A megszokott szabadkozás – bármilyen unalmasnak tűnhet – semmiképp sem maradhat el egy olyan toplista esetén, melynek az év leginnovatívabb, folyóiratban megjelenő értekező prózai írásait kellene rangsorolnia. Hiszen az ember elsősorban azoknak a tanulmányoknak a teljesítőképességét tudja megítélni, amelyek saját kutatási területéhez (esetemben a 20–21. századi irodalomhoz) kapcsolódnak, a versenyeztetés haszna – még ha a szerkesztőség által kijelölt „újszerűség”, „innovativitás” jelent is valamiféle kulcsszempontot – pedig felettébb kétségesnek tűnik a más-más módszertant, megközelítésmódot alkalmazó írások esetén. Ez a lista tehát inkább csak egy felettébb szubjektív merítés azokból az idén közzétett tanulmányokból, amelyeket egyszerű olvasóként és/vagy jól használható szakirodalomra vadászó irodalomtudósként különösen izgalmasnak és gondolatébresztőnek találtam. A válogatás során arra törekedtem (bár nem voltam teljesen következetes), hogy elsősorban ne az akadémiai ranglétra legtetején álló, már megkerülhetetlen munkássággal rendelkező irodalomtörténészek művei szerepeljenek rajta, hanem inkább a kutatói pálya korábbi szakaszaiban járó kollégáiké.
10. Réz Anna – Bárány Tibor: A vágy titoktalan tárgya, Műút, 2022/085.
Ez a rendkívül szellemes és hiánypótló esszé azt az esztétikai tapasztalatot járja körül, melyet „guilty pleasure”-ként, azaz „bűnös élvezet”-ként szoktunk megnevezni.
Réz Anna és Bárány Tibor tehát arra keresi a választ, hogy mit is érzünk pontosan, amikor egyébként művelt és kifinomult ízlésű kultúrafogyasztóként ponyvaregényekben és tinivámpír-sorozatokban lelünk örömet – de nem az ironikus befogadó szerepében tetszelegve, hanem úgy, hogy fenntartás nélkül belehelyezkedünk a mű világába, a megfelelő pontokon izgulva és elérzékenyülve. A szerzőpáros egyik fontos állítása, hogy bármilyen kézenfekvőnek is tűnik, a bűnös élvezet ambivalenciája nem az elit- és populáris kultúra összemosódása miatti szorongásról és a sznobizmusról szól. A vizsgált jelenség hatásmechanizmusának lényege – logikus és jól követhető – érvelésük szerint inkább abban rejlik, hogy az élvezet érdekében – ha csak átmenetileg is – saját önképünket, esztétikai (és akár erkölcsi) normáinkat kell felfüggesztenünk. Azt szerettem ebben az írásban, hogy tényleg
önvizsgálatra ad lehetőséget: immár sokkal jobban értem (most jön a coming out!),
hogy miért tudtam végignézni A Bridgerton család teljes első évadát, és miért éreztem közben mindvégig rosszul magam…
9. Fenyő Dániel: Önértelmezés és ítélet. Esterházy Péter és a Magyar Műhely kapcsolata, Jelenkor, 2022/7-8.
Míg a fiatal Esterházy Péter a Magyar Műhelyben publikálta első novelláját, a Daisy című kötetéről megjelentetett lesújtó kritika után elváltak útjaik – a folyóiratszerkesztők visszaemlékezései szerint ekkorra, 1985-re datálható az irodalmi közeg kísérletezőbb szellemű részének kettészakadása (neo)avantgárd és posztmodern csoportokra. Fenyő Dániel tanulmánya arra kérdez rá, hogy
valóban erre az egyszeri eseményre vezethető-e vissza ez a bizonyos szétválás,
és hogy miért merültek feledésbe a korai Esterházy-próza kötődései az akkori experimentális művészetfelfogás legfontosabb fórumához. Észszerű döntésnek bizonyul, hogy a szerző a Magyar Műhely-alkotógárda önértelmezői stratégiáinak átrendeződését veszi szemügyre: azt követi nyomon, hogy miként szűkült le fokozatosan a folyóirat közösségének avantgárd-fogalma, és ebből a megváltozott horizontból hogy tűnt egyre távolabbinak az az Esterházy-féle prózapoétika, melyhez korábban, a hatvanas-hetvenes évek fordulójának sajátos határhelyzetéből még mutatkoztak átjárási lehetőségek.
