A Klímakvartett első részének, A méhek történetének 33 országban vették meg a jogait, és már forgatják belőle a sorozatot. Interjúalanyom az íráson kívül miniszterekkel, vezérigazgatókkal és civil szervezetekkel működik együtt a környezet védelme érdekében, mégis beengedett a kulisszák mögé − előttem cserélte át a cipőjét, mielőtt a színpadra lépett volna. Ő Maja Lunde, a norvég klímafikció-nagykövet, akinek hatására egy hazájában működő nagybefektető is átállt a zöldiparra. Mégis a történetek érdeklik a legjobban. Az utolsó vadlovak megjelenése kapcsán, Margós szereplése előtt beszélgettünk.
KULTer.hu: Egy interjúban azt mondtad, hogy „[a]z interneten minden olyan rövid és egyszerű. Ez már most kihívás elé állítja az irodalmat, és egyáltalán, az olvasást.” Hogyan függhet össze a norvég fiatalok rekordokat döntögető heti képernyőhasználata és a velejáró passzivitás, amiről beszélsz, a bolygó jövőjével? Mert mindeközben úgy tűnik, a fiatal generáció ideológiailag, aktivizmusában nagyon elkötelezett.
A jövő általam vázolt forgatókönyveiben – amelyek csak a könyveim harmadát teszik ki – a technológia a múlté. Amikor eldöntöttem, hogy A méhek történetében a jövőt is megírom, megjelent a közhely a fejemben: ha egy szöveg a jövőben játszódik, akkor ki kell találnom néhány kúl kütyüt, amely ma még nem létezik. De beláttam, hogy abban a világban, amelyben lezajlott a klíma- és természeti összeomlás, abban nem lesz semmiféle új technológia. Mert ezt is el fogjuk veszíteni, ha ezt az utat választjuk. Habár azt hangoztatjuk, hogy a technológia menthet meg minket, tudjuk, hogy egyszer az is össze fog omlani. Tartok az előbbi érvtől, túl könnyen elaltatja az éberségünket. Ma kell bátornak lennünk, ne a holnap technológiájára várjunk.
KULTer.hu: A Klímakvartett részeiben egyre inkább előtérbe kerül a fiatal generáció nézőpontja. A gyermekkönyvíró bújt elő belőled?
Nem úgy gondolok a gyermekkönyvekre, mint amelyek alapvetően különböznek a felnőttkönyvektől.
Írás közben nem is látok magam előtt célközönséget, hanem mindig arra a szereplőre koncentrálok, akiről éppen írok.
Ebben a sorozatban végig fontos szerepet kaptak a gyerekek, mert bennük reményre lelhetünk. Ők a valódi hősei ezeknek a történeteknek. A negyedik könyvben pedig központi szereplőkké válnak, magukra vannak utalva, mivel elveszítették a szüleiket. A főszereplő talán 17 éves. Az utolsó vadlovak végén egy szülés jelenete szerepel, ami számomra a legreménytelibb dolog a világon.
Szeretek olyan könyveket írni, amelyeket olvashatnak gyerekek is. Ha az ő nézőpontjukból írok, az adott kötetet általában a könyvesbolt gyermekirodalom részlegére helyezik ki, mégis úgy gondolok a Hónővérre és A Nap őrzőjére, hogy minden korosztály számára alkalmasak. Sok felnőtt is szereti őket.
KULTer.hu: A The Talksnak adott nyilatkozatodban feltetted a kérdést: „hogy lehetünk egyszerre ennyire okosak, és ennyire ostobák? Sajnos nem tudom a választ.” Az utolsó vadlovak kamasz szereplője, Isa levelében úgy fogalmaz, hogy „az ember nagyon ostoba állat, ennyire egyszerű az egész.” Nyersebb változata ez ugyanannak a dilemmának.
Isa tinédzser. A Fridays for Future (nemzetközi diákmozgalom a klímavédelemért – a szerk.) kezdetei alatt írtam ezt a könyvet. Abból a lobbanékony dühből, amit a mozgalomban és a résztvevő fiatalokban láttunk, tükröződik valami Isában is.
Értem, miért dühösek. De ez nem az én dühöm, a szereplőimet nem mikrofonnak használom.
KULTer.hu: A Kékségbe hogyhogy nem került múltbéli szál? Az első kötetben feltűnik a dickensi múlt, a harmadikban pedig az orosz irodalom klasszikusai által egyértelműen befolyásolt Szentpétervár. Az izlandi gleccserkutatás nem szolgálhatott volna alkalmas alapanyagként?
