A debreceni Csokonai Színház új játszóhelyét, a Csokonai Fórum Latinovits Zoltán-termét úgy vélem, méltóbb módon nem is lehetett volna megnyitni, mint a cívisváros egyik ékköve, Szabó Magda Für Elise–e színpadra álmodásával. Ráadásul a darabbal nemcsak egy új színpad belakása történt meg, hanem a debreceni társulat oszlopos tagja, Ráckevei Anna színművésznő is most fogott először rendezésbe.
És milyen jól tette. Ráckevei Für Elise-e ugyanis mindazt közvetíti felénk a színpadon, amiért Magda néni – ha szabad az írónővel kapcsolatban debreceniként így fogalmaznom – ezt az önéletrajzi művét papírra vetette. A katolikus-református vegyesházasságból fogant, már a származása révén is különleges Szabó Magda a szülői szeretet béklyói közötti szárnyalását, a debreceni református tanintézet szellemiségét, és a Trianon sújtotta ország fokozatos világháborúba sodródását szép, csokorba kötött konstrukcióban kapjuk vissza az adaptációban, amelynek
kétségtelenül az egyik legfontosabb alappillére a remek dramaturgia.
Adorján Beáta dramaturg kiváló érzékkel, valóban a legfontosabb részeit és mondatait emelte ki ennek a több száz oldalas szövegnek, amelynek közvetítéséhez Ráckevei Anna tűpontosan választotta ki a színészeket. Azokat az előadásba Szabó Magda-i tökéletességgel „belepakolt” színészeket, akiknek a fehér geometriai alakzatokkal teletűzdelt díszletben mértani pontosságú helyük van. Mindig épp ott vannak, ahol lenniük kell.
Kiváltképp igaz ez a gyermek- és ifjúkorára visszaemlékező, de az írás jelen idejében létező, idősebb Szabó Magdát alakító
Varga Klárira, aki a színpadon valóban úgy van végig jelen, ahogy a szerző a könyve írásakor.
Ahogyan az írónő a papíron megképzett soraira, úgy veti vigyázó szemeit a színpadon őt megtestesítő színművésznő az előtte és mellette zajló, múltbéli emlékeit megidéző jelenetekre. Az idősebb írónőnek Varga Klári szemében tükröződik vissza tehát a kisgyermekkora és a kamaszkora, valamint ifjúkori énje – ismétlem: igen szép, elegáns szereposztásban. A kis Magdolna – azaz Dódi – korán és visszavonhatatlanul kifejlődött öntudatát gyönyörűen hozza Kakasi-Zsurka Emma, a családba érkező trianoni árvának,
Cilinek az első éneklésével mindörökre elvágott visszafogottságát pedig Juhász-Bölcskei Júlia jeleníti meg,
hogy azután egyre nagyobbakká cseperedjenek a lányok. Annyira nagyokká, hogy őket a kislányok már nem képviselhetik. Ám ezen a ponton egy finom váltással, a jelmeztervező munkáját is dicsérve, a pici lányok ugyanolyan, csak nagyobb méretű ruhájába bújtatva tér vissza hozzánk a már kamasz Dódi és Cili, immáron Hajdu Imelda és Mészáros Ibolya személyében.
Ilyesfajta finom, de már átvitt értelmű átmenet, váltás van jelen a Magdolna szüleit alakító színművészek, Majzik Edit és Bakota Árpád játékában is, amikor a Jablonczay Lenkével való kapcsolatnak érzelmi túlfűtöttséggel és szexuális vággyal nekiinduló Szabó Elek szép lassan beletörődik a felesége jóval hidegebb, ridegebb hozzáállásába, s így, „közmegegyezve”,
Szabó Elek lángolását hathatós szeretetre cserélve nevelik a lányaikat.
Akik – amikor már a híres Dóczy Gimnázium padjait koptatják – sokszor az Abigél című sorozat képeit idézik meg a játékukkal. Főleg a férfiak, illetve úgy egyáltalán a szerelem utáni vágyakozásukat, a „szerelembe vagyunk szerelmesek”-érzést bemutató, majd konkrétan az Ágoston tanár úr (Mercs János) iránti rajongásukat láttató jelenetekben, amelyekben a mellékszereplőket alakító színművészek, a Pálmát játszó Tolnai Hella, vagy a Lidikát megtestesítő Wessely Zsófia is tündökölni tudnak.
A rendezői koncepció és konstrukció itt is tudatosan átgondolt, hiszen a Für Elise-ben maga Szabó Magda utal arra, hogy a gimnáziumi évei, s benne melyik tanára ihlette Abigélje Abigéljét, így a sorozattal kapcsolatos emlékeink esetleges feltolulása korántsem zavaró, sőt. Ám amíg az iskolai bükki kirándulás (szintén az írónő által a Lolita-történethez hasonlított sztoriját) egy az egyben nem, inkább csak utalásszerűen kapjuk meg, s ezzel Dódi Ágoston tanár úr iránti plátói szerelme, és a meddő romantikus érzéséből fakadó tragédiája sem üt akkorát, addig
a történet másik szerelmi szálának elképesztő intenzitása komolyan arcul csapja a nézőt.
A színpadon ott érezzük a sorsot, amely Cilinek és a más által „férjül vett” Textor Ádámnak (Pálóczi Bence) a szerelmét megírta, és amely sorsot – bár Cili megsegítése érdekében többen próbálkoztak vele – senki sem korrigálhatta.
A sors ugyanis – tanulhatjuk meg Szabó Magdának ebből a történetéből is – kijavíthatatlan. Jön, körülnéz, körbejár, s ha úgy véli, lecsap. Ahogy a színpadon
egy kénköves ménkű erejével Cilire és Textorra csap le, és az őket alakító színészek érzékletes játékának köszönhetően csak úgy füstöl.
S beteljesületlen, beteljesülhetetlen jellege folytán annak a fajta előhalálnak hat, amelyről ugyan Magdolnának beszél az édesanyja, nem Cilinek, ám amelynek fontosságáról mégis Magda fog írni Cili életére – s majd a korán bekövetkező, már valóságos halálára – vonatkozóan is.
A szülők szerepe, a családi ház elengedhetetlen „kelléke”, Ilka néni (Újhelyi Kinga) mosolyra fakasztó, ugyanakkor világnézetét alátámasztó sokszoros jézusmáriázása, az abigéles iskolajelenetek,
a végzetes és kikényszerített szerelmek egytől egyig helyén vannak tehát Ráckevei Anna rendezésében.
Miközben az idősebb írónő folyamatos jelenléte – aki, mint említettem, mintha ott írná a szavaival és a szemével a történetét előttünk – indokolttá teszi a végig realista játékmódot is, amelyhez, úgy vélem, nem igazán tudnak szervülni a darab zenés betétei: legyenek ezek operát idéző részletek vagy látomásos áriák, mintha leválnának a darab szövetéről, s kissé ki is zökkentenék a nézőt.
Kivéve az utolsó jelenetet, ahol a gyönyörű zenei aláfestés nemhogy gátolná, de még inkább erősíti azt a katarzist, amelyet Magdolna – és a várandósan, tragikusan korán elhalálozott Cili – utolsó mondatai képeznek a nézőben. Az előhalált követő tényleges halál szelétől félelmetes módon megsuhintva.
Szabó Magda: Für Elise. Rendezte: Ráckevei Anna. Játsszák: Hajdu Imelda, Varga Klári, Mészáros Ibolya, Bacsa Hédi, Majzik Edit, Bakota Árpád. Csokonai Színház, Debrecen, 2022. augusztus 29.
A fotókat Máthé András készítette.
