Talán első hallásra meglepőnek hat egy olyan háromnapos, egyetlen szerzőre fókuszáló irodalmi fesztivál, amelynek középpontjában nemhogy kortárs, de közöttünk élő alkotó áll. Ugyanis valamiféle kollektív elváráshorizont és gyakorlat szerint „nagy” szerzők életművével évfordulók kapcsán foglalkozunk különböző események keretein belül, amelyek tulajdonképpen a költők és írók életében meg sem valósulhatnak. (Gondoljunk a „most lenne százötven éves” típusú hívószavakra.) Millenniumok, centenáriumok, bicentenáriumok köré szerveződnek ugyan tudományos konferenciák, ám azoktól távol áll a vizsgált alkotó személyes jelenléte, valamint a széleskörű publicitás. Éppen ezért unikális a Nádas Péter 80. születésnapja alkalmából szervezett Nádas Péter Budapestje, a Budapest Brand turisztikai-kulturális szervezet által rendezett eseménysorozat.
A változatos programegyüttes három napján tizenkilenc, nagyrészt ingyenes rendezvénnyel várták az érdeklődőket. Ott Anna 2020-ban indított #olvassnádast sorozatának folytatása átívelt a három napon. Hasonló kérdéseket tett fel az alkalmak résztvevőinek, akikkel különböző helyszíneken beszélgetett. Három irányból közelítették meg vendégeivel Nádas Péter nemrég megjelent kötetét, a Rémtörténeteket. Sárközy Bence, a Jelenkor Kiadó vezetője a könyvkiadás felől, Tompa Andrea az írói oldalról, míg Sipos Balázs olvasói-kritikusi pozícióból szólalt meg.
Az egyenként harminc perces beszélgetések előnyére vált a rövidség, bár Ott Anna kérdései olykor olyan mélységeket érintettek, amelyek kifejtésére a teljes időkeret sem lett volna elég. Sárközy Bence, ahogyan másnap Tompa Andrea is,
gyakran emlegették a szabadságot Nádas Péter legújabb regényével kapcsolatban.
A kiadóvezető szerint a Rémtörténetek egy „vad és szabad könyv, éppen ezért szabadon, elvárások nélkül kell hozzáállni”. Véleménye szerint fontos az előfeltevések elengedése, hiszen a korábbi Nádas-szövegekhez hasonlóan a cím műfajmegjelölést is implikál, és ha az olvasó a rémirodalom preromantikus műfajaira asszociál, ha annak jellemvonásaira számít ettől a könyvtől, akkor csalódni fog − „kevés romantikát lehet felfedezni benne.” Tompa Andrea esetében az olvasás végén jelentkezett a szabadság érzete, a zárlat ugyanis rendkívül felszabadítóan hatott rá: „kisütött a nap és szabad vagyok. A nagy művek ezt teszik velünk.” Elmondása szerint a Rémtörténetekkel való átmeneti együttélés tapasztalata mintha egyfajta teherként nehezedne az olvasóra, amin jó túl lenni. A Tompa által „kegyetlen közegnek” nevezett nádasi falu világa abban az értelemben rémtörténetek sokaságának helyszíne, amennyiben saját valóságunk is az.
Akárha egy antik sorstragédiáról lenne szó,
amelyben az emberekkel megtörténnek a dolgok, de aktívan nem tesznek értük vagy ellenük semmit. Sárközy érdekes kérdést vetett fel a valóság fordíthatóságával, fikcióba emelésével és akként történő közvetítésével kapcsolatban. Szerinte Nádas nem „lefordítani” akarja a falut, hanem azt mint organizmust kívánja bemutatni. Ehhez kapcsolódik a nádasi emberkép, amelyről már Tompa beszélt. Úgy véli, az elbeszélőnek „olyan kamerája van, ami az égből a szereplő torkába képes bezuhanni”.