Mindig a történet köré szervezem az alkotói folyamatokat. A Kékség viszont két képből indult. Az egyiken egy idős nő egy vízesés előtt áll (és nagyon mérges), a másikon egy fiatalember egy elsivatagosodott dél-európai tájon gyalogol keresztül.
Hónapokig fogalmam sem volt róla, hogy egy könyvbe kerülnek, amíg világossá nem vált, hogy mindkettő a vízről szól.
Nem éreztem szükségét egy harmadik történetszál bevezetésének, mert a regény harmadát az egyik karakter, Signe visszaemlékezései teszik ki.
A Kékség a norvég vízerőmű-építés kezdeteiről szól. Azokról a konfliktusokról, amelyek bolygószerte fellépnek, amikor elkezdik a természeti erőforrások kiaknázását. Mondhatnád, hogy vízenergiáról regényt írni igazán „kocka” és „unalmas” dolog. Magam sem tudtam korábban a norvég történelem ezen szakaszáról, mindössze annyit, hogy az olajból gazdagodtunk meg, de azt már nem, hogy az olaj fellelése előtt mennyire a vízerőművekre építettük a társadalmunkat. A gazdasági növekedéshez rendkívül fontosak voltak a vízesések, Norvégiában és máshol is. Találtam egy ismétlődő mintázatot ennek kapcsán, mert az látható – nem csak a mi történelmünkben, a világ más részein is –, hogy amikor elkezdik hasznosítani a természeti erőforrásokat, a vállalkozás szinte mindig megosztja a helyi kisközösséget.
Családok esnek szét, és erős belharc alakul ki. A konfliktus kívülről nem is látszik.
Mégis minden alkalommal fellép, amikor egy folyó vizét csövekbe vezetik, vagy szélerőműveket helyeznek ki egy mezőre. Ez izgatott igazából, egy kisebb színtéren zajló konfliktusról szóló könyv.
David és kicsi Lou menekültnek számítanak, nemcsak a klíma, hanem a háború is vándorlásra kényszeríti őket. A könyvben felvázolt szkript szerint Európa képtelen úgy megoldani a konfliktusait, hogy azok jövőt kínálhassanak. Kicsi Lou és kicsi Signe egyaránt természeti erőforrások birtoklása miatt kirobbant összetűzések áldozatai. A kezdetektől ez volt a könyv történetének magja, szereplői pedig a kiszolgáltatott gyerekek, akik elveszítik a szüleiket. Signe annak ellenére kényszerül elengedni őket, hogy tovább élnek, ez az élmény pedig meghatározza élete további részét. Nem köt kompromisszumokat. Nagyon magányos.
KULTer.hu: Magyarország polarizált társadalom, így a Kékség befejezése, amelyben Magnus és Signe ideológiai ellentéteik dacára újra egymásra talál, nekünk is szól. Tényleg úgy gondolod, hogy a szeretetnek kell uralkodnia, és lehetséges a párbeszéd?
Egyértelműen így gondolom, valójában nem ezt gondoljuk mindannyian? Persze, hogy beszélnünk kellene egymással, és meghallgatnunk a másikat.
KULTer.hu: A Klímakvartettben mindinkább hangsúlyos kérdéssé válik, hogy „kiért tesszük?” Ezt Az utolsó vadlovak az állatkertek és rezervátumok megkérdőjelezhető céljaira vonatkoztatja.
2015-ben láttam a takhikat Franciaországban, egy hegyi rezervátumban.
Amint megismertem a történetüket, lenyűgöztek. Azonnal tudtam, hogy könyvet akarok írni róluk.
Persze, megkérdőjelezhetjük Az utolsó vadlovakban Karin motivációját, és feltehetjük a kérdést, hogy miért teszi azt, amit. A könyv fel is teszi. De ez nem kisebbíti az általuk végrehajtottak nagyszerűségét. Néhány szenvedélyes ember képes volt egy veszélyeztetettnek számító lófajta populációját megnövelni alig néhány egyedből, és visszaköltöztetni őket Mongóliába. Addigra mindenki azt hitte, hogy a Przewalski-ló kihal, mert a háború után olyan kevés maradt belőle. De megmentették. Nem azért, mert hasznos az ember számára, hiszen nem lehet megszelídíteni, valóban vad, 15 méternél közelebb nem enged. Úgy képzelem, csak arra gondolhattak, hogy megérdemli ez a lófajta is, hogy a bolygón éljen, mert csodálatos állat.
