Trágyából meggazdagodó orosz milliárdos, testéből élő modell, fegyverkereskedő brit, illetve ipari mennyiségű hányás és fekália is van az idei Arany Pálma-díjas A szomorúság háromszögében. Ruben Östlund megrendezte az eddigi leggrandiózusabb, ugyanakkor legüresebb filmjét.
Bár korai rendezéseit (Akaratlanul, Play – Gyerekjáték?) is szerette a szakma, a svéd alkotó a 2014-es Lavinával lépett szintet, amit már Cannes-ban is elismert a zsűri. Östlund első igazán nagy dobása remek alaphelyzetre épít: adott egy férfi, aki mikor veszélybe kerül a családja, nem gyermekeit vagy feleségét kezdi menteni, hanem fogja a telefonját, és menekül a helyszínről. A rendező ennek az eseménynek az érzelmi következményein keresztül, a svéd film bergmani hagyományait megidézve vizsgálta a polgári létezés, valamint a modern férfikép válságát. Ezt folytatva jött 2017-ben a Cannes-ból már fődíjjal távozó
A négyzet, ami tágította a fókuszt, a svéd társadalmat és a művészeti elitet vette célba, szintén egy meghasonlott férfi nézőpontjából.
A Lavinában még csak finoman jelen lévő groteszk megközelítés ekkorra egyre erősebbé vált: a performanszművészetbe szinte egy nyílt színi nemi erőszak is belefért, a legjobb marketingfogásnak pedig a cafatokra robbanó szőke kisfiú tűnt.
Az östlundi szatíra elemei ezek alapján jól beazonosíthatóak: már-már abszurdba hajló hangvétel, dominánsan férfi nézőpont és a magát liberálisnak tartó, privilegizált réteg bírálata. A premissza nyomán pedig joggal gondolhattuk, hogy A szomorúság háromszöge szerves folytatása lesz az alkotói életműnek, pláne annak tükrében, hogy Östlund ismét bezsebelte az Arany Pálmát. Csak míg A négyzet csúcsra járatta a svéd rendező „semmi semmizik”-világlátását,
új filmje már a farkába harapó kígyó esetét valósítja meg,
és épp annyira válik öncélúvá, mint azok az alkotások, amikkel szemben rendezője eddig állást foglalt.
Az első jelenetben egy modell castingon járunk, ahol a főhős, Carl (Harris Dickinson) próbálja begyakorolni a csábos nézést és a laza járást. Nem sokkal később a fiú karrierje már leáldozóban, de legalább összejön Yayával (Charlbi Dean), a rendkívül népszerű influenszerrel. Meg is hívják őket egy luxus hajóútra, ahol a jó hangulatról és a mérsékelt biztonságról Woody Harrelson iszákos és marxista hajóskapitánya gondoskodik,
a vendégek között pedig csak olyan figurákat találunk, akik miatt jogosan utálhatjuk a kapitalizmust.
Hamarosan azonban történik egy tragédia, ami fenekestül felforgatja a társadalmi rendet, és a hajón addig takarítóként dolgozó Abigailt (Dolly De Leon) ruházza fel hatalommal. A szépség azonban mindig utat tör magának?
Az említett válogatáson arról beszélnek a jelentkezőknek, hogy az olcsó ruhamárkák mindig vidám kampányokat folytatnak, pozitív attitűdöt sugároznak, míg a luxuscikkek reklámarcai szigorúan néznek, hiszen már a fogyasztó iránt érzett megvetés is kiül az arcukra. Ezzel a kódrendszerrel élve kijelenthető, hogy
Östlund forgatott egy mosolygós filmet, ami morgósnak akar látszani.
Legutóbb a Ne nézz fel! kapcsán merült fel az a teljesen jogos kérdés, hogy vajon kinek szól a szatíra? Van esély arra, hogy a művészet valóban társadalmat formáló erőként lépjen fel, rávilágítson bizonyos problémákra, vagy ezek az alkotások csupán arra jók, hogy a gondokkal egyébként is tisztában lévő néző ventilláljon a segítségükkel (a sokszor emlegetett szelep funkció)? A válasz pedig sajnos most is elég egyértelmű. A szomorúság háromszöge hűen szolgálja ki feltételezett célközönsége igényeit, és az „én legalább nem ilyen vagyok” megnyugtató érzésével ruházza fel a befogadót. Ebben az értelemben pedig (természetesen nem a minőségről beszélünk, hanem magáról a gesztusról) nem különbözik attól, amit mondjuk egy népszerű reality szolgáltat.
Van itt minden, ami egy kicsit kulturáltabb baráti beszélgetésben a világ silányságának szimbólumaként előkerül: influenszer, aki egyébként nem eszik glutént, de jól néz ki a spagettis fotón, arisztokrata brit, aki mikor kézigránátot dobnak mellé, megörül, mert legalább a saját terméke által hal meg. A kommunizmus épp oly üres, mint a kapitalizmus, az egyenlőség csak látszat, és a demokráciát fegyverek védik Ruben Östlund legújabb filmjében, amelyben tehát nincsenek eszmék:
Nyugat és Kelet egyaránt hanyatlik, az összes ideológia csak ezerszer ismételt bölcsességek felemlegetése.