Az olvasmányos nyelvezetű dolgozat mind a magyar neoavantgárddal kapcsolatos kutatások,
mind az Esterházy-recepció számára izgalmas, továbbgondolásra érdemes belátásokkal szolgál.
8. Nagy Csilla: Egy változás anatómiája (Elsőkötetes szerzők a kortárs szlovákiai magyar irodalomban), Forrás, 2022/7-8.
A Forrás teljes 2022-es nyári száma kötelező olvasmány azok számára, akiket érdekel a fiatal magyar irodalom: a későbbiekben is fontos hivatkozási pontként szolgálhat Smid Róbert összegzése a kortárs magyar líra jelenlegi trendjeiről, Codău Annamária áttekintése az erdélyi, Dancsó Andreáé a vajdasági pályakezdők jelenlegi helyzetéről. Ez esetben mégis Nagy Csilla rendkívül informatív tanulmányát helyezném előtérbe, mely
jóval többet nyújt egyszerű névsorolvasásnál.
Az írás úgy térképezi fel a magyarországi olvasó számára talán kevésbé ismert elsőkötetes szlovákiai magyar szerzők prózáját, költészetét és/vagy akár intermediális alkotásmódját, hogy elsősorban a hagyományválasztásuk felől jellemezi őket. Így a hatástörténeti folyamatokra is utal: feltűnő például, hogy a Csehy Zoltánt és Németh Zoltánt tagjai között tudó közeg fiatal irodalmában is
markánsabbnak tűnik az erotikus, illetve obszcén líra jelenléte, mint az anyaországi fősodorban.
A dolgozat nagy erénye ugyanakkor, hogy nem valamiféle regionális elszigeteltségében láttatja ezeket a pályakezdéseket, hanem idegen és anyanyelvi párhuzamok sokaságát felvillantva, megágyazva annak a végtelenül szimpatikus végkövetkeztetésnek, miszerint hagyományfolytonosságról csak egy olyan szlovákiai magyar irodalmi tradíció esetében beszélhetünk, „amely már eleve a magyar irodalmi és világirodalmi folyamatok egészét tekintve pozicionálta, csatornázta magát.”
7. Kolozsi Blanka: A szövegtestbe írt emlékezet nyelve. Feldarabolás, töredezettség és belső hasadás Korpa Tamás két versében, Tempevölgy, 2022/3.
Habár biztosan akadnak olyanok, akik már-már túlzottan trendinek és szexinek (azaz: klisészerűnek) vélik a kortárs magyar irodalomban igencsak felerősödő ökokritikai-biologizáló-botanizáló irányvonalat, az erről való gondolkodás lehetőségeit a recepció még távolról sem merítette ki. Sőt, az idei év leginnovatívabb irodalomtudományos vállalkozásai közé tartoznak azok a munkák, melyek természet, ember és nyelv viszonyát járják körül.
Kolozsi Blankának idén több nagyszerű, a 20–21. századi magyar költészet biopoétikai vonatkozásaival foglalkozó írása jelent meg.
Ezek közül arra a tanulmányára esett a választásom, mely kifejezetten szoros szövegolvasást visz véghez: a Rönkfák kihallgatása és a Hasábfák kihallgatása című költeményeket összehasonlító, anyagszerűségüknek, hangzósságuknak tüzetes figyelmet szentelő elemzés a Korpa-recepció közmegegyezéses megállapításainak elmélyítésére, sőt akár újragondolására is képes.
6. Báder Petra: Túlélni Kubában. Állattá-leendések Pedro Juan Gutiérrez Havanna királya című regényében, Alföld, 2022/7.
Érthető okokból kevés olyan írással találkozunk a folyóiratok tanulmányrovatában, mely kortárs világirodalommal foglalkozik: ez alól kivétel a hispanista Báder Petra munkája, melynek fókuszában a Havanna királya című 1999-es regény áll. Értelmezése szerint Gutiérrez hiperrealista művének főhőse, a kilencvenes évek Kubájának periférikus terei közt sodródó Rey az emberben rejlő „belső állat” kivetüléseként interpretálható. Miközben rámutat azokra a szöveghelyekre,
melyek a kubai rezsim macsó férfieszményének állítanak görbe tükröt,
azt is hangsúlyozza, hogy a regény az emberi és az állati közötti „határozatlansági zóna” színre vitelével az ideológiakritikai olvasatokat is elbizonytalanítja. A tanulmány újszerűségét többek között az adja, hogy nemcsak a hazai bio- és zoopoétikai kutatásokban gyakran hivatkozott elméletekre (Deleuze-Guattari, Bataille, Agamben, Esposito) támaszkodik: kifejezetten sikerültnek és
működőképesnek éreztem a latin-amerikai irodalomtudományos diskurzusból eredeztethető fogalmi rendszer magyar nyelvre való átültetését.
