Alex Garland harmadik nagyjátékfilmes rendezésével létrehozott egy kvázi nő-trilógiát. Míg a pár év alatt sci-fi alapvetéssé váló Ex Machina a női fizikai tulajdonságokkal ellátott mesterséges intelligenciát mutatja be félelmetes manipulátorként, addig az Ők ellenségképévé már a férfiak válnak. Garland ezúttal a kortárs arthorrorba csomagolva próbálja meg elmesélni aktuális történetét.
Mindehhez ugyanúgy felhasználja a brit folkhorror és a cronenbergi testhorror elemeit is, de a végeredmény felemás. Legalábbis abban az értelemben, ahogy az alkotótól szokatlanul egyértelmű üzenetét túlságosan sokféleképpen értelmezhető, ezáltal zavart keltő szimbólumokban tálalja.
Alex Garland lényegében kényszerből lett rendező.
A forgatókönyvíróként induló alkotó a filmiparban töltött évei során döbbent rá, hogy ha az alapötleteire legjobban hasonlító filmeket szeretne viszontlátni a vásznon, akkor a rendezést is magának kell vállalnia. Ez a felismerés vezetett el a méltán körülrajongott, minimalista, de felettébb filozofikus Ex Machina című sci-fiig. A Jeff VanderMeer regényéből készült Expedíció már Garland egy merőben más oldalát mutatta meg. A nem saját ötletből született, de sajátosan értelmezett sztoriban ugyanis
egy olyan vizionárius mutatkozott meg, aki a készen kapott alapanyagból is képes egyedi, látványos zsánerfilmet készíteni.
Nem mellesleg kellő vizuális érzékenységgel és szellemi tartalommal felvértezve. Az Ex Machinához képest azonban egy kevésbé zsigerileg ható, nyílegyenes értelmezési lehetőségekkel és gondolati nüanszokkal rendelkező film született.

Az Expedícióban már jobban kiütközött Garland szimbolizmusra éhező énje, és az egyértelműen kimondott gondolatiság mellett mégis nagy szerep jutott a szubtilis értelmezések mentén bejárt személyes befogadói utaknak. Hiába mondatta ki tehát egyenesen a szereplőivel, hogy miről kíván beszélni,
a részletekben rejlő, sokféleképpen értelmezhető jelek számos egyéni interpretációra adtak lehetőséget.
Alkotói szándék szerint ezen az úton halad tovább a magyar keresztségben Ők címre hallgató filmje is, aminek az eredeti címe (Men) azonnal tálcán kínálja a film primer értelmezési síkját. De a vérben és traumában tobzódó felszín alatt némileg több lakozik, mint a férfiak minden rosszért történő hibáztatása.

A történet Harper (Jessie Buckley) élményei körül forog, aki egy több értelemben is isten háta mögötti brit vidékre menekül traumatikus közelmúltja elől. Mint az a véletlenszerűen érkező flashbackekből kiderül,
a nő egy erősen mérgező, bántalmazó kapcsolat tragikus végét követően kerül a buja faunával benőtt tájra.
Konkrétan fizikai bántalmazás is éri, de a kapcsolat káros mivolta főleg pszichikai síkon értelmezhető. Párja, James (Paapa Essiedu) ugyanis öngyilkossággal fenyegetőzik, amikor a nő bejelenti, hogy véget vet kapcsolatuknak. A pár korábbi viszonyáról azonban nem sokat mesél Garland, a nézőnek ezekből a rövidke visszatekintésekből kellene leszűrnie a nagy képet. Ez főleg abból a szempontból problémás, hogy így nem ismerjük meg, csak sejtjük, hogy James valószínűleg korábban is élhetett hasonló érzelmi zsarolással. Ami viszont konkrétan kiderül, hogy a férfi az érzelmi éretlenségéből fakadóan a vitájuk során folyamatosan „gázlángozza” a nőt, sőt, önmagát állítja be áldozatként.
Önérzetében megsértve, utolsó mentsvárként pedig a fizikai agressziótól sem riad vissza.
Toxikus viselkedése ezekben a rövid szekvenciákban válik tetten érhetővé, de a viselkedése mögött meghúzódó sérelmeket Garland nem is kívánja megmagyarázni.

Ez pedig egy teljesen logikus és koherens alkotói döntés, ha elfogadjuk, hogy a film végig Harper vállaltan és végletesen szubjektív nézőpontjából szólítja meg a nézőt. Kit érdekel a bántalmazó háttere, vagy az öröklött családi viselkedési mintái, amikor az elbeszélő biztonsága kerül veszélybe? A film pedig akkor működik a legjobban, ha ezt a nézőpontot feltételek nélkül el tudjuk fogadni. Garland úgy helyez bele minket Harper pszichéjébe, hogy formanyelvileg ezt nem hangsúlyozza túl. Mert bár végig Harper kerül a középpontba, nincsenek hosszan kitartott, hátulról követő felvételek, vagy absztrakt áttűnések képzelet és valóság között. Éppen elég az, ahogy a bántalmazáson átesett nő megismerkedik a környezetével, és az ott lakó emberekkel. Férfiakkal. Akiket mind egy színész, Rory Kinnear alakít. Már ez a döntés is eléggé egyértelműen,
szinte arcba mászóan jelzi, hogy Harper percepciójában minden férfi egyforma.
Az álarc mögé bújó, ártatlannak tűnő, de mocskos fantáziájú tinédzser és a jótétemény mögé bújó, de perverz vágyaktól fűtött pap is. Ahogy a sztereotipikus falusi bolond, úgy az együgyű, de kedves háziúr, és a tahó csapos vagy rendőr is.

