és zátonyok közt)
ELENGEDI
(a kormányt)
BEHÚZZA
(az evezőket)
BOLDOG
Szeretem! Muszáj idéznem belőle; türelem, érteni fogod: „[1987] Május 9 Utánanéztem: a Sorstalanságot épp ma 14 éve (!), május 9-én délután fejeztem be. A kudarcot május 8-án. – Van ennek valami jelentése vagy jelentősége? A világon semmi.” Majd néhány bejegyzéssel később: „Július 1. Két nappal ezelőtt váratlanul belefogtam a Kaddisba, megindultan és csodálkozva haladok benne előre.” Gyere, most akkor nézzük meg mi is közelebbről!
A kaddis vagy kádis egy ősrégi zsidó ima, amit a gyászolók az elhunyt szeretteikért mondanak, pontosabban az elhunyt helyett, aki már nem tud Istenhez imádkozni. A legtöbb esetben a gyerek mondja a szüleiért, ilyenkor tizenegy hónapig tart a kaddismondás kötelessége.
A kaddis nem egy egyszerű ima, erővel bír, amit egy zsidó legenda is példáz.
Ha érdekel, te is utánanézhetsz. Szóval a legenda szerint egy rabbi találkozik egy férfival, aki már halott, és a bűnei miatt mindennap egy nagy halom fát kell összegyűjtenie, amin majd elégetik. Később kiderül, hogy csak azután mentik fel a bűnei alól, ha a fia a közösség előtt elmond egy kaddist érte. A rabbi, hogy segítsen neki, felkeresi a halott férfi fiát, megtanítja imádkozni, aki végül a templomban végigmondja a kaddist, és abban a pillanatban a büntetés megszűnik a másvilágon.
Idézem a könyv első szavait: „»Nem!« – mondtam rögtön és azonnal, habozás nélkül és úgyszólván ösztönösen, mert egészen természetes immár, hogy ösztöneink ösztöneink ellen működnek, hogy úgyszólván ellenösztöneink működnek ösztöneink helyett, sőt gyanánt – szellemeskedem, ha ugyan szellemességnek tekinthető ez, vagyis ha a csupasz, siralmas igazság szellemességnek tekinthető –, mesélem tehát a velem szemközt haladó bölcselőnek, miután ő is, én is megtorpantunk a fogyatkozó és a betegségtől, talán tüdővésztől, szinte hallhatóan ziháló bükkerdőben”, a mondat folytatódik, hömpölyög tovább feltartóztathatatlanul, de mi most álljunk meg egy kicsit.
A Kaddis…-t nem lehet gyorsan olvasni, nem engedi, elsőre talán nem is fogod érteni,
csak azt érzékeled, hogy okos, nagyon elgondolkoztató mondatok vannak benne, miközben nem hagy nyugodni az érzés, hogy ez az elbeszélő, aki B.-nek nevezi magát, csakis azért fecseg és dumál megállás nélkül, hogy minél inkább megnehezítse a dolgodat.
Ha mégis rábízod magad, vagyis ha átengeded neki a kormányzást, akkor idővel szépen lassan és komótosan minden a helyére fog kerülni. No, nem éppen egy kirakós lesz, inkább egy mozaik, amit kellő távolságból kell szemlélned. De ne lepődj meg, ha mégsem fogsz látni semmit sem, semmi olyat, amiről azt gondolhatod, hogy valami letisztult, valami végleges, valami lekerekített, valami teljes egész. Ez a szöveg több kételyt és bizonytalanságot ébreszt bennünk, mint amihez egy könyv esetében általában szokva vagyunk, de hát
a szépirodalom már csak ilyen, időnként kíméletlenül precíz gyomrosokkal operál.
