Bátor újságírók, különleges emberi sorsok, a valóság sokszor nem veszélytelen dokumentálásának vágya és a szinte elviselhetetlen körülmények közt is megmaradó humanizmus. Ezekre láthattam példát az idei Verzió dokumentumfilmes válogatásának köszönhetően.
Bábák, Mianmari naplók
Ha nem dúlna háború Ukrajnában, valószínűleg többet hallanánk a mianmari helyzetről. A délkelet-ázsiai országban 2021. február elsején katonai puccsal megdöntötték a kormányt, ezreket öltek meg, tízezreket börtönöztek be és üldöztek el az országból. Abból az országból, ahol a rohingya kisebbséget 2017 óta gyilkolják és üldözik, közülük több mint 650 ezren menekültek el a szomszédos Bangladesbe.
A Bábák című, öt évet átfogó dokumentumfilm Mianmar nyugati részén, Rakhine tartomány egyik falujában játszódik, főhőse Hla, a rakin nemzetiségű buddhista bába, és asszisztense, Nyo Nyo, a muszlim vallású rohingya. Másokkal ellentétben Hla ellátja a rohingya pácienseket is, Nyo Nyo tolmácsként is besegít neki. Utóbbi idővel – kisbolttal egybekötött – saját rendelőt nyit.
Bár nagyon fontos munkát végeznek, egyik nő sincs heroizálva,
Hla gyakran bántó, kioktató stílusban beszél Nyo Nyóval, aki sok család nála őrzött közös megtakarításából „vesz kölcsön” a rendelője megépítéséhez. A fókuszát inkább csak kereső dokuban a világ egyik legveszélyesebb helyévé váló ország történései a háttérben maradnak, ellentétben a Mianmari naplókkal.
Ennek a filmnek már az elkészülte is komoly fegyvertény, hiszen az országból kicsempészett rövidfilmekből állította össze a Mianmari Filmkollektíva. Nem véletlen ez a titokzatos elnevezés, mert biztonsági okokból (a külföldi stábtagok esetében pedig szolidaritásból) egyetlen alkotó nevét sem tüntették fel a stáblistán. Sőt, a filmben szereplő arcokat és jellegzetes tetoválásokat is elhomályosították, hogy védjék a szereplőket. A mozaikos szerkezetű Mianmari naplókban
a telefonnal rögzített rossz képminőségű dokumentumfelvételek váltakoznak home video-szerű kisfilmekkel.
Előbbiekben a dokumentálás a fontos: jellemzően a katonaság túlkapásait látjuk. Éles lőszerrel lőnek a tüntetők közé, embereket vernek vagy tartóztatnak le. Utóbbiak változatos műfaji jegyeket mutatnak: akad kísértetfilm, melodráma, animációs betétekkel tarkított dráma, sőt szerzői filmes kísérlet is. Az egyik legemlékezetesebb epizód egy közalkalmazott vívódását mutatja be, aki a katonai hatalomátvétel miatt hasonlik meg addigi munkájával, de azzal is tisztában van, hogy magára és családjára is veszélyt hozhat, ha felmond és csatlakozik az ellenállókhoz.
Egy újságíró meggyilkolása
Mocskos ügyek a szomszédunkban is történnek. Sokan emlékszünk a 2018-as Ján Kuciak-ügyre. A 27 éves szlovák oknyomozó újságírót és menyasszonyát hidegvérrel ölték meg otthonukban. Az eset annyira felháborította a szlovák közvéleményt, hogy az egyre hangosabb tüntetések hatására lemondott a rendőrfőnök és megbukott a kormány.
Matt Sarnecki filmje nem kevesebbet állít, mint hogy Szlovákia maffiaállamként működött,
ahol egy rendkívül befolyásos oligarcha, Marian Kočner dróton rángathatott bírákat, magas rangú rendőröket, politikusokat. Kočner Alena Zsuzsová segítségével kompromatokat (kompromittáló felvételeket) gyártott sokakról, ezekkel sakkban tartva és irányítva a szlovák elit számos tagját.
A sajtónak kiszivárogtatták a Kočner két lefoglalt mobiltelefonjából kinyert információkat, melyek alapján erős a gyanú, hogy az ő megbízásából ölték meg a róla több leleplező cikket is író Kuciakot. A dokumentumfilmben megszólalnak az áldozatok családtagjai, újságírók, sőt a Kočnert védő ügyvéd is. Utóbbiról a film végén derül ki, hogy az exkormányfő Robert Ficóval és a volt belügyminiszterrel együtt őt is vád alá helyezték. A szlovák bíróság első fokon ugyan felmentette Kočnert és Zsuzsovát a gyilkosságra való felbujtás vádja alól, de más bűncselekmények miatt évtizedekre rács mögé kerültek. Sajnos Sarnecki dokumentumfilmje nem tesz többet, mint érzelemmentesen felmondja a történelemleckét, pedig érdemes lett volna szenvedélyt csempészni ebbe a fájóan aktuális sztoriba.
F@ck This Job
A médiamunkások élete máshol sem veszélytelen, a putyini Oroszországban, ahol ellenzéki politikusokat ölnek meg vagy börtönöznek be, különösen nehéz. 2008-ban még nem látszott, hová fajul majd az orosz helyzet, így jó ötletnek tűnt elindítani a Dozsd TV-t, egy fiatalos, optimista, modern szemléletű hírtelevíziót. A projektet Natasa Szindejeva irányította, multimilliomos férje vállalta a finanszírozást. Natasa a gazdagságot élvező, a reflektorfényt kedvelő, partiról partira járó oligarcha-feleségnek tűnik a film elején, akinek a rózsaszín terepjáró mellé kellett egy saját tévé is.
