Szükséges, hogy legyen egy hely, erkély, terasz, ahová le lehet ülni és kitekinteni a tájra. Ilyenkor a természet reflektálásra készteti a szubjektumot, aki mindegyre visszakerül az önértékelés fázisába. Keresi helyét a világban, és ráeszmél, hogy csupán bizonyos nézőpontokat tud feltérképezni, sohasem lesz képes a világmindenség átfogó megértésére.
„Minden, amit emberi szem látni képes, és minden, amit nem, a rendezetlenség felé törekszik. Az idő iránya meghatározott. Az entrópia felé mutat. Ez az egyetlen nevetséges oka annak, hogy nem tud a jövőre emlékezni, csak a múltra. Bármely tetszőleges múltbeli tájat a jelen tája mellé helyezhet gondolatban, ha úgy tartja kedve.” (288.) Az univerzum gigantikusságának felfogását gátolják az emberi kogníció határai. Ennek, illetve a megismerés olthatatlan vágyának többszöri megjelenítése elvezeti az Örökpanoráma olvasóját ahhoz a nyomasztó gondolathoz, hogy az ember mi mindenre képes azért, hogy túlnőjön önmagán és a neki otthont adó világon.
A rendszerteremtés vágya önmagában ellentmond az univerzum működésének,
illetve pontosan ez a mindent maga alá hajtó, leigázó metódus okozza a leggyorsabb változásokat: „Valahol a gondolatai szélén megjelent, hogy ez a hely itt áll már sok száz meg száz, ezer meg ezer éve, vajon okos dolog-e egyszerre csak lyukat fúrni belé, és vajon okos dolog-e egyáltalán ilyen gyorsan menni, amilyen gyorsan az ember se, a ló se tud…” (42.)
Szeifert Natália könyvének egyik központi szereplője Mariana, aki apró, zárt és természetközeli világából elindulva vonatra száll, hogy férjével új életet kezdjen. Szemén keresztül láthatjuk az emberi kezek által erőszakosan alakított tájat, amelyen fejlődésnek nevezett kérlelhetetlen formálás zajlik. Mariana alakja átível a történeten, végigkövetjük sorsát, ahogy gyermeke és unokája életét is.
A találó regénycím hangsúlyossá teszi a tér és az idő tematikus és narratopoétikai jelentékenységét:
a mély lélekrajzzal megteremtett karakterek átvezetik az olvasót a 20. század történelmi zűrzavarain, és homályosan sejtetik a 21. század eljövendő, kaotikus világát. A mű időkezelése egyszerre nagyívű és aprólékos. A regény világába kiránduló olvasónak fókuszált figyelemmel kell kísérnie a történetet, amelynek egységei között időbeli ugrások vannak. Mindemellett a narrátor rendszeresen utal az idő szubjektív voltára, amely az egyén számára pontosan mérhetetlen, olykor megáll, olykor rohan: „A kórházi évek alatt meggyőződött arról, hogy a külső szemlélő számára valaki napokig vagy órákig haldoklik, de odabent, a szem mögött, a koponyában vagy ki tudja hol, a haldokló olyan dimenzióban jár, melyet saját törvények uralnak, ahol saját órák ketyegnek, és minden megtörténik, ami csak megtörténhet, látszólag mozdulatlan testek évtizedeket élnek le, vagy beleragadnak egyetlen pillanatba, amelyből nem tudnak vagy nem akarnak kiszabadulni.” (198.)
Az idő problematikájából kiindulva halál és élet szétválaszthatatlan kettőse Szeifert könyvének egyik legizgalmasabb témájává válik.
A regényben a különleges kísérletbe kezdő három barát éppen az emberi lét, az élet és a halál kérdéseit boncolgatja, először elméleti, majd gyakorlati síkon. A több évtizedet felölelő cselekmény, illetve az emberek sorsait, olykor egész életét bemutató események kérlelhetetlenül bevonják a történetbe az élet végének, sérülékenységének kérdését. Közös időtöltésük során vissza-visszatérnek a számukra legfontosabb kérdésekhez. Ilyen az idő múlásának pontos érzékelése, majd annak elvesztése – amely utalhat a saját lét feletti kontroll lassú elvesztésére is –, vagy annak az örök dilemmának a problémája, hogy milyen és mennyi emléket képes megőrizni az elme, egyáltalán lehetséges-e tökéletes lenyomatot hagyni az utókor számára.
A cselekmény szakadozott, hiszen a három nagy egység számos kisebb, olykor novellaként is működő történetre tagolódik.