A film harmadik harmadában, a szigeten létrejövő új társadalomban pedig mindent felülír a szent szükségszerűség, a morál hasznos-nem hasznos kérdéssé silányul, a jó cselekedeteket a kapott ropi mennyisége ítéli meg. Az a kár csupán, hogy a rendező meg sem próbál a népszerű mémek mögé nézni. Pedig az alapötletben még nem volt minden veszve.
Az első fejezet például még egészen remekül ötvözi a Lavina tematikáját A négyzet pimaszságával.
A konfliktus megint egy teljesen hétköznapi dilemmából indul ki. Kinek kell fizetnie egy randin a számlát? Annak, aki többet keres? Minden esetben a férfinak? Felezünk? A hétköznapi szituációból pedig finoman bomlik ki Carl és Yaya kapcsolatának hamissága, valamint az, amit a rendező a pénz mibenlétéről és a nemi szerepek megváltozásáról gondol.
A négyzet főszereplője az egyik jelenetben nekiszegezte a kérdést az Elisabeth Moss által alakított amerikai riporternek, hogy miért nem lehet beismerni, hogy a hatalom szexuális inger, ami a film szerint sokkal többször van ott a háttérben, mint gondolnánk. A rendező ezen felvetése, a hatalom központi fogalomként való megjelölése egyértelműen továbbgyűrűzik az új műben: Carl a függőségi viszonyoknak mindig szélsőségesen kitett figura, könnyen nevezhetnénk áldozatnak is. Yaya egyértelműen uralja a kapcsolatukat, majd később Abigail is olyasmire kényszeríti, amit nem szeretne megtenni. Östlund szerint azonban a helyzet közel sem ennyire egyszerű:
a hatalom ugyanis a rendező nézőpontjából egy időleges közmegegyezés, míg a szépség minden rendszert túlél.
Carl történetéből ugyanis az derül ki, hogy ha valakinek a teste eszményi – és persze ehhez egy kis elvtelenség is társul –, akkor nincs olyan berendezkedés, amelyben ne találhatná meg a nagyon kényelmes helyét.
Így jut el a két fiatal a hajóra, és a fiúnak így lesz biztos helye a szigeten is.
A tengeri kirándulás során a film minden kontrollt elveszít, és gátlás nélkül hányja ki az elit mocskát.
Persze tényleg látni abban a szánni valót, ahogy a karakterek még öklendezés után is a pezsgőt kérik a víz helyett, és azt sem lehet állítani, hogy az európai filmkultúrában ne lenne komoly hagyománya az ilyesfajta sokkolásnak (lásd: csömörfilmek), ugyanakkor azt az egyszerű hatáskeltésen kívül mással nem nagyon lehet indokolni, hogy jó hosszan elidőzünk a mosdóból kibuggyanó ürüléken, és legalább háromszor visszavágunk ugyanarra a saját hányásában fetrengő nőre.
Östlund később a sziget képében egy, a művészetben nagyon régóta jelenlévő allegóriához tér vissza, és az utolsó jelenetekkel legalább annyit bizonyít, hogy nem teljesen naiv.
A film vége szellemesen mutatja be a társadalmi rendszer megváltoztathatatlanságát.
Egyrészt azzal, hogy az újonnan hatalomra kerülő Abigail épp olyan gátlástalanul él vissza a helyzetével, mint korábban a milliárdosok, másrészt pedig oly módon, hogy bemutatja, nincs az a természeti katasztrófa és lakatlan sziget, ami ezeknek az embereknek meg tudná változtatni a gondolkodását. Számukra a társadalmi szolidaritás egyetlen módja két hét éhezés után is az, hogy fel akarják venni a másikat személyi asszisztensnek.
Ha szélsőségesen posztmodern módon értelmezem, akár még meg is láthatom A szomorúság háromszöge értékét.
Östlund vajon saját művészetével is bizonyítani akarja A négyzet tételét, miszerint mára a magaskultúra is kiüresedett?
Valószínűleg azonban sokkal inkább arról van szó, hogy a biztonsági játék és az akolmeleg elefántcsonttorony – egyelőre legalábbis – kiölte a rendező merészségét. Ezt a filmjét ugyanis minden bizonnyal épp úgy fogja felporszívózni az utókor, mint a stockholmi múzeum mit sem sejtő takarítónője az installáció egyik elemét.
A szomorúság háromszöge (Triangle of Sadness), 2022. Írta és rendezte: Ruben Östlund. Szereplők: Harris Dickinson, Charlbi Dean, Thobias Thorwid, Vicki Berlin, Dolly De Leon, Zlatko Burić, Woody Harrelson. Forgalmazza: Vertigo Média.
A szomorúság háromszöge a Magyar Filmadatbázison.
