A tavalyi Arany Oroszlán-nyertes Esemény csontig hatoló abortuszdráma, ami a történetmesélés terén néha túl nagy kompromisszumokat köt, bizonyos jelenetei azonban hosszú ideig a nézővel maradnak.
Fiatal lányok méregetik magukat, készülnek az esti bulira, az elfojtott szexualitás szinte tapintható a vásznon. Kicsit mintha Sofia Coppola remek debütfilmjében, az Öngyilkos szüzekben járnánk, ez azonban nem a kertvárosi Amerika, hanem az ‘60-as évek Franciaországa, ahol a fiatal lányok számára a szexről még beszélni is kihágás volt. Anne (Anamaria Vartolomei) érezhetően érdeklődik a másik nem iránt, néhány kósza flörtöt is látunk,
nem sokkal később pedig érkezik a felirat: 3 hét. A főszereplő ennyi ideje terhes.
A magzatot nem szeretné megtartani, ám az abortusz ekkor hazájában nemcsak illegális, hanem igen veszélyes is volt.
„Nem fiktív szereplőt konstruálok. Dekonstruálom a lányt, aki voltam” – fogalmaz egy másik művében, a szüzesség elvesztéséről szóló Lánytörténetben az Esemény alapjául szolgáló regény szerzője, Annie Ernaux, ennyire tökéletes ars poeticát pedig ritkán rejtenek el alkotók a sorok között. Ernaux-t a legjelentősebb kortárs szerzők között tartják számon, akinek a
műveiben a kollektív és a személyes emlékezet finoman, apró mozaikokon keresztül fonódik össze,
miközben a felidézés, az írás nehézsége is tematizálódik. Könyvei (az általa is sokszor emlegetett Simone de Beauvoir örökségét folytatva) gyakran a nőiség megélésével, a társadalomba való betagozódás dilemmáival foglalkoznak.
Az Esemény igyekszik megtartani a szerzőre jellemző, kihagyásokra épülő elbeszélésmódot, amit a film elején még meg kell szoknia a nézőnek, utána azonban kiderül, hogy egy tudatos, és nem mellesleg nagyon jól működő alkotói megközelítésről van szó.
Audrey Diwan rendezése ugyanis az abortusz viszontagságai mellett az elhallgatást is érzékletesen mutatja be.
Ebben a filmben senki nem nevez nevén semmit, mindenki csak utalgat valamire, amiről mind tudjuk, hogy jobb lenne nem beszélni róla. Az időbéli és térbeli ugrások miatt pedig a néző is átérzi az információhiányt. Tökéletes példa erre Anne magzatának apja, akiről először párbeszédekben hallunk, abban sem lehetünk biztosak, hogy tényleg létezik-e a bordeaux-i fiú, vagy esetleg a korábban látott tűzoltóval volt kapcsolata a lánynak, nem sokkal később azonban előbbi teljes valójában jelenik meg a képernyőn.
Diwan mozija azon abortuszfilmek közé tartozik, melyek lecsupaszítva ábrázolják a személyes sorsot, és nem tesznek társadalmi vonatkozású kitérőket. Persze egy-egy jelenetben megjelenik a téma általános megítélése (például amikor kiderül, hogy a korszakban az orvosok egy része erkölcsileg ellenezte az abortuszt, ezért a nőket átverve olyan gyógyszereket írt fel, amelyek valójában erősítik a magzatot), de Audrey Diwan filmjében a szociális vonulat inkább abban érhető tetten, ahogy magát a szexet minősítik.
Merthogy ebben a világban mindez nemcsak tabu, hanem a társadalmi helyzet egyik indikátora is.
Anne munkásosztálybeli családból származik, egyetemi szaktársai pedig rendre annak mentén minősítik őt, hogy sok szexuális kapcsolatot feltételeznek róla. Az egyik, fürdőben játszódó jelenetben ez konkrétan a vulgáris beszéddel kerül egy szintre, ami szintén a lány származására utal a többiek szemében.
Ezen kívül is van még két jelenet, amelyek közül az egyik groteszk humorral, a másik pedig
igen naturálisan mutat rá arra, hogy miképp kerül szembe az egyéni megélés és a társadalmi megítélés.
Az elsőben Anne egyik barátnője imitál aktust egy párnával, ami csodálatosan fejezi ki a női élvezet korszakbéli lehetetlenségét, a másodikban maga a főszereplő veti rá magát az első szimpatikus fiúra, hiszen terhessége tudatában megszabadult attól a veszélytől, ami eddig gátolta őt a vágyai megélésében.
A női testtel kapcsolatos mondanivalóját a film remekül támogatja a formai megoldásaival.
