Az orosz rendező, Ilja Bocsarnikovsz 2017 óta folyamatosan terítéken lévő csokonai színházas munkái között tragédiákat és vígjátékokat egyaránt láthattunk már. Most, a 2022/23-as évad első előadásainak egyikeként a cívisvárosi teátrumban immár művészeti vezetői szerepkört is betöltő alkotó ismét egy könnyedebb(nek tűnő) darabbal, a román Mihail Sebastian Névtelen csillagának színpadra adaptálásával jelentkezett.
Bár a Névtelen csillagot komédiaként hirdette meg a színház, s persze – az alább kifejtendők értelmében – bizonyos szempontból lehet is annak tekinteni, Bocsarnikovszot, akár a komoly, akár a szórakoztató műfajból választ magának rendeznivalót,
minden adaptálandó irodalmi alkotás esetében a boldogságkeresés foglalkoztatja.
Az, hogy akár a legmélyebb csehovi tragédia kellős közepén (lásd Három nővér-rendezését), akár egy, egymás ugratására épülő történet közben (lásd a Balfácánt vacsorára-adaptációt) a szereplők hogyan tudnak/tudnának jobb, kellemesebb, szebb életet teremteni maguknak. Egyáltalán: van-e lehetőségük rá, s ha van, tudnak-e élni ezekkel a lehetőségekkel.
Ebbe a rendezői koncepcióba, mintegy a Bocsarnikovsz-sorozat legújabb epizódjaként illik bele a Névtelen csillag is.
Egy unalmas kisvárosba csöppenünk, ahol látszólag évek, évtizedek óta nem történik semmi,
mindenki a megszokott helyét és szerepét tölti be a közösség életében. Létezésük a materiális szinten zajlik. A kisváros fontos helyszíne, az állomás köré gyűlnek össze az itt élők, ahol ebben a minden szakralitástól megfosztott közegben mindentudónak, mindenhatónak, Isten-helyettesítőnek, és éppen ezért első látásra főszeplőnek tűnő állomásfőnök (Mercs János lenyűgöző alakításában) mintha rendelne:
mindenki oda, az ő színe elé járul „gyónni”, elpanaszolni a bánatát,
az ő asztala elé járnak feketén kereskedni, nála lehet olcsóbban, vagy ha épp úgy kívánja az anyagi helyzete, drágábban vonatjegyet venni.
A darab első felvonása egészen az utolsó etapjáig ebben a kisvárosi atmoszférában, a létezés alsó szintjén telik. Ám már itt, a meglehetősen beszűkült keretek között is megtudjuk, hogy az itt élők közül kit mi tesz – legalábbis szerinte – boldoggá. Közülük egyértelműen kiemelkedik – Wessely Zsófia remeklésének is köszönhetően – Cucu kisasszony, azaz a helyi iskola tanárnője, aki láthatóan attól érzi jól magát, ha minden szempontból felügyelheti a reá bízott tanulókat – főleg a leányok erkölcsére vigyázva. Ha valakit nem büntethet meg, a napja el van rontva, úgyhogy
egy keresőkutya szimatával szaglászik nem csak a tanulók, hanem a kollégái után is.
Például a zenetanár és zeneszerző Udrea, illetve az asztrológia iránt érdeklődő fizikatanár, Mirou (Csata Zsolt) után. Feljogosítva érzi magát arra, hogy a férfikollégái magánéletébe is bármikor beavatkozhassék – nyilván a saját magánélete, a férfi nélkül tengetett sorsa kompenzálásaként, mindezt boldogságfaktornak érezve.
Ám a zenész, illetve főleg a fizikatanár személye a biztosíték arra, hogy
a létezésnek bizony lehet egy felsőbb, emelkedettebb szintje is.
