A kiállítás címének angol nyelvű változatához használt „seekers” főnév alapjául szolgáló „seek” ige jelentése a keresésnél többet foglal magába: valami vágyakozást, az üresség, a hiány, nevezzük nevén, az istenhiány gerjesztette elképesztő vákuum betöltésére irányuló cselekvést is sugall.
Andrej Tarkovszkij Nosztalgia című filmjének a vége felé az Andrej Gorcsakov költőt alakító Oleg Jankovszkij egy égő gyertyát kísérel meg átvinni az etruszkok óta gyógyfürdőként használt toszkánai Bagno Vignoni elnevezésű település Szent Katalinról elnevezett fürdőjének leeresztett medencéjében – a filmben az önmagát elégető, a svéd Erland Josephson által alakított Domeniconak tett ígéretének megfelelően.
A filmtörténet, de megkockáztatom, a művészet egyik legfontosabb jelenetéről van szó.
Életbevágó, vágatlan kilencperces snitt, amelynek végén – amikor sikerül átvinni a fényt a túlsó partra – Gorcsakov végre meghalhat. Nem kell azon morfondíroznia, kövesse-e ő is az általa kutatott 18. századi zeneszerző mintája és a művészi sors szerint elkerülhetetlen öngyilkosságot Oroszországba való hazatérése után.

A gyertya hordozása, a fény átvitele kapcsán nyilvánvaló az ortodox liturgiára való direkt utalás. Ám ez a jelenet itt mégsem a narthexben meggyújtott gyertyának a templomtérbe történő bevitele és az ikonnál való elhelyezése során megy végbe, hanem egy saját, kipróbálatlan rítus szerint.
Nem más ez, mint a ritualizáció, a rítusteremtés – amit Jézus számtalanszor elkövetett a Szentírás szerint
(gondoljunk csak akár az utolsó vacsorára, a kommenzalitásnak erre a példaértékű, egyszerre gyönyörű és elviselhetetlenül fájdalmas eseményére).
„[H]a valaki megtapasztalta az istenhiánynak ezt az iszonyatos, semmihez sem hasonlító szívóhatását, az isteni lélekből való emberi léleknek ezt a jéghideg vákuumát, nos az az ember jól járt. Valami életbe vágóan fontosat tudott meg önmagáról és a világról.
Tudja, hogy az istenhiányt csak Istennel lehet kitölteni, és nem lehet behelyettesíteni például szavakkal.
Sem tetszetős magyarázatokkal, sem magas teológiai megfontolásokkal, sem szerelemmel, sem gyűlölettel, sem nagyratörő alkotói projektekkel.” – írja Visky András a tízparancsolat? című kötet második parancsolatot megvilágító szövegében.

Hogyan lehet akkor mégis műalkotást készíteni úgy, hogy az ne legyen bálvány? A szöveg folytatása erre világít rá: „Joggal kérdezhetjük, hogy
vajon a művészet, a műalkotás nem az isteni személy helyettesítő eltakarásának a szándékából születik?
Létrejön egy tüneményes tárgy, amely valamilyen értelemben megszépíti az életünket, megvigasztal vagy akár fölvidít bennünket, és így elfeledteti velünk az Istenhez való egzisztenciális tartozásunk valódi kérdésfeltevéseit. Nos, én afelől szeretnélek meggyőzni benneteket, hogy a valódi műalkotásnak nem ez a célja és nem ez a hatása. A valódi műalkotás nem egy bálvány alkotására tör, hanem ellenkezőleg, rámutat a bálványra, mindarra, ami megfoszt saját életünk valóságától, és a maga szelíd eszközeivel leleplezi azt. A valódi műalkotás önmagára is mint lehetséges bálványra mutat rá: nemcsak a világ, az emberi viszonyok, a társadalmi berendezkedés álságosságáról rántja le a leplet, hanem önmagáról is.
A valódi műalkotásban mindig fölismerhető az önmaga megszűnésének és megszüntetésének az akarata:
elküld magától és az élet etikai kihívásai felé fordítja a tekintetünket. Gyönyörködtet, de fel is ébreszt és kiküld a városterekre észrevenni az otthontalanokat, a kitaszítottakat és megnyomorítottakat. Nem én vagyok a cél, mondja a műalkotás, én csak egy önismereti, önfelismerési esemény vagyok.”

