Lichter Péter legutóbbi kísérleti filmjében meglehetősen egyedi módon igyekszik ötvözni egymástól idegennek tűnő, anakronisztikus végleteket: narratív tömegfilmet és montázstechnikára építő absztrakt, asszociatív kísérletezést, a filmezés őskorából származó jeleneteket és korai videójátékokból származó grafikákat.
A fizikai/kémiai képroncsoláson átesett felvételek ugyan most némileg háttérbe szorulnak, de a látvány kreativitása így is megmarad. Az egészre pedig a Mácsai Pál tolmácsolásában megelevenedő Poirot felügyelő tesz koronát.
Mindig van abban valami érdekfeszítő, ha egy alkotó egymástól távol eső kifejezőeszközöket kísérel meg egy tető alá hozni.
Lichter Péter a kortárs magyar film egyik legnagyobb kísérletezője, akinek a filmjeiben folyton tetten érhető ez a fajta kombinációs szellem. Műveiben mindig megfigyelhető egy- vagy többfajta szembeállítás, legyen szó akár a DOS felületet sötét erdővel ötvöző, hatáskeltésében minimalista horrorról (Fagyott május), filozofikus műfajelméleti szakszöveg mozgóképes adaptációjáról (A horror filozófiája), vagy a magyar filmtörténet két nagy alakjának elképzelt eszmecseréjét supercuttal aláfestő asszociációs játékról (Üres lovak). A titokzatos stylesi esetben is több párhuzamos ellentétezés figyelhető meg.
Az első és talán legszembetűnőbb, hogy A titokzatos stylesi eset egy jól körülhatárolható tömegfilmes és irodalmi műfajt, a krimit próbálja meg összehozni a művészileg egyik leginkább öncélú, szűk közönségréteget kiszolgáló kifejezési móddal, az avantgárd kísérleti filmmel. Ez a vállalás pedig
amennyire furcsának tűnik, annyira működképes is Lichter és a forgatókönyvíró, Kránicz Bence frankensteini kezei alatt.
A titokzatos stylesi eset filmszörnyteste ugyanis számos némafilm és korai hangosfilm összeférceléséből felépülve kel az eredeti alkotóelemektől független új életre. A Lumière fivérek kezdetleges mozgóképeitől kezdve Méliès trükkfilmjein át, Chaplin és Buster Keaton jelenetein keresztül egészen az 1933-as A láthatatlan emberig közel száz film felvételeiből áll össze a szüzsé. Ráadásul a filmben használt szekvenciák között egyaránt
előfordulnak ismeretlen vagy feledésbe merült alkotások és a korábban említettekkel egyetemben már jól ismert művek is.
Könnyen beazonosíthatóak például a Drakula, a Nosferatu, a Metropolis vagy éppen a Patyomkin páncélos képsorai a montázsban.
Lichter az első megjelent Agatha Christie-regény sajátos adaptációjában egy meglehetősen túlcsorduló és ingergazdag vizuális stílussal dolgozik. Nem arról van szó ugyanis, hogy az egyes filmekből kiemelt képek szolgai módon követik egymást és festik alá a narrációban elhangzottakat. A látványszervezés egyik legfőbb eleme a többszörösen osztott képernyő, ahol gyakran 5-6 vagy akár nyolc különböző kép jelenik meg bizonyos filmekből. Hol teljes képarányban, hol csonkolva egymás mellé helyezve, ahogy azt a történet és a cselekmény megkívánja.
Az asszociatív montázs és a Kulesov-hatás pedig a szerzők igen közeli jóbarátja a jelentés-előállításban.
A monokróm kollázsra időnként furcsán, idegen módon vetülnek ki grafikus vagy szövegalkotó szoftverek, esetleg operációs rendszerek grafikái, szöveges üzenetei és pixelgrafikus videójátékok képei. A vizuális élmény így csak ritkán letisztult vagy kényelmes. Ugyanakkor a Paint vagy a Word keretezései, karikái, nyilai figyelemirányító funkcióval is bírnak, amik a káoszban is kijelölik a fontos elemeket. Joggal lehet túlzsúfoltnak nevezni a látványt, de ennek is célja van.