A harmadik, Sipos Balázzsal folytatott beszélgetés során a kritikus kísérletet tett a szerepek megfordítására. Azt kérdezte Ott Annától, hogy ő „hová teszi a tudatában az E/1 narrációjú szövegeket”, amire azonnal érkezett a rövid válasz: „én nem merem feltenni ezeket a kérdéseket”. Sipos Tompa Andreával ellentétben nem lát a szövegen belül egy „egységes valakit”. Azonban érdekli, hogy miért éppen azokat a figurákat választja Nádas a falu reprezentálására és bemutatására, akiket használ.
Szerinte a rendezvénysorozat középpontjában álló író a legjobb abban, hogy férfi szerzőként női hangot működtessen.
A Rémtörténetek egyik főszereplőjének, Teréznek a megszólalásai a valóság vizsgálatának egy speciális formáját adják. Ez utóbbival köthető össze a Tompa Andreának címzett kérdés: milyen alkotóként Nádas kortársának lenni? Tompa enigmatikus válaszában kifejtette, általában távolról figyel, de sokat gondolkodik azon, miként lehet beleírni és beleélni egy hagyományba, s mindenekelőtt miként lehetséges morális lénynek maradni. „Céline és Móricz, Csehov és Borbély Szilárd, Csalog Zsolt és Tompa Andrea világához kapcsolódó univerzumban járunk” − szerepel a Rémtörténetek fülszövegén. Az említett szerzők közül Tompa az egyetlen élő író. Közös nevezőjük Nádassal talán műveik hasonló emberképében rejlik, valamint az emberi mélységek megmutatásában, ami szövegeken keresztül válhat igazán láthatóvá.
Az #olvassnádast irodalomnépszerűsítő eseménysorozatként nem lépett fel azzal igénnyel, hogy a szöveget másként értelmezze, mint népszerűsítendő terméket, az olvasást pedig, mint népszerűsítendő tevékenységet.
A harmincperces beszélgetések során a szövegről esett a legkevesebb szó, a résztvevők kerültek fókuszba.
A vendégek Nádas Péter-kötetekhez való kötődése, a javasolt olvasási stratégiák előtérbe helyezése, a szerző meglepetésjellegű kötetmegjelenése, illetve az idegen nyelvre történő fordítás nehézségeinek tárgyalása mellett a Rémtörténetek más Nádas-szövegekkel való összevetése nem engedte meg a szövegről való tudományos vagy féltudományos diskurzust, bár nem is ígérte az #olvassnádast eseménysorozat, hogy ezzel az igénnyel lépne fel. Felmerül a kérdés, hogy miben lett volna más, ha a meghívott vendégek háromszor ennyi idő alatt beszélgetnek szorosan a szövegről. Bizonyára számos „amikor én először olvastam Nádas Pétert”-mondat hangzott volna el akkor is.
Mindenesetre érdekes lett volna látni egy parázs vitát,
hogy miként látja, milyen szempontok szerint viszonyul a szöveghez a kritikus, a kiadó és az író, milyen értékek mentén (esztétikum, piac, olvasásélmény) közelítenek a felek a regényhez. Nem lehetünk biztosak abban, hogy a résztvevők többsége arra kíváncsi, hogy Tompa Andrea, Ott Anna, Sárközy Bence vagy Sipos Balázs mikor olvasott először Nádas Pétert, és milyen emlékeket őriznek erről. Ez a szöveg szempontjából irreleváns, az pedig elvárható volna, hogy a beszélgetés nagyrészt arról szóljon, amiként hirdeti magát: „a szerző tavasszal megjelent regényéről”, ne pedig a résztvevők már-már bulvárjellegű beszámolóiról.
Az események azonban nem Nádas Péter szövegeit, hanem Nádas Pétert ünnepelték, és ebből az irányból adekvátak lehetnek a Rémtörténetek apropóján felvetett kérdések.
Nádas Péter pedig nem kizárólag a szöveget jegyző szerzői név,
hanem kulturális jelenség, biográfia, a fényképezőgép mögött álló megfigyelő, zenehallgató, vidékre költözött nagyvárosi, történelmi tanú és még számos perszóna.
