Megajándékozott állapot

Elsőkötetes, mégsem pályakezdő. Kulin Borbála tapasztalt (fő)szerkesztő, évek óta publikáló költő, akinek 2022 áprilisában jelent meg első kötete …csak szeretek címmel a Magyar Napló Kiadó gondozásában. A szerzővel többek között arról beszélgettünk, hogyan hat egymásra a szerzői és szerkesztői oldala, milyen jelentése lehet a hallgatásnak, és azt is elárulta, miért érdemes olykor „házhoz menni egy pofonért”.

KULTer.hu: Alig néhány hónapja jelent meg az első versesköteted. Milyen érzésekkel veszed kézbe?

Jó érzés fogni és feltenni a könyvespolcra. Hosszú ideig készültem erre a kötetre, csiszoltam, válogattam a verseket, most jó „túl lenni rajtuk”, „megszabadulni tőlük”. Közben pedig ez az első megmutatkozásom a könyvesboltok közönsége előtt, szóval kíváncsian figyelem az olvasói, szakmai és baráti visszajelzéseket. Örülök nekik, meglepődöm, néha elképedek vagy elszomorodom rajtuk.

De leginkább azt érzem, hogy a kötet megjelenése felszabadít,

és azoknak az alkotói tapasztalatoknak a birtokában, amiket ezeknek a verseknek köszönhetően szereztem, valami újba kezdhetek végre.

KULTer.hu: Szerkesztőként mennyire vagy kritikus a saját verseiddel vagy épp a saját köteteddel szemben?

Vannak szerzők, akik nehezen válnak el a saját szövegeiktől. Gyakori metafora, hogy gyerekükként tekintenek rájuk, ami belőlük született, és fájdalmas a szükségszerű leválás. Nos, én nem szeretem a verseimet. Nem kötődöm hozzájuk, nem tudom őket fejből, és elég hamar hűvös távolságba kerülök tőlük. Viszont létezik sajnos egyfajta vakság, ami miatt az ember nem tud a saját szövegeinek igazán jó kritikusa lenni, ez talán kiküszöbölhetetlen. Ilyenkor jönnek jól az őszinte, értő kritikák, ezt felismerve nem árt, úgymond, házhoz menni egy pofonért.

KULTer.hu: Nemcsak költőként van dolgod a szövegekkel, hanem a hétköznapjaidat is a szövegekkel való munka határozza meg. Hogyan hatnak egymásra ezek a területek?

Egy évtizede körülbelül, hogy szerkesztőként gyakorlatilag nap mint nap találkozom szépirodalmi szövegekkel, és ez, ha nem is tudatosan, bizonyára hat rám. Konkrétan az írást illetően nem érzékelem, de abban a kérdésben, hogy mit gondolok az irodalomról, vagy arról, hogy mitől érvényes egy vers,

nagyon sok élményt és támpontot adott és ad a szerkesztői munka.

Ha a szerkesztői tanulságokat akarnám összegezni az alkotói pályafutásomra nézve, akkor két dolgot emelnék ki: egyrészt megtanított arra, hogy egy szöveg a saját törvényszerűségein keresztül értékelhető, azaz a jó szöveg az, ami a saját értelmezői és „élvezhetőségi” horizontját is azonnal kialakítja abban a pillanatban, ahogy megszólal. A másik, hogy valamelyest beleláttam a kortárs magyar irodalom szerveződésébe a szerkesztői munkán keresztül, és ez arra intett, hogy a kapcsolataimat csak és kizárólag személyes, emberi és alkotói viszonyok mentén szervezzem.

KULTer.hu: Változott-e – és ha igen, hogyan – az alkotói módszered az évek alatt?

Nem vagyok módszeres alkotó, és ez nem is változott az évek során. Inkább bővültek a tapasztalataim arról, hogyan születik a vers. Az utóbbi éveknek talán ez a legizgalmasabb alkotói hozadéka számomra. Az viszont sokat változott, hogy mit gondolok a versírásról, illetve az, is hogy mit tekintek saját magam számára verstémának.