A sztori (sztori?) körülbelül annyi, hogy ez a B. nevű elbeszélő találkozik doktor Obláthtal, a bölcselővel, aki egy erdei séta során feltesz neki egy kérdést: „mindössze azt az ártatlan kérdést tette föl nekem, hogy van-e gyermekem; mindenesetre a bölcselőt jellemző goromba nyíltsággal, vagyis tapintatlanul, és mindenesetre a lehető legrosszabb pillanatban; de hát honnan is tudhatta volna, hogy a kérdése, tagadhatatlan, némileg fölkavar.” A válasz azonnal és zsigerből jön: „»Nem!«”, csak később áll össze valamelyest, hogy ez a „»Nem!«” egy korábbi válasz, mégpedig az elbeszélő feleségének, a megírás pillanatában már csak a volt feleségének a felvetésére, vágyára, hogy gyereket akar B.-től. Ezt a „»Nem!«”-et újabb nemek követik majd, pontosan tizenegy.
Lényegében ez a regény (regény?), ennek a tizenegy „»Nem!«”-nek a története, de ez is csak felületes megfogalmazás, sokkal összetettebb és
bonyolultabb a helyzet ennél, említettem, ugye, sokkal több itt a kétely, mint a bizonyosság.
Csak az biztos, hogy B.-t ez a kérdés készteti arra, hogy a már évek óta benne kavargó, érlelődő gondolatait írásba foglalja, mondhatni, a válasza lesz ez a könyv, ez az ima.
A szöveg lassan építkezik, legtöbbször úgy érezni, hogy az adott résznek, felvetésnek semmi értelme, sok az ismétlés, az önidézet; mantra ez, mondatok sokasága, amelyek egy kicsit sem akaródznak közel engedi magukhoz, és már talán éppen a sarokba dobnád a könyvet, amikor az egyik „»Nem!«” után ezt olvasod: „»Nem!« – üvöltötte, vonította bennem valami, rögtön és azonnal, és szűkölésem csak hosszú-hosszú évek múltán csitult valami halk, de rögeszmés fájdalommá, mígnem, lassan és rosszindulatúan, akár a lappangó betegség, mind határozottabb körvonalat öltött bennem egy kérdés – hogy sötét szemű kislány lennél-e? orrocskád környékén elszórt szeplők halvány pöttyeivel? vagy konok fiú? vidám és kemény szemed, akár szürkéskék kavics? –, igen, az én életem a te létezésed lehetőségeként szemlélve.”
És akkor már nem akarod sutba vetni, hirtelen felriadsz, mintha elbóbiskoltál volna, és olyan élesen kezdesz figyelni, amire nagyon ritkán vagy csak képes, még azt is engedni fogod, hogy a szöveg játsszon, játszadozzon veled, hogy folyton próbára tegye a figyelmedet, mert ösztönösen megérzed, hogy itt valami hihetetlenül izgalmas dolog vár rád, hogy valami különlegesnek lehetsz a részese.
Tehát a szöveg lustán és komótosan készíti elő a terepet,
hogy elérjünk a végső „»Nem!«”-ekhez. Utunk egy házibulin keresztül vezet, ahol B. megismerkedik egy nővel, aki később a felesége lesz, illetve még később a volt felesége, de most még csak ott tartunk, idézem: „megérkezett, és én, felengedett érzésekkel, azonnal és, hogy úgy mondjam, önkéntelenül ezt gondoltam: »De szép zsidólány!«, ahogyan átkelt egy zöldeskék szőnyegen, mintha tengeren jönne, és lépdelt, győzelmesen, bár bátortalanul még, egyre csak felém, ugyanis beszélni akart velem, mert megtudta, hogy én vagyok én, B., író és műfordító, akinek olvasta »egy írását«, melyről feltétlenül beszélnie kell velem.”
Olvashatnánk ezt a szöveget az ő szerelmi történetükként is, ám ez is tévútra vinne minket,
ez nem egy romantikus egymásra találás históriája, itt nincs semmi lágyság, semmi intimitás, mert leginkább szembesülések és szembesítések vannak. Szeretem a feleség, a volt feleség, most nézd meg, elkezdtem én is úgy használni, mint B., pedig olvasás közben idegesített már időnként, szóval, szeretem a feleség kérdéseit. Például, amikor rákérdez, hogy minek ír az, aki nem akar sikeres lenni. Korábban az elbeszélő oldalakon keresztül mereng az íráson, az íráshoz való viszonyán, és valami olyasmit mond, hogy azért kell írnia, mert különben élnie kellene, az élete pedig olyan, mint a zsidósága: megkapta, ezért kezdenie kell vele valamit. Persze most is egyszerűsítek. A dolgot még az is tovább bonyolítja, hogy B. azt mondja: „ha írok, emlékezem, emlékeznem kell, bár nem tudom, miért kell emlékeznem, nyilván a tudás miatt, az emlékezés tudás, azért élünk, hogy emlékezzünk a tudásunkra, mert nem feledhetjük, amit tudunk.” Időnként valóban nem könnyű kiigazodni.
