Szenderfélék
Mi, akik egész életünkben fák takarásában éltünk,
nem ismerjük az ágak nélküli eget. Esténként magunkról
mondunk mesét az öregeknek, hogy el ne felejtsék,
kik vagyunk, és befogjuk a kicsik száját. Segítünk
begombolni a hálózsákokat, amikor mindenki
elcsendesedett, gubódzunk, mint a lárvák. Fejünk
gyöngy, mellkasunk selyem, karunk kilógó cérnaszál,
kötődünk egymáshoz, a föld szövetéhez. Megszakadunk,
felgyullad a nap, fényében mossuk magunkat, tiszta test
kell a feltámadáshoz. Atyánk, a nyári ég, kék,
mint a sátrak. Csúszkálnak benne felhő-
hálózsákok. Aki azokban alszik, vizesen ébred,
sápad, de bűneit megbocsájtják. Ez még nem
a mi megváltásunk. Nem tanultunk meg
az ágak fölé szállni, kivágták felőlünk a fákat.
Ravatal
Varjak a medencében. A cseresznyefa ágát
letöri a szél. Dugd a hajadba, szórj rá földet,
bújj a víz alá. Nőjön belőle fa, kússzon füledbe
gyökereivel, recsegjen saját imát. Hunyd le
a szemed. Várj. A belőled táplálkozó, örökké
növekvő teher megerősíti csontjaidat. Ha a víz
felett is elbírod a lombokat, kinyithatod.
Visszahull rád az első termés. Ragacsos, vörös
nedve végigcsorog mellkasodon, elnyomja a klór
szagát. A medence kiszárad, a varjak egymásba
szeretnek, elköltöznek. Idegen táj felett tanulnak
fonni, fészek épül. Csőrükben apróra zúzott
csempe, haj, gyökér, cseresznyefaág.
Fosztás
Lemosom a vért, a piros vizet kiöntöm
a muskátlik mögé. Az elhullott szirmok fehér
hegyekben állnak, zsoltárokat dúdolok, nyílnak
az orgonák. Két ütem között kirántom a fiókot,
összerezzennek az evőeszközök, akár a fényes
lábak. Élezem a kést, előkészítem az edényeket.
Sós lé, folyik a hátamon a víz. Markolom
a testet, kitépem az angyaltollakat. A bőrt
lenyúzom, kukába seprem a maradványokat.
Görcsöt kötök a zsák tetejére, bezárom
a rothadás szagát. Zizegnek a legyek,
összedörzsölik a lábukat. Vánszorog a nap,
rám csorgatja forró, vörös sugarát. Perzseli
hajamat, glóriát fon felém a füst.
Borítókép: Unsplash
Az alkotó a Petőfi Irodalmi Múzeum Móricz Zsigmond-ösztöndíjasa.