Ebből az ábrázolásmódból pedig kétségkívül könnyű levonni azt a leegyszerűsítő és sértő következtetést is, hogy a „minden férfi egyformán seggfej” Garland valódi üzenete. Nehéz is vitatkozni ezzel az érvvel. Ugyanakkor mégsem szabad elfelejteni, hogy a szüzsét végül is Harper sérült elméjén keresztül figyeljük. Így, bármennyire is tűnik sértőnek Garland vélt vagy valós üzenete, könnyen magyarázható a nézőpont beszűkültségével.
Nem tud, és nem is akar cizelláltabb képet mutatni a férfiakról, mert traumatizált hőse így éli meg az eseményeket.
Garland saját kedvelt motívumai viszont még jobban kiütköznek, mint eddig. A sérült főhős képzelt/valós paradicsomba költözése, majd az édenkertből való kiűzetés egy jól felismerhető motívum Garland filmográfiájában. Ehhez kapcsolódik az is, hogy az Őkben egyértelműen Harper kerül Éva szerepébe a tiltott gyümölcs megkóstolásával. Ironikus módon tehát a film egészét átható tematika mellett mégis bekerül egy olyan olvasat is a filmbe, ahol Harper, tehát a női főszereplő a hibás mindenért.

De ha az üzenetén és szubjektivitásán túl próbáljuk meg értelmezni a filmet, már több olyan problémával is találkozhatunk, melyek csorbítják a nézői élményt. Mert elemi szinten ható horrorként aligha értelmezhető az Ők anélkül, hogy nevetségessé váljon bizonyos pontokon. Pedig
a fekete humor most kivételesen egy olyan eszköz Garlandnál, amit korábban ugyan nem alkalmazott, de most jól él vele.
Ilyen elem a folklórból szabadult Zöld Ember megjelenése, a kocsmajelenet, vagy a végtelenül groteszk, és végtelen hosszan történő önmegszülés a film végén. De még ez a gusztustalanul hömpölygő húsfolyam sem teljesen öncélú a rendezőnél. A jelenet dekódolásához kulcsfogalomként előkerül a visszhang, valamint a fizikai formájában is feltűnő Zöld Ember és a Sheela na gig motívum.
Ahogy a visszhang a falakról visszaverődve újrateremti önmagát, úgy termelődik újra Harper életében is a trauma, ami elől menekülni akar.
Nemcsak az alagútban különös énekké összeálló, önfeledt kiáltásai térnek vissza fülébe, de a párjától hallott sértések is, konkrét fizikai fenyegetésként. Ráadásul a falu Kinnear-formájú lakói is ezeket a bántó szavakat harsogják, hogy végül az önmagát és a bántalmazást többszörösen újraszülő húsmassza egykori párja, James alakjában teljesedjen ki. Aki mindössze a lány szeretetére vágyott. Mert azt máshol nem kapta meg.

Mint ahogy arról korábban már szó volt, Garland tudatosan nem kezdte el megmagyarázni a bántalmazó viselkedését a cselekményen belül, ugyanakkor mégis elhintette azt, hogy a toxikus férfi mögött is áll valamilyen sérelem. Érthetően nem akarja felmenteni, de bizonyos okokat felvillant. A háziúr, Geoffrey említi például, hogy az apja bántalmazta. Így a Kinnear-massza folyamatos újramegszületése egy másfajta elhanyagolás/bántalmazás újratermelődéseként is értelmezhető: mégpedig az apahiányból fakadó alacsony érzelmi intelligencia reprodukciójaként.
Hogyan is akarunk egészséges értő és érző férfiakat nevelni, ha már az apák sem működtek megfelelően?
Az emögött álló folyamatokra pedig még annyira sem utal a film, mint a fentebb kifejtettekre.
Azt tehát, hogy miért is mutat ennyire egysíkú képet a férfiakról Garland, megérthetjük Harper szemszögéből. Viszont, hogy miért nem cincálgatja kicsit a hátteret, már lehet jogos felvetés.
Az Ők azonban elsősorban mégis csak egy szubjektív traumafilm, ami maradéktalanul jól is működik, ha ekként tekintünk rá.
De persze ugyanúgy jogos az is, ha valaki a film tempóját vagy a szimbólum-búvárkodásban tobzódó materialista/realista befejezését rója fel hibának.
Ők (Men), 2022. Írta és rendezte: Alex Garland. Szereplők: Jessie Buckley, Rory Kinnear, Paapa Essiedu, Gayle Rankin. Forgalmazza: ADS Service Kft.
Duplakritikánk másik fele itt olvasható.
Az Ők a Magyar Filmadatbázison.