Egy, nem a mások „csesztetéséből”, ellenőrzéséből, hanem belülről, a belső értékekből fakadó, másfajta boldogságforrás. A zenetanár – a muzikalitását már sokszor bizonyított Kránicz Richárd alakításában – saját szimfóniát ír, amit egyelőre, megfelelő hangszer hiányában szájjal, testtel, mozdulatokkal játszik el, de még ez a kényszerpályán mozgó alkotás is boldoggá teszi. A sokáig, egészen az első felvonás végéig csak csodabogárnak kinéző, drága asztrológiai könyveket rendelő, s azokat hol máshol, mint
az állomáson illegálisan átvevő fizikatanár boldogsága, illetve boldogságkeresése pedig átvezet a második felvonásba,
egy, valóban feljebb lévő, a matériától elemelkedett, szakrális szintre.
Az első felvonás így – még ha kissé vontatottan és túlnyújtottan is – tulajdonképpen Mirou boldogságkeresésének ágyaz meg. Hogy azután a második felvonásban az első rész végén színre lépő ismeretlen, jegy nélkül utazó, ezért a vonatról épp ebben a poros kisvárosban leszállított kisasszony, Mona jelenlétében
a csillagok között érezhessük magunkat – konkrétan és átvitt értelemben egyaránt.
Ennek érdekében változik a díszlet is: az első felvonás állomása után Mirou lakásában vagyunk, ahová a szállás nélkül maradt kisasszonyt Mirou meginvitálja éjszakára, és amelynek erkélyéről, tehát az enteriőr szintjétől is egy magasabb pozícióból, egyszer csak elénk tárul a csillagos égbolt. A Mirou által minden éjjel szemmel tartott csoda. Rajta egy névtelen csillaggal, Mirou csillagával, amelynek ettől kezdve – Hajdu Imelda játékának, és tegyük hozzá, tökéletes kinézetének hála – meglesz a megtestesítője. Igen ám, de a kisvárosba véletlenül érkezett hölgy más életből, másfajta, boldogságnak hitt állapotból jött, éppen ezért Mirou-t megismerve kell a darab filozófiai szintre emelt kérdésével szembesülnie:
azzal, hogy vajon letérhet-e bármelyik csillag valaha a maga röppályájáról?
Vagy ha már ebben a kisvárosban leledzünk, lehet-e másik sínpárra állni? A boldogságunk érdekében hátra lehet-e hagyni az addigi életünket valaki másért, azért, hogy valaki más mellett lehessünk, és a létezés más szintjét tapasztaljuk meg?
Éppen ezek miatt a lényeges és húsbavágó kérdésfelvetések miatt, amíg az első rész a kiváló zenéjével és miliőjével a kusturicai szatíra világába kalauzol – tehát az sem elsősorban vígjáték –, addig a második félidő Mona korábbi szerelme, a dúsgazdag, sznob Grig (Kiss Gergely Máté) megjelenésével,
a szerelmi háromszög láttatásával már az orosz klasszikusok mély lételméleti kérdésekkel fűszerezett szerelmi csatározásait idézi meg.
A csillagok között érzem magam veled, vagy a talmi csillogásban tettetem, hogy boldog vagyok? – elsősorban Mona további életét, sorsát érintő kérdésekkel. A dilemmával, amely rendkívül fontossá teszi ezt a darabot, és amelyről az első felvonásából még nem is sejtettük, hogy megfogalmazódik.
Így, aki a remek színészi alakításoknak hála végignézte az elsőt, és kivárta a második, jóval gyorsabb, pörgősebb és szívbemarkolóbb felvonást, valódi lételméleti problémákkal megspékelt élménnyel távozhat a színházból. Messze nem egy feledhető vígjáték adta hangulattal.
Mihail Sebastian: Névtelen csillag. Rendezte: Ilja Bocsarnikovsz. Játsszák: Hajdu Imelda, Csata Zsolt, Mercs János, Kránicz Richárd, Wessely Zsófia. Csokonai Színház, Debrecen, 2022. szeptember 9.
A fotókat Máthé András készítette.