Sokat olvashatunk B. szabadság iránti vágyáról is.
Ennek kapcsán egy újabb nézőpontot ismerhetünk meg a feleség egyik konok kifakadásából, idézem ezt is: „Azt mondta, hogy mindig sokat beszéltem a szabadságról, de hogy a szabadság, amire állandóan hivatkozni szoktam, az én számomra, mondta a feleségem, valójában nem a hivatásom, a művész (így mondta a feleségem) szabadságát jelenti, sőt valójában nem is a szabadságot, ha szabadságon a tágasat, az erőset, a befogadót értjük, amihez hozzátartozik a vállalás, igen, a szeretet, mondta a feleségem; nem, az én szabadságom ténylegesen mindig csak valami vagy valaki, és valakik meg valamik ellen forduló szabadság, mondta a feleségem, támadás vagy menekülés, vagy mindkettő, és enélkül tulajdonképpen nem is létezik, mert – úgy látszik – nem is létezhet az én szabadságom, mondta a feleségem. És így, ha éppen nem adottak ezek a »valakik vagy valamik«, akkor én találok ki és állítok elő ilyen függőségeket, mondta a feleségem, hogy legyen mi elől menekülnöm, vagy legyen mivel szembeszegülnöm. És hogy ezt a szörnyű, hadd legyen ez egyszer őszinte: ezt a gyalázatos szerepet (hogy az én szavajárásomat használja) ezúttal, és immár évek óta, kegyetlenül és körmönfontan őrá osztottam, mondta feleségem, de nem úgy, mint támaszt kereső szerelmes a szerelmesére, még csak nem is, mint beteg az orvosára, nem, mondta a feleségem, úgy osztottam rá ezt a szerepet (hogy megint az egyik kedvenc szavammal éljen), mint hóhér az áldozatára, mondta a feleségem.”
Nézd el nekem, hiába próbálok egy mondatot kiválasztani a szabadságról, képtelenség rövidebben idézni,
úgy érzem, hogy az egész könyvet kéne, legalábbis oldalakat citálnom, hogy pontos maradjak, és valami azért mégiscsak érthető legyen számodra a végére.
Hasonló a helyzet, amikor B. arra a kijelentésre reagál, hogy „»Auschwitzra nincs magyarázat«”. Ezt is nehezen lehet röviden összefoglalni, de a végkövetkeztetés az, hogy erre nagyon is van magyarázat, a rosszra, úgymond, van, a jóra nincsen. Hoz is egy példát a szerinte megmagyarázhatatlanra: egy „»Tanító úrról«”, akihez a „bevagonírozás” közbeni „ordítozás és kavarodás” alatt odakerül B. „egyszeri hideg élelemfejadagja”, ekkor a „»Tanító úr«”, ahelyett hogy megtartaná magának, és megenné, ahogy az élni akarás ösztöne diktálná, lemond róla, és visszaszolgáltja az elbeszélőnek.
Ez az igazi szabadság, mondja B., és ez az igazán megmagyarázhatatlan.
És ha már „»Tanító úr«”, akkor folytassuk tovább egy újabb lehetséges „»Nem!«”-mel, vagyis az internátussal, amiről B. hosszan és kimerítően beszél a feleségének, ahol az egyik társuk kicsapása kapcsán az alábbiakat mondja: „ma már tudom, hogy miféle rituálét láttam én akkor ebben az apahelyettesítő apaintézményben: nyilvános kasztrációt láttam, ami a mi megfélemlítésünkre, a mi közreműködésünkkel történt, vagyis a mi közreműködésünkkel kasztrálták egy pajtásunkat, a mi megfélemlítésünkre, vagyis egy végletesen perverz aktusnak az aktus révén végletesen pervertált résztvevőivé tettek, mondtam a feleségemnek, és teljesen mindegy, mondtam még a feleségemnek, hogy tudva tudottan tették-e vagy pusztán csak szokásból, puszta nevelési szokásból, a pusztító nevelés pusztító szokásából.”