A titokzatos stylesi eset ugyanis jóformán
annak a mentális folyamatnak a különös audiovizuális leképeződése, ami Hercule Poirot fejében végbemehetett a nyomozás során.
Ahogy a detektív megpróbál rendszert alkotni a nyomokból, és ahogy igyekszik összerakni a rejtélyes gyilkossági ügy részleteit, úgy látjuk kavarogni az elméjében lejátszódó eseményeket. A képek és a szöveg viszonya nem mindig tolakodóan egyértelmű, de világos, hogy a végső konklúzióhoz vezető belső szerkesztési folyamatot látjuk megelevenedni. Ahogy a tanúk által elbeszélt részletek vagy az emlékek megfakulhatnak, és abszolút értékük erodálódik, úgy válhat némileg kaotikussá és fragmentálttá a vizualizált gondolatfolyam látványvilága. De még ez is jelentéssel bír. Lényegében így
Lichter egyenlőségjelet von a kreatív montázs és a nyomozómunka közé.
Nem mindig könnyű tehát követni a látottakat, de amikor a képi dimenzió túlterheltté válna, akkor a befogadó segítségére siet a narráció és a hangkulissza.
Mácsai Pál Poirot-ja önmagában is kellemes hallgatnivaló, de monológját szépen színezik a hangsáv finomságai. Ezek a hang- és keverésbeli apróságok azonban (szinte evidens módon) csak egy jó fejhallgatóval jönnek ki igazán, így
a legteljesebb élményre vágyóknak mindenképp ilyen módon ajánlott a megtekintés.
Ahogy az pedig egy kiváló színművésztől elvárható, Mácsai most is rendkívül színesen és dinamikusan irányítja a nézők, hallgatók figyelmét. Amikor a sztorivezetés úgy kívánja, begyorsít vagy baljósabbra vált és lelassít, vagy éppen érzékelteti, hogy több információja van, mint amit egyelőre meg szeretne osztani.
Az egyik legharsányabb kritika, ami érheti a filmet, hogy valójában nem is igényli a képanyagot. Narratív hangjátékként is simán teljes értékű alkotás. Ez a fajta cinizmus ugyanakkor igazságtalanul érvénytelenítené az alkotók kutatómunkába és vágásba ölt óráit, valamint azt az élményt és plusz jelentésréteget, amit a mozgókép hozzátesz a hangokhoz.
Jópofa módon még a cselekménybe illeszkedő negyedik falat áttörő kiszólásoknak is jut hely.
Ezek a mondatok éppúgy értelmezhetőek a regény szereplőihez intézett kérdésekként, mint a nézőknek szánt csipkelődésként. „Tudnak követni?”. „Untatom önöket?”. „Már a markomban vannak, kérem, ne veszítsék el az események folyamát!”. Utóbbi mondat elhangzásakor pedig teljes valójában megmutatja magát a kulesovi montázsiskola hatásmechanizmusa: ekkor ugyanis azt látjuk, amint a halászok a tengerből emelik ki a zsákmányukat. A titokzatos stylesi eset végérvényben akár iskolapéldája és jó szemléltető eszköze is az asszociatív és függőleges montázsnak. Persze nem az említett példa az egyetlen kiemelkedő és látványos momentum. Külön érdekes még a harmadik fejezet (A tragédia éjszakája) megvalósítása, ahol
a hangulathoz illeszkedően főleg korai rémfilmek hátborzongató képei jelenítik meg a haláleset borzalmát,
vészjósló zenével és remek narrációval együtt.
Lichter Péter nem először bizonyítja tehát, hogy az első pillantásra
egymástól legtávolabb álló elemekből is képes valamilyen koherens jelentést kihozni a kísérleti pastiche film eszközeivel.
Jelen esetben még az is megkockáztatható, hogy a kísérleti jelleg ellenére is az egyik legbefogadhatóbb, széles érdeklődésre is számot tartó művét készítette el.
A titokzatos stylesi eset, 2022. Rendezte: Lichter Péter. Írta: Kránicz Bence. Producer: Hegyesi Fanni. Hang: Kovács-Vajda Bence. Narrátor: Mácsai Pál.
A titokzatos stylesi eset a Magyar Filmadatbázison.