5. Konkoly Dániel: A funkciók kérdőjelei. Telefon és rádió a 20. század első harmadának magyar költészetében, Alföld, 2022/6.
Vannak olyan értekező prózai írások, amelyek esetében az elmélyültséget, a fókuszáltságot, a szoros szövegolvasást, egy-egy probléma alapos, minden részletkérdésre kiterjedő feltárását méltányoljuk. Konkoly Dániel tanulmányának gondolatmenete viszont nem a „mélyfúrás”,
mint inkább a kaleidoszkóp metaforájával ragadható meg.
E nagyívű áttekintésben Konkoly azt vizsgálja, hogy miként jelenik meg a telefon és a rádió a huszadik század elejének magyar költészetében, így egyaránt van helye médiumtörténeti eszmefuttatásoknak és az antik irodalom ihletettség-diskurzusára irányuló kitekintésnek, élvonalbeli nyugatosok verseinek és jóformán ismeretlen avantgárd szerzők szövegeinek. Éppen emiatt a jó értelemben vett módszertani szertelenség miatt olvastam akkora élvezettel a dolgozatot: a szépirodalmi idézetek bősége, a bevont kontextusok sokfélesége, a meglepő, mégis találó átkötések
mintha maguk is annak az időszaknak a mozgalmasságát idéznék fel,
amelyben a hangrögzítés új technikai eszközeinek funkciója még nagyon sokféleképpen volt elgondolható.
4. Lengyel Imre Zsolt: Újságírás, közönség, irodalom. Az 1900 körüli évtizedek irodalmi diskurzusa a a piacosodással kapcsolatos dilemmák kontextusában, Irodalomtörténet, 2022/1.
A jelenleg futó irodalomtörténeti projektek közül kifejezetten élénknek és eredményesnek bizonyulnak azok a kutatások, melyek azt vizsgálják, hogy a 19. századtól a 20. század első harmadáig terjedő időszakban miként illeszkedett be az egyre inkább professzionalizálódó irodalmi termelés a modern piacgazdaság keretei közé (vagy éppen hogy próbált ellentartani ennek a folyamatnak). Ide kötődik Lengyel Imre Zsolt tanulmánya is, melynek deklarált célja, hogy megcáfolja azt az elképzelést, miszerint a századfordulós irodalmi mező az antikapitalista nemzeti konzervatívok és a piacbarát progresszívek kétosztatúságával lenne leírható.
A szerző ennek érdekében a piacosodás problémáját főként az újságírás és a szépirodalom viszonyában tárgyalja,
ugyanis a korabeli források argumentációs rendszerének szétszálazására vállalkozik. Ez az alapos és körültekintő elemző munka kulminál abban a felismerésben, hogy az irodalmi modernség önértelmezéseiben már
eredendően ellentmondásosnak és nehezen stabilizálhatónak mutatkozik a kapitalizmus megítélése.
Azon már önszorgalomból tűnődhet el az olvasó, hogy az 1890-es években megfogalmazott frusztrációk, szorongások és aggodalmak egy része miért került ismét felszínre a kortárs magyar irodalom „lektűrösödésével” kapcsolatos mai vitákban.