Az előző század elejére datálható cselekmény Mariana születésével indul, akinek mostoha, ugyanakkor eseménydús gyermekkora párhuzamba állítható a Magyarországot érintő történelmi hányattatásokkal. A lány szinte még félig gyermekként indul el férjével, Karellel új életet kezdeni, otthont teremteni egy Szegély nevű kicsiny, éppen születőben lévő faluba.
A település neve beszédes,
hiszen nehezen megközelíthető, ezáltal a világ változásait távolról, egyedi aspektusból érzékelik az ott lakók. A Szegélyen élők tudnak ugyan a világban zajló eseményekről, de képtelenek alakítani azokat – és nem is áll szándékukban. Az Örökpanoráma így utal a köznapi emberek felett álló, globális érdekek irányította döntések kérlelhetetlen és sokszor embertelen voltára. A közösséget érintő információ elakadása, a tények eltorzítása is ezt erősíti, és a regény egyértelműen jelzi, hogy a modernizáció csak a látszatát adja annak, hogy tájékozottak lehetünk. A télen különösen nehezen megközelíthető faluba az idő előrehaladtával eljut a villanyáram, majd a rádiós kapcsolat, végül az internet, de zavaros időkben az adás akadozik, vagy éppen torzításnak, blokkolásnak van kitéve.
Az Örökpanoráma családregény, amelyben nők állnak az események origójában. Mariana harmadik gyermekének, Catalinának, és unokájának, Gildának az életét is nyomon követhetjük, sőt dédunokáját, Linkát is megismerjük.
Az időbeli ugrások, előre- és hátralépések közepette a nőszerepek változásai is figyelemmel kísérhetők.
A regény tulajdonképpen nőtörténetként is definiálható, amelyben a várandósság és a szülés során megélt nehézségek és kételyek, a testet érintő és a korral járó változások kendőzetlenül és minden romantikát mellőzve tárulnak elénk: „A derekába hasított az első fájdalom, és levegőt se tudott venni másodpercekig. Úgy maradt, lehajolva, a macska szemét nézve, amelynek üveggolyótükre azt üzente, hogy minden élő sorsában van valami közös. Hogy ebben a tükörben ki szólt kihez, nehéz lenne megmondani, de Marianába a fájdalommal együtt a rémület is belehasított, egy ravasz kétely, hogy ugyan honnan tudhatja, képes lesz-e arra, ami vár rá.” (111.)
Az Örökpanoráma bátran szót ejt a szülés utáni olykor szélsőséges érzelmi állapotokról,
az anya és gyermeke közti összetartozás kialakulásának buktatóiról, és beszél a nem tervezett terhességről is, amely kapcsán a nő döntési pozíciója manapság is mély és elharapódzó vita forrása. Az olvasó ezen a ponton ugyanakkor már ismeri Mariana elhatározását, hiszen a regény korábbi részeiben találkozott pedagógusnak készülő lányával, Catalinával.
A falusi iskola kialakulása a magyarországi viszonyokra emlékeztet. A fellendülő településen létrejövő intézmény először virágzik, majd az elnéptelenedő Szegélyen csökken a gyermekek száma, így először a felső tagozat szűnik meg, majd az alsó is. Catalina személyében egy példaértékű pedagógus alakját tárja elénk a regény, aki ugyanúgy szembesül a társadalmi ítélkezéssel és az önmagába vetett hit megrendülésével, mint mindenki más. Míg Mariana és férje, Karel számára az alapismereten túli oktatás lehetetlen – amelynek oka főként a körülményekben keresendő –, addig a következő generációk részére már elérhető, sőt a társadalmi berendezkedés része.
A kommunikációs kultúra tágulásával, az internet, a közösségi fórumok által globalizálódik a szegélyiek világa is.
Az olthatatlan tudásszomj, amely – állítólag – a történelmet hajtja, vajon tényleg olyan meghatározó a világ működésében, mint ahogyan azt a Homo sapiens sapiens képzeli? Az ember által irányított változásokkal szemben azonban tekintetbe kell venni azokat az átalakulásokat, amelyek kívül esnek a hatáskörükön. A „C-járvány”-ként emlegetett kór, amely után más, a világrend megváltozásához vezető betegségek következtek, valamint az ezekre válaszreakcióként létrehozott Humán Genom Projekt, amelynek alakulását az Örökpanoráma több évtizedet felölelő időtávjának köszönhetően végigkövethetünk, elővezetik az Isten és ember közötti határ meglétének kérdését. Mindezekhez kapcsolódva pedig ott a halál kikerülésének, legalábbis az egészséges és tartalommal teljes élet meghosszabbításának vágya.
