Családfő
A barátomnak más se számít csak a kalapálás. Szétveri a pixeleket kalapáccsal, csákánnyal, csirkecombbal, ami csak a kezébe akad. Három párnát is besuvaszt a feje alá a művelethez. A lábát feldobja az asztalra. Az asztal ocsmány, szerintem kartonpapírból van, mert ahol vizes lesz, felpúposodik a fehér borítás, ezért is hagyom, hogy a lábát felpakolja. Meg a sóhajtozó telepesek. Őrt állít a házuk elé, gólemeket, hogy legyen, aki vigyáz rájuk, amíg ő távol van.
Próbálom felidézni, hova tettem a légycsapót. Az a baj, hogy keskeny, az a szerencse, hogy hosszú. Amilyen keskeny, befér bárhova. De nem fér be bárhová, tekintve, hogy hosszú. Talán eltört mióta utoljára láttam. Már az is segítene, ha eszembe jutna, hogy mikor láttam utoljára, bárcsak fel tudnám idézni eredeti állapotában. Talán fejben bepróbálhatnám a szobánk különböző helyeire.
A barátom a város fölött lebeg, suhan, talán a suhanás hangja miatt figyelnek rá a bárányok is, nézik, ahogy elszáll fölöttük kalapácsos keze. Nem félnek tőle, se a kalapács, se a repülés nem hatja meg őket. Nem világos, hogy ez akkor egy olyan világ, ahol a bárányok életének kezdetektől része a röpködő ember, vagy simán csak nem lett meganimálva a félelmében beszaró bárány.
Abban biztos vagyok, hogy élénkzöld volt, legalábbis a feje, de a nyelének is zöldnek kellett lennie. Valószínűleg egy darabból lett kiöntve. Nem lenne olyan rugalmas, nem tudna olyan szélsebesen lecsapni, ha ragasztva lenne. A ragasztási pontnál megtörik a lendület, legalábbis én így képzelem. Persze ezt nem tudom semmivel alátámasztani, még a létezését illetően sincs semmilyen kézzelfogható bizonyítékom.
Nem tudom, hogy a formájukat és a hangjukat leszámítva mi a különbség a bárányok meg a telepesek között. Az egyik egy három kockából egymásra épülő sóhajtozó lény, a másik vízszintes és béget. Amit én kívülről látok, az az, hogy az egyik fallal van körülvéve, a másikra meg gólemek vigyáznak. Mármint az egyiket fallal vette körül, a másik mellé pedig gólemet állított a barátom. Közös bennünk a passzivitás és az őriztetés bégetéssel meg sóhajtásokkal való tudomásulvétele.
Biztos vagyok benne, hogy a légycsapó még a lakásban van. Megemelem és kissé magam elé tartom a kezem. Próbálom elképzelni, ahogy benne tartom, ütésre készülök. Paff! Lecsapok vele, aztán elteszem. Hova teszem el, ez lenne az a mozdulatsor, amit tetten kéne érnem. Van, hogy már majdnem sikerül. Eljutok addig, hogy emelem a kezem, de az emelés holtpontján, a lecsapás előtt mindig van egy pillanat, ahol kizökkenek. Nem is a légycsapó, inkább a lecsapandó dolog hiányában törik meg a lendület. Nincs hova csapjak, és ekkor meglátom magam kívülről, a tudatommal bekeretezve beszakad a mozdulat.
Pedig nincs olyan, aki megláthatna. Mindig a barátom háta mögött állok, mikor magamban próbálgatom a légycsapózást. A telepesek hangja, a bárányok hangja, a suhanás, a gólem dübörgése kíséri a látványt. Valami távoli, azonosítatlan morgás és kaparászás. Néha kicsúszik egy, max két párna a barátom feje alól, beljebb süpped a kanapéba, a lába előrébb tolódik az asztalon. Szeretnék olyan bútorokat, amiket féltek.
A kalapálás nyomán szétrobbanó fa, acél, gránit, szén, láva, telepes, bárány később újra összeáll. Keverednek az elemek, új anyagok képződnek, amelyek a természetben előfordulóknál masszívabbak, gyúlékonyabbak, táplálóbbak, időnként pedig misztikus erővel bírnak, akár térkapu is épülhetne belőlük, ami minden élőlényt elnyel. Az anyagokat a barátom különböző ládákba rendezi felhasználásuk helye és kinyerésük nehézsége szerint. A bárányok helye a karámban, a telepesek helye a házban van. Ha maradt elég hely vagy ha elég pixel szét lett ütve, akkor maguktól szaporodni kezdenek.
Nincs légy a lakásban, de ha lesz, bízom benne, hogy a légycsapó is fel fog bukkanni. Vagy, ha véletlenül előkerül a légycsapó, akkor remélem, megtalálom a hozzá tartozó legyet.
Borítókép: Unsplash
