Az Alter Bridge immár harmadik alkalommal látogatott Magyarországra. A legújabb lemezüket bemutató turné itthoni állomása azonban inkább tűnt egy kiegyensúlyozott „best of” koncertnek, mint szimpla albumprezentálásnak. Az álmos, esős hétfő ellenére az előzenekarként fellépő Halestorm akkora koncertet adott, hogy sok áll földhözkoppanását lehetett hallani az Aránéban.
Az Alter Bridge azon zenekarok egyike, akik rendre pozitív kritikákat kapnak a lemezeikre, valahogy mégsem igazán kapják meg azt a széleskörű médiapublicitást, amit teljesítményük indokolna.
De a keményzene híveinek körében is furcsa feketebárányok ők.
A morcosabb metálhoz szokott füleknek ugyanis túl mainstreamnek és dallamosnak tűnhet, míg a rádióbarát rockhangzás kedvelőinek időnként túl metálosnak. Pedig csupán csak arról van szó, hogy a zenekar a nevéhez híven is egyfajta hidat próbál képezni a két hangzásvilág között. Zenéjükben ugyanis éppen annyira jelen vannak a gitárzene több részterületéről szabadabban beemelt elemek, mint a Creedből kiszakadt alapítók post-grunge múltja. Nem kell tehát meglepődni azon, ha egy lemezükön egymást váltják az anyazenekarra, vagy kor- és zsánertársaikra (pl. Theory of a Deadman, Three Days Grace, Shinedown, Nickelback) jellemző tipikus dalok, az érzelemdús akusztikus balladák, vagy éppen a héthúroson elővezetett böszme döngölések, esetleg a thrash metalba hajló riffek és epikus szólók.
Ezt az érdekesen balanszolt kettősséget és a szabadabban kezelt zenei korlátokat pedig nyugodtan írhatjuk az Alter Bridge fő zeneszerzői összjátékának számlájára. Mark Tremonti gitáros/énekes és Myles Kennedy énekes/gitáros között valami olyasféle kreatív zenei összhang szökött szárba, ami csak a legjobbakra jellemző, és ami képes egy tető alá hozni a már említett hangulati elemeket. Kennedy ráadásul szinte a semmiből érkezve tudott
a generációjának egyik legnagyobb modern rockénekesévé válni
a zenekarban, illetve Slash bandájában dalolva. Míg tehát ő tehető felelőssé az AB rockosabb hangzásáért, addig szintén a generációja egyik legjobbjának tartott Tremonti hozza a metált a képletbe.
Tremonti ráadásul úgy tudott elismert és meghatározó gitárossá válni, hogy a Creedben töltött évek nem teltek zökkenőmentesen. Míg azt már akkoriban is sokan hangsúlyozták, hogy egyáltalán nem tehetségtelen srácokból áll a banda, a grunge értékeinek kiárusításáért és lejáratásáért sokan őket is felelőssé tették, valamint
az akkori frontember, Scott Stapp megítélése sem javított a hírnevükön.
Miközben a lemezeladások mégis az egekben voltak. Mindenesetre Tremonti az elmúlt években tanúsított munkája, alázatos megnyilvánulásai és mindenki számára egyértelművé tett autentikussága révén egyaránt kivívta (visszaszerezte?) a szakma, a sajtó és a rajongók elismerését is. Nem mellesleg énekesként is sokat fejlődött, amit nemcsak a nevét viselő szólóprojektjében, de egy Down-szindrómásokat segítő jótékonysági Sinatra-feldolgozáslemezen is bizonyított.
Az Alter Bridge pedig az évek során folyamatos fejlődést mutatva vetkőzte le a Creed hatásait. Az első lemezüket (One Day Remains) még éppen a hasonlatosság miatt érték kritikák, de már a második, Blackbird című korongjukkal képesek voltak rácáfolni a kétkedőkre. Nem mellesleg a Guitarist magazin a lemez címadó dalában található duplaszólót választotta a valaha született legjobb gitárszólónak – igen, olyan bandákat is lepipálva, mint a Led Zeppelin vagy a Pink Floyd. A sötétebbre hangolt kvázi-konceptlemez, az AB III leginkább a metálhangulatot keresőknek kedvezett, a 2012-es Fortress viszont már azoknál is képes volt átütni a képzeletbeli falat, akik addig kétkedve fogadták a zenekar munkásságát.
Itt ért révbe és forrt össze igazán mindaz, ami meghatározza az Alter Bridge zeneiségét.
Az addig is ragadós refrénjeik még nagyobb ívűnek bizonyultak, a groove-ok és riffek pedig úgy voltak fogósak és széles mosollyal bólogatásra ösztönzőek, hogy a rádióbarátságból is sok megmaradt.