3. Bódi Katalin: „Akár az elzárt kert” Fejezetek a női test ábrázolhatatlanságának történetéből, Helikon, 2022/1.
Emma Bovary terhességének és szülésének lefolyását Flaubert elbeszélője néhány mondatban tudja le – de felidézhetnénk itt Anna Karenyina és Pórteleki Magda teljes összeomlását is a szülésük után: hogy mi is történt velük pontosan, az sem a Tolsztoj-, sem a Kaffka Margit-regényből nem derül ki. Bódi Katalin a Bovarynéből vett példával induló tanulmányában ezeknek a hiányoknak és elhallgatásoknak a nyomába ered, és megrendítő, főként 18–19. századi irodalmi és képzőművészeti példák segítségével mutatja be, hogy a kora újkortól kezdve
hogyan tabuizálják vagy eszményítik a szülés eseményét annak művészeti reprezentációi;
milyen helyettesítő diskurzusok fedik el a női test kockázatos, rengeteg szenvedéssel járó és nem ritkán halállal végződő megpróbáltatásait. A szerző ráadásul arra is rávilágít, hogy a Bovarynében megfigyelhető (és még számos 19. századi regényből ismerős) kihagyásos-metaforikus elbeszéléstechnika ezen az ábrázolási hagyományon túl a kor új orvosi tudásrendszerére is visszautal, mely a nő alárendeltségét immár biológiai alapokra helyezi.
A tanulmány nemcsak megrázó és érdekfeszítő, de a lehető legjobb helyre került:
a maga történeti távlatával remekül egészíti ki a Helikon kiváló Kultúrorvostan/Orvosbölcsészet lapszámának többi, betegségreprezentációkról, medikalizált tekintetről, gender és egészség viszonyáról 20. századi és kortárs kontextusban értekező írását.
2. Ferenczi Attila: „Az egyre csavarosabb ész vályogházában”: Bartók Imre Majmom, Vergilius című regényéről, Studia Litteraria, 2022, 1-2.
A Studia Litteraria Antikvitás recepciók lapszámának alapötlete már eleve zseniális: klasszika-filológus szerzői azt követik benne nyomon, hogy a 20–21. századi tágan értett irodalmi kultúrában hogyan él tovább az antikvitás emlékezete.
Gyakorlatilag nincs olyan tanulmány a folyóiratban, amely ne lenne érdekfeszítő
a magamfajta, ezen a területen egyébként teljesen tájékozatlan olvasó számára, de mégis kiemelném közülük Ferenczi Attila írását Bartók Imre Majmom, Vergilius című könyvéről, mely teljesen új és meglepően termékeny szempontokkal gazdagítja a Bartók-recepciót. Ferenczi érzékeny, szövegközeli elemzése nemcsak a mű Aeneishez, de a későbbi Vergilius-interpretációkhoz való viszonyát is vizsgálja: különösen izgalmas az az összevetés, amely szerint Szabó Magda A pillanata még kolonizációs történetként, míg a Bartók-mű már menekülttörténetként olvassa a latin nyelvű klasszikust. A konklúzió szerint a Majmom, Vergilius a kanonikus, „birodalmi” mögött rejtőző, felforgató, idegen, másik vergiliusi hang megszólaltatójává válik.
1. Balogh Gergő: Modern életökonómiák. Karinthy Frigyes agyműtétje, Irodalomtörténet, 2022/3.
A másik IT-s publikációhoz hasonlóan Balogh Gergő remekbe szabott tanulmánya is a modern irodalom gazdaságtani összefüggéseivel foglalkozik, de egy, a maga nemében egyedülálló történést vesz górcső alá: a Karinthy Frigyes svédországi agyműtétjére irányuló gyűjtést, melynek
célja egészen konkrétan az író egészségének „visszavásárlása” volt.
Ez a kérdésfelvetés teremti meg annak a lehetőséget, hogy a dolgozat összekapcsolhassa az adósság és az adományozás problémakörét az „élet” elgondolásának késő 20., illetve 21. századi elméleti diskurzusaival. Balogh az Utazás a koponyám körült a korabeli sajtóban megjelenő beszámolókkal párhuzamosan olvasva
nagyon szemléletesen mutatja be, hogy Karinthy műtétje miként vált médiaeseménnyé,
azaz az író teste hogyan került ki a privát szférából a róla gondoskodó „jótevők” ellenőrzése alá, és egyúttal a nyilvánosság terébe. A tanulmányíró itt egy, az írószerep és mecenatúra megváltozásával együtt kibontakozó ökonómiai modellt vél felfedezni. Meggyőző eleganciával érvel amellett, hogy ebben az új diszkurzív rendszerben a „modern magyar író élete […] sohasem lehet csakis az övé”: éppúgy adósa a róla gondoskodó olvasók közösségének, mint amennyire
azok tartoznak neki az általa előállított kulturális értékekért.
A borítóképet Pinczési Botond készítette.