KULTer.hu: Ha jól tudom, Te nem vettél részt korábban írótáborokban, nem voltak mentoraid, és viszonylag ritkán publikálsz. Nehezebb volt ebből adódóan a folyamat, amíg eljutottál a kötetig?

Egy közösséghez tartozni mindig felhajtóerő, talán egy kötethez is hamarabb hozzásegít – ez valóban kimaradt az életemből, amit félig bánok, félig nem. Azt mégsem mondhatom, hogy nem volt segítségem. Inkább „Mester”-nek szeretem nevezni, akit ma divatosabb szóval mentoromnak kellene titulálni, mert a mester-tanítvány viszonyban benne van egy csomó személyesség, az egymást választás személyessége, egy – szerintem ebben a viszonyban elkerülhetetlen – szellemi intimitás. Rögtön megidézi a szükségszerű átalakulását is ennek a kapcsolatnak, amint a tanítvány magára eszmél. Hogy ritkán publikálok, az azért van, mert általában keveset írok. Felemásan is viszonyulok a publikációs „kényszerhez”. Tisztában vagyok vele, hogy jelen kell lenni, ha látszani akarsz, ugyanakkor azt gondolom,

a művészetektől és a tudománytól eredendően idegen a marketingszemléletű elvárás.

Ezeken a szellemi területeken a hallgatás az érési folyamat része, és annyira jelentéses és szükséges, mint szövegben a szó- és sorközök.

KULTer.hu: Miként vágtál bele a kötetszerkesztésbe? Voltak elképzeléseid az elején? Tapasztaltabb, tudatosabb elsőkötetesként talán másképp fog hozzá az ember egy ilyen projekthez.

Soha nem szerkesztettem még verseskötetet, ebben semmilyen tapasztalatom nincsen. Hogy mennyire szerencsés, hogy épp a sajátomon gyakoroltam? A kiadó szerkesztőjére, Zsille Gáborra bíztam magam ebben a kérdésben.

KULTer.hu: …csak szeretek, ezt a címet adtad a könyvnek. Mielőtt még a versek olvasásához kezdtem, az jutott eszembe, hogy ez a kötet olyan verseket tartalmaz majd, amelyek igazán egyszerű, tiszta alapérzéseket tematizálnak. Zsille Gábor, a kötet szerkesztője is erre mutat rá a könyv hátoldalán: „ő csak szeret utazni, […] csak szeret játszani, odafigyelni másokra, csak szeret visszaemlékezni a gyerekkorára. Csak szeret pontos megfigyeléseket tenni, amelyeket lírává lényegít.” Miért döntöttél a …csak szeretek cím mellett?

Érdekes számomra ez a reakció, és arra enged következtetni, hogy talán nem volt sikeres a címválasztásom, mert félrevezető.

Valóban egy alapérzést tematizálnak a verseim, a szeretetet, a szerelmet, de úgy hiszem, éppen összetettségében,

ellentmondásosságában, esendőségében, nem pedig tisztaságában és egyszerűségében mutatom meg – szerintem egyetlen ilyen vers sincs a kötetben. A cím egyébként egy versem részlete: „nem vagyok költő, csak szeretek kávézókba járni”, így kezdődik. Ebből emeltem ki ezt a szókapcsolatot, úgy gondoltam, jól működhet a nyitottsága miatt. Illetve leginkább mentségül szántam arra a fajta költészetre, amit ebben a kötetben művelek.

KULTer.hu: A kötet borítója szerintem nagyon izgalmas játékot indít el. Nézhetjük egy régi szőnyeg- vagy falrészletnek, ám miközben jelentést próbálunk keresni a motívumokban, észreveszünk egy repedést, amely végigszalad a fedőlapon. Ez egyértelművé teszi, hogy egy régi falfelület szerepel háttérként, amelyen nyomot hagytak, megtörtek az évek, emlékek. Ez pedig azt sejteti, hogy valamilyen módon, valami miatt visszamegyünk az időben. Mesélnél a borítóról?