Vajon mi felismerjük-e saját magunkat, vágyakozásainkat, a tapasztalás igényét?
Zellei Boglárka Éva fiatal fotográfus e tekintetben bátor és következetes. Hosszú évek óta keresi a valláshoz és a spiritualitáshoz kapcsolódó kérdéseire a választ – a kérdésekre, amelyek nála egyszerre személyesek, és ugyanakkor egy korosztály kérdései is. Ez foglalkoztatta már Kaposváron az alapszakos egyetemi tanulmányai során, ez a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen a mesterszakos évei alatt, és ez foglalkoztatja azóta is. Hogyan működik a szervezett vallásosság napjainkban?
Hová lesznek a konfirmálkodott, elsőáldozott, bérmálkozott fiatalok a gyülekezetekből?
Eltűnnének az élet alapvető pontjaira, a születésre, a halálra, a közösségiségre, a bajtársiasságra, az igazi megtapasztalásra irányuló kérdéseik? Ha nem, akkor hol és hogyan találnak választ – vagy éppen továbbgondolkodásra vezető kérdéseket?
Az egyik lehetséges út a művészeté. Zellei a kamerában és a fotográfiában talált nyelvet ennek megfogalmazására. Ha valaki megnézi a portfólióját, a honlapját, a sorozatait, a munkáit, egyértelműen láthatja, mi az, ami őt foglalkoztatja, és ez a „mi” mennyire egy irányba tart.
Valláskárosultság, csalódások, az őszinteség, a meghallgatottság, a megértés, a közösségiség, a spirituális igények megélhetőségének hiánya
mind remek alapot adnak arra, hogy az ember elkezdjen festeni, írni, énekelni vagy éppen táncolni. A másik lehetőség a cselekvésé, saját magunk és mások megszólításáé és meghallgatásáé, a közösségteremtésé, az együtt munkálkodásé.

Zellei azonban még ennél is tovább lép, és a művészeti kutatás eszköztárával olyan kutatási témákat,
projekteket kezd el kezelni (bravúrosan, egyszerre akár többet is), amelyek túllépnek saját személyes kérdésein, igényein.
Egy korosztály kérdéseit olvassuk, halljuk ki képeiből. Aki dolgozott ifjúsági missziós területen, pontosan tudja, milyen nehezen nyílnak meg az ablakok, pláne olyan kultúrkörben, ahol az oktatás (már maga a szó is milyen!) arra nevel (újabb rettenetes kifejezés!) bennünket, hogy csupán egy helyes válasz van: a tanítóé. De azt is tudjuk, ha egyszer megnyílnak a fiatalok, milyen elképesztő, zabolátlan áradattal dőlnek ránk a meglátások, vallomások, elgondolások.
A Keresők képei ezt vezetik elénk.
Lesz, akinek ez a kiállítás tükröt tart, másnak betekintést enged olyan helyzetekbe és gyakorlatokba, amelyekkel nem találkozott.
Eddig. Azt célozza, hogy megszólítsuk saját magunkat, egymást, hangot találjunk olyan kérdéseknek, amelyek az Ars Sacra Fesztivál kiállításain, és általában a kiállítóterekben, a hétköznapokban is csak ritkán kerülnek terítékre. Stilárisan, műfajilag nehéz besorolni az itt látható munkákat: kisebb és nagyobb méretű fotográfiák, némelyik felkasírozva, mások plakátszerűen, portrék, csendéletek, tájak, zsánerképi élethelyzetek, mindez szokatlanul elhelyezve a falakon.
Ez a fotográfia már rég nem pusztán dokumentál, ábrázol, ez képzőművészet: megjelenít, megszólít, kérdéseket tesz fel.
Installálása azt a kutató befogadói pozíciót teremti meg, ami Wolfgang Tillmans óta nem ismeretlen az idehaza képzőművészetként talán éppen esélytelensége, kívülállósága miatt évek óta utat mutató fotográfiában. Ez a tárlat időt és párbeszédet igényel.

Visky szövegével folytatva kérdezhetjük: „A valóságkonstrukciók korában mi magunk valóságosak vagyunk-e? – olyan kérdés ez, ami napi feladattal lát el valamennyiünket.
Senki nem vonhatja ki magát a valóságossá válás feladatától, ami azt jelenti, hogy a magam, a környezetem megszólítható személye vagyok.
Nem a »félelem lelkét« kaptuk Istentől, hanem Isten lehetetlen megszólításának és a közénk hívásának a bátorságát. Kortársaivá lenni önmagunknak, egyidejűvé válni a drámai változásnak kitett kulturális környezetünk kihívásaival azt jelenti, hogy a »van«-ban lakozó Istennel válok egyidejűvé, és az ő történetének a részese vagyok.”
Legyünk bátrak keresni – Zellei Boglárka képeivel együtt, azokkal egy térben, vagy azokat emlékezetünkbe vésve, retinánkba égetve.
A kiállításhoz annak előkészítése során Pilinszky egy mondatát vettük mottóul, ami így hangzik: „Az istenkeresésben kettős a reményünk: egyrészt az ünnepek visszaszerzése, de ugyanakkor – és ez legalább annyira fontos – a hétköznapok visszaszerzése.”

E kiállítás erre törekszik. Cormac McCarthy Az út című regényének a végén (már megint a végén!) olvasható bekezdés Totth Benedek fordításában pontosan foglalja össze a Keresők attitűdjét: „A fiú ülni is alig bírt. A férfi ügyelt rá nehogy előrebukjon és beleessen a tűzbe. A lábával kimélyítette a homokot a fiú csípőjének és vállának hogy kényelmesen tudjon aludni és odaült mellé és a karjában tartotta és addig borzolta a haját a tűz előtt amíg teljesen megszáradt.
Mint valami ősi felszentelés.
Hát akkor legyen. Keltsük életre a formaságokat. Ha nem maradt már semmi más, a levegőből alkossunk szertartásokat és leheljünk belé életet.”
A Keresők című kiállítás a Kolta Galériában tekinthető meg 2022. szeptember 15. és 29. között. (A szöveg a megnyitóbeszéd szerkesztett változata.)