A várost még egyszer
Kinézel az ablakon, elsorvad a táj.
Borostyánnal benőtt arénák, fórumok, fürdők.
Fonnyadásuk bűze betölti a teret.
A mozaikcsempék fakult darabkái egykori dicsőségednek.
Üresen kongó csarnokok.
Az idő hullámai elmosták a pilléreket, melyekre képzelt nagyságod építetted.
Sziszegő tűz mellett kuporogsz.
Annyi mindent próbáltál megőrizni magadnak.
A bőrödre fagyó hideg szétfeszíti pórusaid.
A meghasadt falak, az omló tornyok tömbjei.
Gályák menekülnek a szoros felé a habzó tengerbe.
Negyvenezer hang monoton kántálása tölti ki tudatod.
Gömbszahara
Végigjárni a test mitológiává duzzadó tájait.
A dombvidék lábainál habzó tenger.
Felhevült porcelán a gömbszahara dűnéi között.
Függeszkedő nap.
Ostromidő, a bágyadtság órái.
Újabb partraszállási kísérlet.
Először,
még a mászás előtt megpihenni a vízben
gömbölyűvé szelídített kavicságyon.
Közel hajolni hozzá, elnyújtózni rajta.
Végignyalni az érdes felületük.
És elindulni a súlyosodó mezőkön,
homok tölti be a kiszáradt, ráncos folyók redőit.
Először
még lágy minden forma, félénk ígéret.
De minden lépéssel egyre sűrűbb masszává
köt a sós levegő, fáradságos munkával
elásott szagok terjedése.
A felszínt végigszántva
göcsörtös emlékekre találsz.
Visszatapasztod, a megismerés
élményét, ha törölni tudnád.
Továbbmerészkedni
a gömbszahara felé.
Megmászni a szerpentineket,
és a csúcson elordítani a himnuszt.
Hangod visszhangzik a tárnákban.
Leereszkedsz a hasadékba.
Megérkezel a forrásvidékre,
ahol a víz és az élet magja a felszínre bukkan
és a tengerbe csorog. Itt pihensz
meg, majd ismét munkába állsz.
A fogak tornácát sós víz mossa el.
Ellágyuló izomkötegek és
változatlanul mozdulatlan gömbszahara.
Borítókép: Unsplash