Hatalmas felelősséggel viseltetünk azért, hogy vigyázzunk a többi élőlényre,
az előbbi csak egyetlen példa arra, hogy mit tudunk elérni, ha akarjuk. Ez a szép az emberiségben: mi vagyunk az egyetlen állatfaj, amely úgy dönthet, hogy megment egy másikat. Amikor elkap a borongás – tudod, manapság elég könnyen –, ebbe kapaszkodom.
A Klímakvartett megírása során a reményt és a fényt kerestem. Többször feltettem magamnak a kérdést, hogy miért lettünk mi az a faj, amely ennyire megváltoztatta a bolygót? Vajon megvan bennünk az a képesség is, hogy helyrehozzuk a hibáinkat? Hogy a gyerekeink, az unokáink és a többi élőlény számára jobb hellyé tegyük a bolygót?
Egyik nap optimista vagyok, minden másik nap pesszimista.
Skandináviában sokunk úgy érzi, a kiszolgáltatottság érzése 2020 márciusában ért utol minket, egyik napról a másikra. Ez az érzés azóta sem múlt el, az újabb fejleményeknek köszönhetően pedig ez a hullámvasút egyszerűen nem áll meg. Nincs hatalmunk a saját életünk, a közös helyzet fölött. A könyveim e körül a védtelenségérzés körül forognak, főleg a magyarul még nem elérhető negyedik. Többet kell beszélnünk arról, hogy mihez kezdhetünk ezekkel az érzelmekkel. Számomra abban rejlik a válasz, hogy hozzuk szóba többet a minket körülvevő csodálatos természetet. Ennek fontosságát illetően talán egyetérthetünk, még ha Norvégiában túl sokan tagadják is, hogy a klímaváltozás ember okozta jelenség. Igen, nagyobb arányban, mint azokban az országokban, amelyekhez hasonlítani szeretjük magunkat. Ez egyfelől meglepő, másfelől elég nehéz belátni, hogy amire az ország gazdaságát alapozzuk, árt a klímának, és el kellene engednünk.
KULTer.hu: Kaptál visszajelzést arról, hogy valakit a klímavédelem útjára tereltek a könyveid?
Részben sok olyan érkezett, hogy a könyveim nyitották fel az olvasóim szemét a méhek és más beporzó rovarok jelentőségére, és hogy a hatásukra változtatni akarnak az életmódjukon. Többen számoltak be arról is, hogy a Kékség elolvasása után hálásnak érezték magukat a pohár vízért. Egy gazdag norvég befektető ugyanezt követően az olajtól a zöld energiába vitte a befektetéseit.
KULTer.hu: Más módon is küzdesz a bolygóért?
Tudom, hogy számít a hangom, főleg Norvégiában. Vitákon veszek részt, illetve publicisztikát írok. Tavaly a választások előtt a harminckét legismertebb norvég szerzővel együtt a legnagyobb norvég lapban megjelentettünk egy felhívást, amely arra hívta fel az emberek figyelmét, hogy annak a négy pártnak egyikére szavazzanak, amelyeknek van zöld programja. Nem mondtuk meg, melyik pártra, csak arra kértük őket, hogy a természetnek, a jövőnek szánják a szavazatukat.
Jövő héten Norvégia ötven legfontosabb vezérigazgatójával, továbbá egy miniszterrel is találkozom, hogy a klímaváltozásról beszéljünk.
Hálás vagyok, hogy meghallgatnak, így úgy érezhetem, hogy a megoldás része vagyok.
Szerzőként más nézőpontot képviselek, mint a politikusok, szervezetek, tudósok. Beszélhetek az érzésekről, ami azért is fontos, mert nincs túl sok fórum, ahol a jövővel kapcsolatos szorongás és gyász tematizálható.
KULTer.hu: Milyen volt elengedni a kötetsorozatot a negyedik, Álom egy fáról című kötettel?
Nem tudom, hány országban adtuk már el, először Svédországban fog megjelenni, jövőre. Aztán utazgatok majd vele, bár igyekszem a korábbiaknál kevesebbet mozogni országok között, a repülés elkerülése végett. Nehezen megvalósítható, ha nemzetközi munkád van.
A borítófotót Oda Berby készítette.