A kiadó grafikusának munkáját dicséri, azt gondolom, illik a kötethez, főleg, hogy a hátlapra Az élet rózsaszín című versem került, ami épp olyasfajta rózsaszínűségről beszél, mint ez a kötet: kopott, repedt, megviselt.

KULTer.hu: Első kötet ugyan, de több mint 80 oldal, amelyben 52 vers található. Az olvasó találkozhat hosszabb és rövidebb versekkel, kétsorossal és haikuval is. Döntő többségében mégis hosszabb lélegzetvételű szövegek alkotják a kötetet. Ez azt jelenti, hogy ezekben mozogsz otthonosabban? Szeretsz a formákkal kísérletezni?

Én magam úgy érzem, hogy a rövidekben vagyok otthonos. Egyszer hallottam, hogy a németben a Dichtung (költemény) szó tömörítést, sűrítést is jelent.

A versideálom is ez: minél feszesebb, annál jobb.

Bosszant a híg szavú költészet, zavarnak a fölösleges szavak, elhagyható részek. Hacsaknem a vers maga fecsegni akar, és azt jól csinálja! Ezért nem sajnálok húzni a saját szövegeimen sem, akár úgy is, hogy egy egész versből csak pár szó marad. A kétsoros versek, amelyeket említesz, épp így nyerték el ezt a formát: ezek a sorok születtek meg először a fejemben, verset írtam köréjük, de nem voltam elégedett velük, a körítés nem volt elég jó, elég indokolt. Egy ideig próbáltam átírni őket, aztán rájöttem, hogy nem kell a sallang, a magvuk is elég. Így született a Fraktál, a Férfi-nő barátság vagy a Klímaváltozás című rövid versem. Amúgy nem jellemző rám a kísérletezés. Más és más tartalmak más és más formában törtek elő, hagytam őket a maguk választotta úton közlekedni, nem próbáltam játszani velük.

KULTer.hu: A kötetben több verset is kiemelt pozícióba helyeztél. Ilyen például az első vers, a Zolika autója, amely nemcsak a …csak szeretek nyitószövege, hanem a címe megegyezik az első ciklus címével is. Miért gondoltad úgy, hogy épp ezzel nyitod a kötetet?

A szerkesztőm, Zsille Gábor javaslatára lett ez a nyitóvers. A kötetet pedig úgy rendeztem végül el, hogy egy-egy vers köré szerveztem a többit, főként tematikai szempontból.

KULTer.hu: A Szárnyakkal fölfelé-ciklus több családi szokást, ünnepséget tematizáló versből áll. Érdekes tapasztalat, hogy a gyerekkori hiány vagy csalódás még a 32 éves felnőttben is ugyanúgy tovább élhet. De működhet ez egyfajta metaforaként is. A felnőttként is veled élő emlékek, érzések ihlették ezeket a verseket?

Van egy-két történetem vagy villanásnyi emlékem a gyerekkoromból, amiket valamiért kiemelt helyen megtartott az emlékezetem. Később egyértelművé vált számomra, hogy azért, mert olyan elemeket tartalmaztak, amik az életem egy későbbi szakaszában bomlottak ki, váltak jelentésessé.

Ezekben a versekben a gyerekkori emlékeket a felnőttkori megértéssel kapcsolom össze.

Érdekes, tanulságos megírni ezeket, némelyik történet még engem is meglepett, amint írás közben kiderült, mennyi minden van bennük.

KULTer.hu: Figyelemfelkeltő a Nem vagyok költő cikluscím. Olyan versek kerültek ebbe az egységbe, amelyek a „költőiségen” túlmutató szerepekkel foglalkoznak, mint a családanya, tanítvány, férfi-nő barátság tagja és így tovább. Te mit gondolsz a költőről mint címkéről?

Elkezdesz verseket írni, publikálni, és hamar ott találod magad, hogy a rövid életrajzi bemutatkozóban a születési helyed és időd után feltünteted: költő.

Ehhez a szóhoz annyi pátosz tapad, annyi önbecsapásra ad lehetőséget.