A 2016-os The Last Hero már gyakrabban kacsintott ki a progresszív rock koncepciózus, komplexebb témái felé, a 2019-es Walk the Sky pedig a zenekartól addig szokatlan szintis hangzást is megvillantotta, nem esve túlzásba a retro hangok használatával. Az idei, és a turné apropóját adó új lemez pedig továbbhaladt az epikus, nagyzenekari motívumokat is beemelő, marconább hangzás felé.
A Pawns & Kings dalai viszont korántsem kerültek túlsúlyba az este folyamán.
Ahogy a zenekar általában, úgy a mostani koncertjükön is szinte tökéletesen megtalálta azokat az arányokat, amiket meg kell találni egy élő fellépés során. Kár, hogy furcsa módon pont náluk rakoncátlankodott némileg a hangzás.
Ez főleg annak fényében ad okot a szemöldökráncolásra, hogy közvetlenül előttük a Halestorm viszont még az Arénához képest is meglepően tisztán és élesen szólt. Hogy a Mammoth WVH milyen volt, arról sajnos csak kevés saját benyomásom van. Egy kis logisztikai elszámolás miatt ugyanis nem sikerült odaérnem az előadásuk elejére. Vagyis pontosabban leginkább csak a végére sikerült. A Wolfgang Van Halen által vezetett, annak szólóprojektjéből teljes értékű bandává váló Mammoth WVH olyasmi dallamos modern hard rockot játszik, ami nem esik messze az Alter Bridge világától sem, de attól azért mégis markánsan eltérő. Az apai hagyaték folytatása kevésbé, viszont
a tehetség és technikai tudás természetesen jellemzi a kis Van Halent.
A Mammoth WVH zenéje azonban egyelőre kevésbé emlékezetes és eredeti ahhoz, hogy önjogán is hirtelen hasson. Ha a jövőben képesek lesznek fogósabb, eredetibb hangot megütni, megvan bennük a lehetőség a mainstream sikerre is. Az előadásukból elkapott néhány dalban pedig azt is bizonyították, hogy a színpadérzékenységre sem lehet panasz.
Utánuk azonban a már jóval tapasztaltabb, nálunk is harmadjára fellépő Halestorm vette birtokba a deszkákat.
Ők pedig jöttek, láttuk, és mi alig hittük el.
Az a közönség azonnali reakcióiból és a záróakkordok után a klozett/bárpult irányába tartók beszélgetéséből elkapott foszlányokból is egyértelművé vált, hogy sokak gazdagodtak váratlanul maradandó élményekkel. A Halestorm előadásában ugyanis egyszerre ötvöződött a lehengerlő energia, a bizonyítási vágy, a kiemelkedő zenészi teljesítmények, valamint egyszerűen az, hogy a tagok baromi jól érezték magukat a színpadon. Ennélfogva a humor is jelen volt a koncert során, de éppen csak úgy, hogy egy valóban szórakoztató végeredmény szülessen. A kifejezetten áramvonalasra hangolt dallistát pedig könyörületet nem ismerve szabadították rá a közönségre.
Az idén májusban megjelent Back from the Dead lemezük dalai kerültek túlsúlyba, de szerencsére az összes kiválogatott dal olyan potenciális sláger, amire előzetes ismeretek nélkül is könnyű beindulni. Ennek ékes bizonyítéka volt a Mine, ami nálunk debütált élőben, és
a magas színvonalú koncert egyik kiemelkedő pontja volt.
A dalt pedig a „frontasszony” Lzzy Hale elmondása szerint azért itt játszották először élőben, mert ennyire imádják Budapestet. Köszönjük szépen! De természetesen nem maradhattak el az olyan kötelező slágerek sem, mint a Love Bites (So Do I), az I Get Off, vagy a záró I Miss the Misery. A szűkösen mért játékidőben azért így is akadt idő némi közönségénekeltetésre, rövidebb átkötésekre vagy a Familiar Taste of Poison lazább, filmzenésebb balladájára és egyéni momentumokra is.
A dobos Arejay Hale egy egész szegmenst kapott, hogy megmutathassa mennyire is ura saját hangszerének. Mint kiderült, nagyon is. Már a dalok közben is egyértelművé vált, hogy nagyszerű dobos. Ennek pedig a Tommy Lee-iskolából ellesett látványdobolás kicsit felvágós ütőpörgetéseivel és dobálásaival adott hangot. De a szólója a közönség felhergelésének is remek eszközévé vált, ahol
a poén kedvéért még egy pár óriási dobverőt is előkapott,
hogy azokkal püfölje a bőrt a hagyományos cingár ütők helyett. Joe Hottinger gitáros is megvillanthatta tudását, több improvizatívnak tűnő momentum között a végjátékban kapott hosszabb időre szabadkezet. De természetesen Lzzy sem fukarkodott az énekhangjával.
