Talán nem kézenfekvő egy Carson Coma-koncertről írt beszámoló címeként hiperkarma-idézetet választani, de aki elment az augusztus 27-ei kobucis koncertjükre, az láthatta, hogy tényleg mindenféle korosztály képviseltette magát: többek közt észrevettünk az édesapja nyakában üldögélő (és időnként önfeledten daloló) ötévesforma kislányt, de szép számmal voltunk jelen az X-generációból is – a mi korcsoportunk talán abból a Dalfutár-adásból is ismerheti őket, melyben a Carson Coma Apey-val, Barkóczi Noémivel és Keresztes Ildikóval dolgozott együtt.
A célközönség elsősorban a Z-generációs tinédzserekből, fiatal felnőttekből áll, ezért sajátos élmény volt a nálunk minimum tíz évvel fiatalabbakkal együtt énekelni, hogy „kemoreceptorok” vagy „bálnavadászokként”. Sokan gondolkodtak már azon, hogy ez a szemtelenül ifjú zenekar hogyan képes ennyiféle korosztályból, élethelyzetből, társadalmi háttérből érkező embert megszólítani. A szombati koncert néhány lehetséges választ kínált a Carson Coma-titokra.

Délután négy körül érkeztünk az Óbuda szívében álló kerthelyiség elé, ahol a zárt kapuk előtt már egy maroknyi (nagyrészt) kamasz várakozott türelmesen. Amikor azonban a frontember, Fekete Giorgio megjelent zokni-papucs kombóban, vállán aldis szatyorral, nem rohanták meg, nem ugráltak fel sikítozva, néhányan autogramot kértek tőle, aztán udvariasan útjára engedték. Ebből a rövid és kedves jelenetből az derült ki számunkra, akik mintegy kívülállóként szemléltük az eseményeket, hogy
a titok egyik megfejtése a rajongók és a banda közötti kölcsönös megbecsülésben rejlik:
nemcsak a srácok zenéjét, hanem személyüket is megértés és elfogadás övezi. A zenekar tagjai pedig több helyen is hivatkoznak arra, hogy szeretik a közönségüket, akik jól veszik az újításokat, és lelkesen mennek velük váratlan zenei irányok felé is. A korai érkezés miatt (a koncert csak nyolc után kezdődött) hamar befejeztük az ácsorgást, és sétáltunk egyet a szomszédos téren, ahol éppen sörfesztivál zajlott, az ottani nézősereg egy része aztán szépen lassan átszivárgott a Kobuciba. Az „előzenekar” az egyszálgitáros Hegedűs Józsi volt, akit a Cseh Tamás-i örökség egyik hiteles képviselőjeként szokás emlegetni – a jól csengő dallamok és az összetett szövegvilág remek felvezetésként szolgált a későbbiekhez. Utolsó számát, a Gyufát a Carson Coma tagjaival együtt játszotta el, izgalmas volt hallgatni, ahogy a gitárszóló dobokkal, szintetizátorral, Hegedűs finomabb énekhangja pedig Giorgio karcosabb vokáljával egészül ki.
A zenekar lemezei mind erős felütéssel indulnak, és nem volt ez másként a koncert esetében sem: az Egyszerűen semmi sem egyszerű alatt még azok is táncra perdültek, akik addig békésen sörözgettek-beszélgettek valamelyik padon. A „semmi sem egyszerű”-dilemmát a Bőröndben gondolhattuk tovább, a refrénben megfogalmazott meglátások („Mindegyikőnknek van bőröndje / Ha felcímkézed kicsit könnyebb / Nyisd ki tágra, nyúlj le mélyre / Benned rohad, vedd már észre / Kiteregetni sosem könnyű / A saját szennyesed végképp szörnyű / Benned volt végig a kurva válasz”) bármelyik pszichoanalitikus becsületére válnának. És talán itt egy második megfejtés:
a számok nemcsak zeneileg rendkívül gazdagok, hanem szövegeik is számos asszociációra adnak lehetőséget,
így korosztálytól függetlenül bárki kapcsolódni tud hozzájuk.

A koncert közepe táján elhangzott Az anyák sírnak apropóján például – hajdani magyar nyelv és irodalom szakosok lévén – az Iskola a határon jutott eszünkbe. Nemcsak az első két sor idézte fel ezt az olvasmányélményt („Tizenhat éves volt a srác és nem tudom, hogy mit csinált / De valamiért a határon talált egy iskolát”), hanem a zene és a szöveg összekapcsolódásának valamiféle fojtogató, szorongató tapasztalata is. Hogy az irodalomnál maradjunk még egy pillanatra, kis bölcsészcsapatunk tagjai között mások mellett József Attila vagy Petri György neve röpködött zenehallgatás közben, hiszen
több dalszöveg is erős, plasztikus, olykor meghökkentő metaforákkal él,
és akár versként olvasva is megállják a helyüket.
A számok azonban nemcsak irodalmi allúziókat hívnak elő, de többféle zenei irányzattal is rokonságot mutatnak. Többen írtak már a Carson Coma sajátos, a tánczenéket egyszerre megidéző és újraértelmező hozzáállásáról (aki kiváló elemzést szeretne a zenei világukról olvasni, az ne hagyja ki Fazekas Gergely vonatkozó cikkét, de például Lovasi András egy Partizán-adásban elmondta, hogy a punk mágikus összetevőjét Krúbiban és a Carson Comában találta meg napjainkban.