Amikor az intézetről beszél, akkor az apjához fűződő viszonyát is igyekszik felfejteni,
megérteni a kapcsolatukat, mindezt úgy, hogy elsősorban az életről, a létezésről elmélkedik, kíméletlenül keresve a válaszokat az ösztönök és ellenösztönök működésére.
Olvasás közben rengeteg mondatot aláhúztam, amelyekről azt gondoltam, hogy érdemes lenne beszélnünk róla, ám az mégsem lehet, hogy lemásolom neked az egész szöveget. Mindenesetre remélem, hogy egy dolgot legalább azért sikerült érzékeltetnem: érdemes elővenni ezt a könyvet és foglalkozni vele.
Egy dolgot még hadd említsek, ami végig nagyon érdekes volt számomra.
Bár ezt a szöveget inkább gondolnánk komornak és komolynak, mindezek mellett tele van humorral,
fanyar, de hozzám nagyon közel álló humorral, például, amikor a fák neveivel viccelődik, vagy amikor B. egy presszóban kihallgatja két lány beszélgetését, és az egyik éppen azt mondja: „»…Nem tudom, de én nem tudnék egy idegennel… Egy négerrel, egy cigánnyal, egy arabbal…« Itt megszűnt a hang, de éreztem, csak habozik még, a ritmusérzékem is azt súgta, hogy nincs ez még befejezve, dehogy, valaminek még következnie kell, s már-már fészkelődni kezdtem a székemen, mert én jól tudtam természetesen, hogy minek kell következnie még, gondoltam, ha ilyen soká kell törnie a fejét, mindjárt megsúgom neki, amikor nagy keservesen végre hozzátette: »…egy zsidóval«.”
Igen, elismerem, hogy sajátságos humor ez, kicsit úgy is érzem magam, mint az egyszeri viccmesélő, akinek nem elég, hogy nem nevetnek elsőre a viccén, de utána még azzal rontja a helyzetét, hogy magyarázni kezd. Nem szeretnék ebbe a hibába esni! Ráadásul az idézett rész azzal zárul, hogy B. számít ugyan a zsidóra, de a kimondása után fordul vele egyet a világ, és leforrázva érzi magát. Hát ugyanígy érzed magad te is olvasás közben, folyamatosan kapod a gyomrosokat, de ezt is írtam már korábban.
Sokat ad, de sokat is követel tőled ez a szöveg,
mindenesetre bízom benne, hogy nálad is otthonra találnak ennek a sajátságos kaddisnak a mondatai, és ha majd újabb Kertész-könyvek felé fordulsz, akkor ráismersz egy-két idézetre, szereplőre. Ennyit tudtam most írni neked erről a könyvről, amely, láthatod, felkavart, és hetek óta a hatása alatt vagyok. Kíváncsi vagyok, hogy neked vajon mi lesz fontos ebben a könyvben. Ha lesz időd, írd meg, a címem változatlan, érdeklődve várom!
U.i.: Eszembe jutott még valami: olvasás közben végig volt egy olyan érzésem, hogy ez az elbeszélő egyáltalán nem számol az olvasóval, az olvasójával, ezért találtam sokszor kívül magam a szövegen. Aztán rájöttem, hogy mire emlékeztet ez a szituáció, arra, amikor B. kihallgatja a két lányt. Gondolj bele, amikor valakivel bizalmasan beszélgetsz, akkor nem törődsz azzal, hogy egy esetlegesen hallgatózó valakinek kedvezzél, mert nem ez a fülelő idegen lesz a fontos számodra, hanem az, amit éppen közölni akarsz. Ez a szöveg se törődik nagyon velünk, ám paradox módon mégis folyton arra biztat, hogy hajoljunk hozzá közelebb, nem bánja, ha fültanúi leszünk a mondanivalójának.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.