Közhely, ha valakire azt mondják, hogy élőben is CD-minőségben hozza a témákat, de Lzzy teljesítménye talán még ezt a jelzős szerkezetet is felülmúlta. Ő maga volt a megtestesült rocksztár, aki a szegecses bőrkabátjából kibújva is ugyanolyan lazasággal hozza a figurát, az énekdallamokról nem is beszélve.
A torkában ugyanúgy ott lakoznak a műfaj nagy klasszikusai, mint a popdívák stílusa,
és a leghihetetlenebb hangokat is felfoghatatlan természetességgel adta elő. Tízdalos előadásukból pedig igazán semmi sem hiányzott. Ha hosszabb lett volna, azzal talán a feszesség veszik ki a játékukból, pedig akkor és ott valószínűleg bárki bármennyi dalukra vevő lett volna. De ez így volt kerek, ahogy eltervezték.
Innen szép nyerni, szokták mondani. Az Alter Bridge viszont némileg alulmaradt az előzenekarukkal szemben – már ha egy versenynek fognánk fel az estét. Míg a Halestorm hangzásába nemigen lehetett belekötni, az AB már egy fokkal kásásabban, visszhangosabban szólalt meg. Nem csak kezdetben, végig volt egy zavaró búgása a koncertnek. Szerencsére azonban még így is bőven élvezhető volt a dalcsokor, ami
inkább keltette egy best of műsor hangulatát, mintsem lemezbemutatóét.
Azért a Pawns & Kings-ről is előkerült három tétel (Silver Tongue, This Is War és a címadó dal), amelyek nyugodt szívvel odahelyezhetőek a legjobb műveik közé, így a setlistből sem lógtak ki. Egyénileg kevesebbet villogott az AB legénysége, mint ahogy tette azt előttük a Halestorm. De azért még így is egyértelművé vált, hogy Kennedy miért az egyik legjobb énekes jelenleg a színtéren, és Tremonti virtuozitása is megcsillant. Ugyanakkor a színpadi jelenlétük is jóval visszafogottabb volt a Halestorménál. Az Alter Bridge-nél egyértelműen a zenei élmény biztosítása került előtérbe a lenyűgöző előadásmóddal szemben.
Ennek megfelelően a kiállásuk is hétköznapibbra sikeredett: mintha csak néhány rocker apuka állt volna neki dolgozni egy szürke hétköznapon. De ez az Alter Bridge imidzsének szerves része is.
Nincsenek sztárallűrük, nem játsszák el a hírességet,
valóban arról van szó, hogy néhány zenész egyszerűen végzi a munkáját. Ha ebből az jönne le, hogy valami unalmas, rutinszerű produkció lett volna a fellépésük, akkor gyorsan szeretném is eloszlatni a kételyeket. Tremonti és társasága a kimért profizmus mellett jókedvvel és a közönséget is megkapó módon, LED falak és fényjáték segítségével nyújtott elsőrangú zenei élményt. A hangzás mellett pedig csak a Halestorm sodró ereje és néhány kihagyott ziccer miatt tűnhetett halványabbnak az előadásuk.
Az egyik ilyen kihagyott lehetőség a Watch Over You Lzzy Hale-lel közös előadása volt. Pedig a dal kifejezetten jól működik duettként, és Lzzy hangjával kiegészülve is többször játszották már. De a jelenlegi közös turné során eddig ezt sehol sem sütötték el, így végül is következetesek maradtak. A másik pedig az első lemez Broken Wings című megaslágerének mellőzése, ami a mostani koncertkörúton ugyan nem állandó programpont, de hiánya nagyjából olyan, mint egy Metallica-koncert Nothing Else Matters, vagy egy Slayer-fellépés Angel of Death nélkül.
Ugyanakkor panaszra mégsem lehet ok,
mert zárásként volt a hasonló státuszú Open Your Eyes, a szintén kihagyhatatlan Metalingus, a Fortress lemez üdvöskéi, a Cry of Achilles és az Addicted to Pain. De előkerült még akusztikus formában az In Loving Memory, és még az énekesnek sem utolsó Tremonti is kapott lehetőséget egy dal teljes eléneklésére (Burn It Down).
Az apróbb hiányosságoktól eltekintve tehát az Alter Bridge egy remek koncerttel tért vissza hazánkba, bár a valódi katarzis ezúttal náluk elmaradt. A Halestorm előadása viszont több kiemelkedő, emlékezetes, katartikus pontot tartalmazott, amit bárkinek nehéz lett volna túlszárnyalnia. Ha minden koncert csak legalább feleannyira lenne élvezetes, mint amit ez a turné nyújtott, máris jobb hely lenne a világ.
Alter Bridge, Halestorm, Mammoth WVH, 2022.11.14., Papp László Budapest Sportaréna.
A fotókat Artlasso készítette.