A Deák Erika Galéria pénteki kiállításmegnyitóján Nádas Péter okostelefonnal készített képeiről Szűcs Attilával beszélgetett. A „digitális képkészítés hibalehetőségei”, a „fény és a sötétség kettőse” áll a megfigyelés középpontjában a meghívó szerint.
A november 11-ig látogatható kiállítás egyrészt az ellentétekre épül, másrészt a megfigyelt tárgyak „tiszta (meg)pillantását” tükrözi.
Gyümölcsök, virágok, fák – ezek látszanak távolról a képeken, de számos alkotás esetén a telefonnal készített fotók mindenki által ismert hibái törik meg vagy bontják le a tökéletesség képzetét, így kölcsönözve sajátos esztétikumot az alkotásoknak. A fényképező árnyéka a kép készítése közben, a természetes fény és a vaku diszkrepanciája, egy feltehetően véletlenül készült szelfi – ezek teszik sajátossá és valóságtükrözővé Nádas Péter kiállított képeit.
A háromnapos eseménysorozat legkiemelkedőbb pontja a Budapest Sound Collective Hiány két hang között – Haydn, Nádas és az Esterházyak című koncertje volt. A Budapest Music Center (BMC) adott helyet a komolyzenei eseménynek, amely keretbe foglalta a Nádas Péter által felolvasott Haydn a panelban című esszét. A Dubóczky Gergely karmester vezényelte együttes sorozatának premierje volt ez a koncert, ugyanis a következő időszakban Haydn összes szimfóniáját el fogják játszani.
Miként is indulhatna nívósabb felütéssel egy koncertsorozat, mint Nádas Péter felolvasásával?
Ha a BMC sajátos atmoszférája, a kiváló zenészek játéka még nem lett volna elég, Nádas Péter lehengerlő élményt nyújtott azzal, hogy felolvasta Esterházy Pétertől való búcsúzásának mementóját közel háromnegyed órán keresztül, töretlenül.
Gáspár Máté megnyitóbeszédében köszönetet mondott az írónak az aktív közreműködésért, kiemelte, nem csak őt ünnepeljük, hanem vele együtt. És valóban, Nádas Péter mindhárom napon aktívan részt vett a beszélgetéseken, helyén kezelte az őt ünneplőket, humoros és készséges válaszadó volt.
A rendezvénysorozat utolsó beszélgetésére a Margit-szigeti Kristály Színtéren került sor Vincze Bence és Kustos Júlia vezetésével. A diskurzus vezérfonalát Budapest mint fiktív és valós, folyamatosan mozgásában létező tér adta: „Budapest egy mértéktelen város, megőrizte ezt a tulajdonságát” − mondta az író.
A város dinamikus alakulásával kapcsolatban Kustos egy aktuális kérdést vetett fel,
mégpedig hogy foglalkoztatja-e a nyolcvanéves Nádas Pétert − aki látta ostrom alatt és fejlődésben is a várost − az új MOL-torony és az Atlétikai Stadion épülése. „Nem, Gombosszegről nagyrészt nem is látszik, én ezt nem érzem mérvadó kérdésnek. A város állandó változás terepe.” – hangzott a válasz. A beszélgetésben olyan terekről volt szó, amelyek megőrizték építészeti szubsztanciájukat éppen azért, vagy annak ellenére, mert felújításra kerültek, átalakultak. Vincze kitért arra, hogy egy tavalyi írótáborban vendég volt Nádas Péter, amikor is megkérdezte tőle, hogy dolgozik-e valamin. Az író válasza nemleges volt, majd egy évre rá megjelent a Rémtörténetek. Éppen ezért merült fel a moderátorban a kérdés, hogy jelenleg dolgozik-e valamin. „Nem dolgozom semmin” − mondta Nádas, és a terem egyik sarkából úgy tűnhetett, mintha egy félmosollyal az arcán tenne pontot a mondat végére.
Nádas Péter Budapestje, Írók Boltja−Csányi5-Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tár−Kristály Színtér−Q Contemporary−Budapest Music Center, Budapest, 2022. szeptember 30. és október 2. között.
A borítófotót Czerkl Gábor készítette.
