Visszavenni az ártatlanságot

Annie Ernaux regényét érdemes lehet a terápiás írás felől megközelíteni. Középpontjában ugyanis maga az alkotófolyamat áll, amely egyrészt az automatikus írás metódusát, másrészt a naplózás technikáját követi. A főhős számára az írás célja az önmegértés, a múlt eseményeinek feldolgozása, illetve az én mélységeibe való eljutás.

Egy elhamarkodott döntés megváltoztatja Annie sorsát, aki erre, vagyis az első szexuális együttlét tapasztalatára vezeti vissza élete kisiklásának történetét. A kamaszkor megpróbáltatásainak, a szüzesség elvesztésének, a karakterek érzelmeinek és indulatainak vallomásos hangvételű bemutatása példázatnak is vehető.

Egyfajta óva intés, ami alapos megfontolásra sarkall, felhívva a figyelmet az első szexuális élmény meghatározó erejére.

Az idősödő elbeszélő meg akarja tanítani az olvasót (és önmagát) arra, hogy foglalkozni kell a lelki hegekkel, nem szabad megspórolni a belső munkát, különben a fel nem dolgozott élmény „rágni, égetni fog életünk végéig” (5.). A rózsaszínnel szedett cím mintha azt sugallaná, hogy a Lánytörténet kifejezetten lányoknak szól, sőt azzal, hogy konkrétan a biológiai nemre utal, azt is sejteti, hogy a főhős szerepével a nők tudnak a leginkább azonosulni. (Persze ez a tipográfiai megoldás az ironikus tónust is felveti.)

Ernaux regényét azonban mindenkinek érdemes kézbe vennie.

A nyitányban a lányok közösségének standardizált jellemzését találjuk, amelynek középpontjában a szüzesség elvesztésének kitüntetett jelentőségű mozzanata áll: „A lányok, bárhová indultak is, betettek egy csomag eldobható törlőkendőt a bőröndjükbe, és közben félelem és vágyakozás között őrlődve azon tűnődtek, vajon ezen a nyáron fognak-e először lefeküdni egy fiúval.” (10.) Az író gyakran kiterjeszti a főszereplő egyéni tapasztalatait, általánosít, mégpedig névjátékkal, beszélő névvel. Az Annie ugyanis angolosan ejtve megfeleltethető az „any” bárki/bármi jelentésű előtaggal. Az előbbi idézet szerint bármilyen közegből, társadalmi rétegből származik is egy lány, az első szexuális élményre ugyanúgy készül, mint bármelyik másik. Az általánosítás ugyanakkor a leírtak megkérdőjelezését eredményezi.

Az univerzalitásra való törekvés sablonos megoldásokat eredményez,

leginkább a karakterformálás és a cselekményvezetés területén. Többek között azt, hogy a csalódás összetört ábrándokat, meghiúsult vágyakat hagy maga után, kiforgatja az embert önmagából, depresszióba süllyeszt – a pszichológiai problémák pedig fizikai tüneteket is okoznak. Az ártatlanság elvesztésén, a kamaszkor nehézségein túl a traumatikus élmény feldolgozása, az ezzel való szembenézés, megküzdési stratégia kerül fókuszba. Az automatikus írás segítségével elérhetővé válnak a psziché rejtett tartalmai, lebonthatók a szorongások. Az elbeszélő számára ezért lesz fontos az alkotás, pontosabban az írás kimondó gesztusa.

Az elbeszélőnek az emlékek felidézése során szembesülnie kell gátlásaival,

van benne egyfajta ellenállás, ami abban is megfigyelhető, hogy monogramokat, rövidítéseket használ. Azzal, hogy nem nevezi meg a dolgokat, fenntartja az anonimitást, illetve azt sugallja, hogy nem vállalja fel, takargatja, rejtegeti az élményeit. A monogramok használata egyúttal a napló hatásmechanizmusát hivatott erősíteni, jelzi, hogy még élnek a történetben felbukkanó alakok. Ez az eljárás nem egyszerűen rejtélyes vonásokat kölcsönöz a történetnek; kifejezésre juttatja, hogy olyan részletek kerülnek felfedésre, amelyekről nem lenne szabad szólni.

A napló műfajának megfelelően az elbeszélő lépésről lépésre, bejegyzésszerűen, aprólékos részletességgel tárja fel az eseményeket, habár távolról tekint vissza rájuk. A naplóírás tehát terápiás funkciót vesz fel a múlt feldolgozásának céljával. Az elbeszélő fiatalkori énjét teszi meg naplójának alanyává, és a köztük lévő distanciából beszéli el a történetét. Bár Ernaux fiktív karaktert alkot, mind az elbeszélő, mind az elbeszélt Annie tekintetében

az önéletrajzi ihletettség felismerhetősége megmarad, így rendkívül nehéz nem az írót látni a narrátori hang mögött.