A regény felteszi a nagy távlatokat nyitó kérdéseket,
fejtegetésükbe többször, több szempontból belekezd, de feleletet nem ad rájuk. Csupán részmegoldásokat kínál, hangsúlyozva, voltaképpen nem létezik egyetemleges válasz.
A létrehozás és a transzcendencia problematikáját a regény több szempontból is körbejárja. Egyfelől ide kapcsolódik az Örökpanoráma elképzelése Istenről, hiszen több nézőpontot felvonultat különféle hátterű, élettapasztalatú szereplők által. Az egyik legérdekesebb szempontot Jusztin atya adja, aki életkorának eltitkolása által szinte mitikus alakká emelkedik a faluban háziorvosként munkálkodó Doktor és az emberi genomot kutató barátai számára. Egy beszélgetésük során a pap a deista Voltaire egy meglátását hozza fel érvként: „Ahogy az óra bizonyíték az órásmester létezésére, úgy az idő bizonyíték Isten létezésére”. (241.) A regény fő fókusza mégsem az istenkeresés, sokkal inkább annak fejtegetése, hogy miért lép rá az ember folyton ugyanarra az útra, ha saját nagyságának bizonyításáról van szó. Gyakran belelátunk a szereplők gondolataiba, követjük fejtegetéseiket, melyeken keresztül érzékelhető, hogy mennyire megformált, átgondolt karakterekről van szó.
Jusztin atya az egyik legszembetűnőbb példa a komplex karakterábrázolásra,
hiszen olvasmányait nem csupán az egyházi témájú írások teszik ki, hanem gyakran forgat természettudományos könyveket is. Mindeközben a hite nem inog meg, csupán kérdéseket tesz fel. Élénken érdeklődik az atomkísérletek iránt, foglalkoztatja a kutatás, azonban mélyen elborzasztja az a pusztítás, amit az ember a tudomány nevében követ el.
Az írás mint szellemi erőpróba és az ember általi teremtés a Szegélyre kényszerből költöző, ám azt elhagyni nem akaró író, Valter kapcsán kerül előtérbe. Barátaival, Gildával és a Doktorral péntek esti vacsoráikat követő beszélgetéseiken is gyakran felmerül az alkotás és egy mű soha véget nem érő alakulásának/alakításának kérdésköre: „A világ úgy képződik meg számunkra, ahogy a regény, anyagtalan az anyagból. És nem fordítva!” (323.)
Műve kicsinyítő tükre a folyton alakuló életnek, tájnak, világnak,
amelyhez mindig hozzáadásra, vagy amelyből elvonásra kerül valami. Az írót munkájának befejezhetetlensége kísérti, a történetek lejegyzése és rendezése válik az életévé, amint a legaprólékosabb pontossággal próbálja lejegyezni az eseményeket. Voltaképpen az alkotás az alkotója fölé nő. Valter Gildával és a Doktorral folytatott társalgásai, vagy ahogyan gyakran nevezik, játékai mély filozófiai kérdéseket boncolgatnak, amelyek gyakori témája az idő szubjektív, megfoghatatlan múlása, az emberi élet és az elmúlás összefüggései: „Hogy miközben úgy érzem, az idő rohan, sőt száguld, hogy a nap úgy kel fel, hogy már éles a fénye, és szinte látom hanyatlani a hegy mögött, mert a napok csak peregnek, az évek csak peregnek, addig a másodpercek, ezek a még éppen értelmezhető parányi egységek mégis kitágulnak.” (393.)
Gilda egész életében keres valamit. Láthatjuk, ahogy felnő, majd megismerjük őt fiatal feleségként, aki eltávolodik gyerekkori szerelmétől. Élettöredékei felelevenítése révén pedig betekinthetünk a ’80-as, ’90-es évek gyerek- és kamaszközegébe (például a félig gondozott focipályára, ahová minden délután kimennek az iskolások játszani, vagy a „sulidiszkókba”, ahol az első szerelmi-testi tapasztalatok történnek). Ő a harmadik generáció, aki bár elköltözött a városba, mégis visszatér a faluba. Élettörténetével beteljesül a kör. Ahogy idősödő nőként gondolataiba merülve nézi az alakuló tájat, szembenéz saját végességével és egyediségével.
Szeifert Natália: Örökpanoráma, Kalligram, Budapest, 2022.
A borítófotót Draskovics Ádám készítette.