Mintha mi is a (természetesen férfi) nőgyógyásszal együtt fogdosnánk a főszereplő lány hasát,
mintha mi is illetlen kukkolók lennének. Illetve azon játékfilmes konvenció előtt sem hajt fejet Diwan, mely szerint a meztelenségnek mindig kiemelt funkciója van, ebben a moziban ugyanis idővel természetessé válik, hogy a legártalmatlanabb helyzetekben is ruha nélkül látjuk a karaktereket. A kamera végig intim közelségből követi Anne-t, alig-alig látunk külső tereket (ebből a szempontból nagyon érdekes összevetni ezt a filmet a témában klasszikusnak számító 4 hónap, 3 hét, 2 nappal, ami épphogy rengeteg zavarbaejtő totált használ, mégis nagyjából ugyanazt a nézői voyeurizmust teremti meg).
Anne a film vége felé kifejti, hogy egyszer majd szeretne gyereket (persze fel lehet vetni, hogy vajon a társadalmi elvárás mondatja-e ezt vele), abban a tekintetben viszont
a rendező egyáltalán nem köt kompromisszumot, hogy az abortuszról hozott döntést nem dilemmaként ábrázolja.
Itt nincs egyik és másik oldal, a főhős az első pillanatban eldönti, hogy nem szeretné megtartani a gyereket, mert az a kor viszonyai szerint a tanulmányai végét és a kiemelkedés lehetőségének elvesztését jelentené. Ebbéli elhatározásában pedig egy pillanatra sem inog meg, mindezzel pedig
Diwan leveti magáról a társadalmilag érzékeny filmeknél gyakran jelenlévő objektivitáskényszert,
amivel lehet, hogy nézőket veszít, de fontos lépést tesz az ehhez hasonló történetek hiteles ábrázolásának irányába. Ugyanis itt a befogadónak egyetlen lehetősége van, kérdés nélkül kell elfogadnia Anne döntését.
Ebben pedig az is a segítségére van, hogy
a film kulcsjelenetei kellően zsigeriek, de egyáltalán nem hajlanak hatásvadászatba.
Egy-egy másodpercig látjuk csupán konkrétan, hogy Anne hogyan próbálja megszakítani a terhességét, a nyögések, a sikolyok, a vér, az izzadság, no meg persze Anamaria Vartolomei hihetetlenül átlényegült játéka tájékoztat minket a lány helyzetéből. Azt pedig nehéz lenne vitatni, hogy kevés film készült az utóbbi időszakban, mely ilyen zsigeri (esetemben több jelenetnél konkrétan fizikai) reakciókat vált ki a nézőből.
Viszont épp ezzel a mondanivalóbéli karakánsággal szembeállítva válik világossá, hogy
a film a közérthetőség oltárán azért hoz szükségtelen kompromisszumokat.
A terhesség heteinek fejezetcímként való alkalmazása még egészen kiváló húzás. Egyrészt feszessé teszi a dramaturgiát, másrészt folyamatosan figyelmezteti a nézőt az idő rövidségére és a szorult helyzetre. Van azonban egy jelenet, amikor Anne és a barátnői – a szót persze soha ki nem mondva – az abortusz veszélyeiről beszélgetnek, a film egészéhez mérve igen didaktikusan.
Az ehhez hasonló pillanatok azok, amikor egy mozi olyan dolgot mond ki, amit valójában nem kellene,
mert minden más jelenetéből a néző számára is egyértelműek a konfliktusok. Emellett az is tény, hogy – bár nem vonom kétségbe, hogy mindezek részei lehetnek egy terhességmegszakítás előtt álló nő tapasztalatainak – az alkotók gyakorlatilag az összes, az abortusszal kapcsolatban gyakran felmerülő konfliktust (iskolai eredmények romlása, elhidegülés a szülőktől) ábrázolják.
Persze felvethető kérdés, hogy mindez probléma-e? Vajon gond az, ha egy jól behatárolható üzenettel rendelkező film gesztusokat tesz a néző felé? Ha az Eseményt autonóm alkotásként vizsgáljuk, ez talán kicsit levon az értékéből,
érzékenyítés szempontjából viszont Diwan hibátlan munkát végez.
És persze rendezőként is kiválót. Ha hiteles női hangról beszélünk, az valahol itt kezdődik.
Esemény (L’événement), 2021. Rendezte: Audrey Diwan. Írta: Marcia Romano és Audrey Diwan. Szereplők: Anamaria Vartolomei, Kacey Mottet Klein, Luàna Bajrami, Louise Orry-Diquéro. Forgalmazza: Mozinet.
Az Esemény a Magyar Filmadatbázison.