Az elbeszélő mindenesetre távolságtartó módon beszél egykori énjéről. Ezzel mintha eltávolítaná magától a helyzetet, nem vállalná fel, hogy ez az ő története. A kötet elején E/2. személyű beszédmódra is van példa, ami elég szokatlan a napló műfajánál. Viszont önmegszólításként is értelmezhető, ami mögött a feldolgozás intenciója sejthető. Ugyanakkor ez a beszédmód általános igazságok kifejezésére is használható (például a tízparancsolat felszólításai ilyenek: „ne lopj!”, „ne csalj!”). Az elbeszélő mindenkire vonatkozó, általános tapasztalattá formálja a vele történteket a „Te” beléptetésével, miközben önmagától távolítja azokat, kivonja magát az emlékekből.

A kimondással, a leírással elindul a feldolgozási folyamat, mely során a rejtőzködés és a feltárás aktusának kettősségével találkozunk. Igyekezete ellenére a narrátor egyre szubjektívebb lesz, a felidézés pillanata befolyásolja, hogy hogyan emlékszik az egyes eseményekre. Kezdetben elbújik a tapasztaltak általánossága mögé, majd ezt az általánosítást oldja fel fokozatosan, és bocsátkozik egyre inkább a saját emlékeibe, ítéleteibe.

A kötet alapkérdése, hogy mit tehetünk akkor, ha nem akarunk szembenézni a múltunkkal.

Például átírhatjuk, felülírhatjuk a történteket, és kialakíthatunk egy hamis, kedvezőbb képet saját magunk számára − néha tudatosan tesszük ezt, olykor tudattalanul. Vagy megpróbálhatunk teljesen megszabadulni tőle, kitörölni az emlékezetünkből. Ez utóbbi stratégiát felveti a Lánytörténet narrátora is: „Vajon emlékszik-e bárki is erre a lányra azok közül, akik 1958 nyarán találkoztak vele S.-ben, az Orne megyei táborban? Nyilván nem.” (11.) A jelentéktelenséget támasztja alá a fényképnek, a hitelesség jelképes eszközének a hiányával is: „egyetlen fénykép sincs a lányról 1958 nyaráról.” (11.)

Az 1958-as év és Franciaország megjelölése, valamint a szexualitás kérdésköre azért is izgalmas, mert a szexuális forradalom előtt játszódik a regény, a hippikultúra felszabadulást hirdető eszméi csak évekkel később törnek utat. Annie alakja szimbolikus is lehet, a még nem és a már nem helyzetében figyelhetjük meg a korabeli fiatalok szexuális magatartását. Ennek kontextusában értelmezendők a szöveg által felvetett kérdések, az általánosan érvényes, generációs problémák egy személyes történeten keresztül.

A kamasz Annie számára idegen a világi élet szabadossága, mivel egy vallásos iskolából érkezett. De képtelen beismerni járatlanságát, tapasztaltnak akar látszani, be akar illeszkedni. Így az a kérdés is felvetődik, hogy az egyes intézményekben (vallásos vagy állami iskolában), eltérő értékek mentén zajlik-e a nevelődés. „Egy emlék jelzi mennyire tudatlan volt: egyik osztálytársa vihogva mutatta neki a leánynevelő intézettől kapott katolikus naptárban szereplő Claudel-idézetet: »A férfi számára az az igazi boldogság, ha a maximumot adja ki magából.« Nem értette, mi ebben az obszcén.” (25.)

Az új közösséghez tartozás vágyát pedig a családja, a korábbi élete elleni lázadás hajtja:

tájékozatlansága azt eredményezi, hogy fejest ugrik az addig ismeretlen, de csábító, új közeg világába: „Életemnek ebben a szakaszában mindennek hitelt adok, amit a családi körön kívül hallok.” (83.) Naivsága miatt túlzásokba esik, döntései azonban nem maradnak következmény nélkül. Negatív vélemény alakul ki róla, amit nem ért, és amit igazságtalannak tart, mivel mások fölött állónak érzi magát. Fiatalkori énjének öntelt alkatára a szöveg is utal: „Egy lány, akinek senki sem fékezte meg a nárcizmusát. Nem tudom, hogy a táborba induló autóba beszálló lány magára ismert volna-e ebben a definícióban. Biztos nem így fogalmaz, és nem is így gondolkodik magáról…” (27.)

Egyrészt a mások általi megítélés igazságára, másrészt a saját tévedésére való rádöbbenés miatt lesz szégyenérzete, ami miatt a visszatekintő Annie a felejtést választaná. Így annak a kérdésnek a feltétele is megkerülhetetlennek látszik, hogy egy idős nő perspektívájából mennyire lehet egy nemiséget, kamaszkort, én-keresést boncolgató történetet elfogadni. Lehet közös pontot találni a különböző generációk élethelyzetei között?

Annie Ernaux: Lánytörténet, ford. Lőrinszky Ildikó, Magvető, Budapest, 2020.

A borítófotót Lucas Destrem készítette, forrás a Wikimédia.