Ha már punk, akkor Ricsárdgír, ha Ricsárdgír, akkor Marokkó: a számhoz készült klipet a hobbypop/mulatós punk/art-fart pop zenekar frontembere, Márton Dániel rendezte, a Kun Bálint által feljátszott, túlzás nélkül zseniális szintiszóló pedig a legendás Szintis Lacit idézi meg. Amikor először végighallgattam a zenekar legújabb, lemezen még nem szereplő számát,
azonnal a replay ikonra kattintottam (ahogy azóta már vállalhatatlanul sokszor), és élőben is ez volt számomra az egyik csúcspont:
igazi koncerten megőrülős dal lett, azok egyike, amit a közönség a leghangosabban énekelt és a legintenzívebben ugrált végig.
És ha már Lovasi, akkor Kispál és a Borz, és ha Kispál, akkor Orfű: a zenei párhuzamok említése helyett itt most csupán arra hívnám fel a figyelmet, hogy az azonos napon tartott orfűi Kispál-koncerten a zenekar gitárosa szinte pontosan ugyanolyan rózsaszín kezeslábasban jelent meg, mint amilyet Fekete Giorgio viselt a Kobuciban. (Vagy Giorgio öltözött Kispál Andrásnak.) Véletlen volna?
Az este egy másik kiemelkedő pontja a Pók volt, amely a legnépszerűbb Carson Coma-dalok közé tartozik, ha nem egyenesen a legnépszerűbb. A koncerten
az volt a benyomásom, hogy generációs himnusszá érett a szám:
ezt is lelkesen énekelte több száz fiatal, néhányan szivárványos zászlókat lengetve.

A Pók erénye nemcsak az, hogy finoman, mégis egyértelműen reflektál a közbeszédre, hanem az is, hogy szájbarágós didaxis nélkül biztat egymás elfogadására. Azon töprengtünk, vajon a mi generációnknak volt-e ehhez hasonló üzenetet megfogalmazó dala, de egyelőre nem jutott ilyen eszünkbe – a legfiatalabbakat azonban kedvenc zenekaruk arra is bátorítja, hogy a másság elfogadásának összetett kérdéskörén gondolkodjon. A dal visszafogottabb verzékből és zúzós refrénből épül fel, középtájon Bóna Zsombor emlékezetes gitárszólójával: élőben talán még erőteljesebb volt ez a dinamika, és különleges élmény volt hallani, ahogy a közönség hangja is halkult-hangosodott a szám közben.
A zenekarral történő közös éneklés szintén egy olyan motívum, ami a Carson Coma közkedveltségét magyarázhatja.
Ezekkel a fiúkkal jólesik együtt dalolni.

Bár viszonylag keveset kommunikáltak a közönséggel (vagy csak máshoz vagyunk szokva: rengeteg példát láttunk arra, hogy a frontember végigsztorizza a koncertet), gyakran megénekeltettek minket, például a Polaroid „Aznap este bármi” vagy a Fasza kis hobbi „Nem lesz belőlem…” sorait ismételgetve, és élvezték, hogy a hallgatóság belemegy a játékba. A rajongótábort figyelve az jutott eszembe, hogy ezek a fiatalok az iskolai énekórákon ülve valószínűleg nem túl motiváltak, részben azért sem, mert a közoktatásban ez afféle „futottak még” tárgynak számít (ennek mélyrehatóbb okaira most nem térnék ki). A srácok mégis rá tudnak venni több száz kamaszt, hogy az unott hetedik-nyolcadik énekórákat elfeledve, felszabadultan „csordavokálozzanak”. Nyilván össze sem lehet hasonlítani egy tanórát egy fergeteges koncertélménnyel, de
jó azt látni, hogy az együtténeklés (kisgyermekkorból is eredeztethető) boldogsága a Z-generáció számára is megtapasztalható.
A koncert végéhez érve, a ráadás dalok után valóban örömteli mosolyokat láttunk magunk körül. Néhány fiatallal szóba is elegyedtünk: az átlagéletkort jól jellemzi, hogy volt, aki azt mondta, itt már ő is kicsit öregnek érzi magát huszonkét évesen, de általánosságban elmondták, hogy azért szeretik a Carson Comát, mert generációjuk problémáit járják körül, az ő hangjukon szólalnak meg. Soha rosszabb hangot.
Carson Coma-koncert, Kobuci Kert, 2022. augusztus 27.
A fotók forrása a Kobuci Kert.