Ám az évről-évre keményedő putyini elnyomás lassanként felszámolta a független sajtó nagy részét, ez a sors várt a Dozsdra is.
A televízióhoz ezer szállal kötődő rendező, Vera Kricsevszkaja filmjéből kiderül, hogy nemcsak egy jó dinamikájú, egyre profibban működő szerkesztőség jött létre, hanem egy sokak által követett hiteles hírforrás is, mely üdítő kivétel volt az állami propagandaadók közt.
Tíz év történetét követhetjük nyomon, több kísérletet a Dozsd megszüntetésére, például mikor 2014-ben egyszerre az összes orosz kábelszolgáltató kivette a kínálatából a csatornát, vagy amikor csak nagy nehézségek árán találtak új stúdiót maguknak. A F@ck This Job
nem akar dicshimnuszt zengeni a hatalommal meg nem alkuvó bátor tévésekről, bemutatja a szerkesztőségi konfliktusokat, problémákat,
de leginkább Szindejevára koncentrál. Aki depressziós lett, tönkrement a házassága, mellrákkal kezelték, közel került ahhoz, hogy megszüntesse a Dozsd TV-t. A februárban kitört ukrajnai háború után nem sokkal a hatalom külföldi ügynöknek bélyegezte a csatornát, így az megszűnt, munkatársai külföldre menekültek.
Nelly és Nadine
Sokat ígérő high conceptre épül Magnus Gertten dokuja: a ravensbrücki koncentrációs táborban egymásba szeret két nő, mindketten megmenekülnek a fogságból, újra egymásra találnak, és együtt Venezuelába költöznek. A belga operaénekesnő unokája, Sylvie az, aki a családi dokumentumok között felfedezi nagyanyja, Nelly naplóját, illetve a caracasi lakásában készült super 8-as filmszalagokat. Két szálon fut tehát a narratíva, de
a nyugdíjas korú Sylvie nem válik izgalmas, azonosulásra alkalmas karakterré,
míg a múltbeli történet a kelleténél komótosabban bontakozik ki.
A kínai Nadine Hwang mozgalmas életébe is bepillantást nyerhetünk: a spanyolországi kínai nagykövet lányaként fiatalkorát Párizsban töltötte, ahol egy irodalmi szalont vezető nő sofőrje és szeretője lett. Kémkedés gyanúja miatt kerülhetett fogságba majd Ravensbrückbe, ahol 1944 karácsonyán szeretett bele a Pillangókisasszony egyik áriáját előadó Nelly Mousset-Vosba. Caracasban élénk társasági életet éltek, melybe más meleg párok is bejáratosak voltak. Helyesebb döntés lett volna egy feszesebb, rövidebb verziót vágni az ígéretes alapanyagból.
Minden, ami lélegzik
Nem véletlenül került az Antropocén szekcióba Shaunak Sen díjakkal elhalmozott dokumentumfilmje, mely két testvér, Nadeem és Saud közös szenvedélyét, a madármentést állítja a középpontba. Az Újdelhiben élő muszlim fivérek szappanadagolókat gyártó kisiparosok, de
műhelyük alagsora tele van gyógyuló madarakkal, melyeket ők, és a nekik dolgozó ifjú Salik mentettek meg a biztos pusztulástól.
A középkorú férfiak szinte már unottan, a legnagyobb természetességgel, valamiféle belső parancsot követve végzik nemes hivatásuk, mindenféle hősiességtől vagy panaszkodástól mentesen.
Pedig panaszra bőven lenne okuk: ha egy New York Times-cikk nem foglalkozott volna velük, támogatás hiányában nem folytathatták volna a madármentést. A sajtóbeli megjelenés viszont megnyitotta az indiai állam pénzcsapjait, így az épület tetején madárkórház építésébe foghattak.
Nem tolakszik előtérbe, hogy mennyire toxikus közegben őrzik meg humanizmusukat ezek a férfiak.
Fokozatosan áll össze a kép a nézőben, hogy Újdelhi levegője annyira szennyezett, hogy a gyerekeket bizonyos időszakokban nem tanácsos kiengedni a szabadba, a barna kányák pedig számolatlanul hullanak le az égből. De a politikai klíma is ellenük dolgozik: Modi hindu nacionalista rendszere olyan mértékben felkorbácsolja a kedélyeket, hogy muszlimellenes zavargások törnek ki Újdelhi bizonyos kerületeiben, komolyan veszélyeztetve hőseink családját.
A két fivér kapcsolata messze van az ideálistól, sok konfliktusuk a filmesek kamerái előtt is megmutatkozik. Ám a közös alap, a madármentés, kikezdhetetlen. Egyikük amerikai ösztöndíja és a szinte elviselhetetlen körülmények szorítása nyitva hagyja a kérdést: meddig bírja még ezt a két testvér? Ben Bernhard méltóságteljesen lassan pásztázó kamerája és hosszan kitartott snittjei (mintha csak a barna kányák röptét venné alapul) kiemelkedő képi világgal gazdagítják ezt az okosan felépített, az emberi nemesség felemelő példáját elénk állító filmet.
19. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, 2022. november 8–20.