A Nem vagyok költő című versem tulajdonképpen ez ellen a kényszeres megnevezés ellen született. A pátosza ellen. Az ellen, hogy azt hidd, a versírás miatt különb valaki vagy, ha másnál nem is, korábbi önmagadnál.

Közben meg mégis különlegesen megajándékozott állapot, mikor „kapás van”, jön a vers.

Olyan versek kaptak helyet ebben a ciklusban, amelyek valamilyen módon lebontják (bennem mindenképp lebontották) a költő-mítoszt, megmutatva, hogy valójában a költői gesztusok mögött is csupa emberi esendőség áll. Tanítványként nem értesz semmit: sebaj, valld be, ez is egy vers. Tanítóként elfogult vagy és érzelmileg labilis. Néha csak attól vannak jó versötleteid, mert álmodban furcsa víziók buknak fel. Meghalnak a közeli szeretteid, és gyenge vagy ahhoz, hogy csendben kibírd, úgy érzed, muszáj belepanaszolnod a világba. Néha az egész költészetet viccnek érzed, vagy mivel képtelen voltál jó hosszúverseket írni, ezért kétsorosra nyirbáltad őket. Ha mégis költőnek vagyok tekinthető, akkor így.

KULTer.hu: Az Életem Dele című ciklus utazások, más országokban megélt tapasztalatok verseit tartalmazza.

Ezek a versek először prózák voltak, lírai naplók. Ezeknél a szövegeknél éltem meg először azt a különleges szövegalkotói tapasztalatot, hogy noha kontrolláltan írsz, ami kikerekedik belőle mégis szervesebb valami, mint aminek elgondoltad.

A szöveg magától kiemeli a saját motívumait,

és nem a szándékod, csak a rá való érzékeny figyelésed kell hozzá, hogy aztán olyanná „kerekítsd”, ami ő maga akar lenni. Ahogy közeledett a …csak szeretek megvalósulása, úgy éreztem, ezeknek a szövegeknek is ebben a kötetben van a helyük. Először meg akartam hagyni őket eredeti formájukban, de aztán gyakoroltam rajtuk kedvenc szövegjavító tevékenységemet, a sűrítést, szóval verssé „nyirbáltam” őket.

KULTer.hu: A záró, Olló című ciklus egyfajta „extra csemege”, olyan értelemben, hogy ez esetben nehéz lenne egy témára felfűzni a verseket. Ezekben a szövegekben mintha már meg-megcsillanna egy új hang. Vannak elképzeléseid arról, hogy az első kötet után merre indulsz tovább? Maradsz ezen az úton, vagy inkább újabb témák, formák, hangok vonzanak?

Inkább azt tudom biztosan, merre nem akarok tovább indulni, és mi az, amit nem akarok folytatni. Ebben a kötetnyi verset termő időszakban az a misztérium izgatott, hogyan képes megszólalni egy általános én a legszemélyesebb történeteken keresztül, ahogy az megtörténik egy népdalban vagy jobb műdalokban akár. „Édesanyám úgy szeretett / bölcsőbe tett, úgy rengetett / csecset adott, elaltatott / mégis szolgalánynak adott” – kinek a története ez? Nem tudni. Az érdekes kérdés ez: miért tudok azonnal belebújni ennek a megszólalónak a bőrébe, miért tudom sajátomként énekelni? Ezt a „bűvészmutatványt” próbáltam „kitanulni”. Az első lépés, hogy a saját bőrödből hangszert készítesz. Ha ez megvan, jön a neheze: a dudát meg kell tudni szólaltatni. Aki próbált már klarinétot, fuvolát, az tudja, mennyire nem evidens a siker. Szóval ezzel a kötettel saját bőrt vittem a vásárra, de hadd súgjam oda azoknak, akik csak a bőrt vizsgálgatják, vékony-e, vastag-e, valódi-e: mikor efféle költészetre adod komolyan a fejed, akkor nem a bőröd az érdekes. Alkotóként csak a légzéstechnikára, a ritmusra, a hang erejére és tisztaságára koncentrálsz.

A borítófotót Kenéz Ica készítette.