Akik maradtak
Akik maradtak, most szűkölve,
kristályporos aszfaltot taposva
keresik egymást az éjszakában.
Avardűnék közt csörtető aranysakálok.
Dombra föl-, dombról lekanyargó
sikátorok zűrzavarában futnak,
a féklámpák kálvária-stációin át,
jujubapiros szemmel,
hámló platánokra vésett jelek mentén,
a sötétség celláin áthatolva,
mint akiket űznek,
mint akik mindent látni akarnak.
*
Az árkádok alatt kerülgetjük egymást,
akár a perzsaleopárdok,
elliptikus köröket írunk le,
közeledünk és távolodunk,
vállunk súrolja a kőporos oszlopokat.
Talpunk alatt recsegnek a kristályszilánkok,
vakolatdarabok, behasadt padlódeszkák.
Szélrohamok nyomában égbe szökik
a diószagú avar- és porspirál.
Lépteid vagy.
Ketten maradunk a romok között,
nitrofil növények, te és én, aki figyellek téged.
Viharkabátban botorkálunk
a fellevelesedett falak mellett,
hullámzó törmelékhalmokon.
Erodálódott férfibájjal hazudd most,
hogy az elhalt magból gránátalmafa nő.
A rozsdavörös darvak Keletre vonulnak.
Kiméra
A zajfüggönyön át belépek a kitárt tölgyfa kapun,
tenyeremet végighúzom a hasadt arabeszken,
tekintetem felkúszik az épület falán,
elfelhősödik az arcom.
Az öntöttvas korláthoz érve,
lehajolok a kiméra-fejhez,
nekifeszítem homlokom.
Felfelé haladok a lépcsőspirálon
nyirkos öntudattal.
Viharkabátban vársz,
magadhoz húzol,
úgy szorítasz, mint Dávidot Saul.
A falnak támasztott székre ülsz,
szétfeslett lemezekre könyökölsz,
kékesen hullámzó füstködbe burkolózol.
Olyan vagy, akár egy kerub
a tizenharmadik századi oltárképen.
Lábnyomaid megmaradnak a hideg padlón.
Egy cinke figyelő tekintete,
áthatol az ablaktáblák vákuumán.
A jég monotípiái.
Az olajsűrű csendben
nyers fájdalomkitörések.
Hol kezdődsz és hol végződsz,
önmagadba cirkulálsz,
kattog a virágos metronóm,
a felejtés Tatlin-tornya alatt.
Dátumfestmények kubusai sokasodnak.
Fölém magasodsz, akár egy tanúhegy,
lombját vesztett szikomorfa,
perzsavörös zikkurat.
Érzem a rettegést katedrálüveg szemeidben,
szeizmikus elmozdulásaid.
Ívbe feszült háttal, állom a tekinteted
fenyegetettségem biztos tudatában.
Felszántott arcod
felületén friss sebek
hegednek, késsel
vésett barázdák.
Bal karodon anyagdarabok, vértől merev fátyolrongyok.
Túl vagyunk a délutánon.
Aranysakál
Járom a mezőket, bolyongok
és kereslek téged,
akit az alvilágba szöktettek,
meggyilkoltak, szétdaraboltak.
Földnyelven, a sós tavak között,
mohával benőtt sziklatömbön ülve,
folyómederből kikotort agyagból
formázom bandázsolt tested.
Akár a föld alól kiásott samottos kerámia
szétmállsz kezeim között.
Levetett bakancsom a sárban,
lábam érzéketlenné fagyott,
füstcsíkos ujjaimon egy szalamandra pihen.
A portölcséreket átvilágítja a nap,
akár tűzoszlopok haladnak a hajótemető felé
az iszapszagú szélben.
A vörös törzsű fák közt,
egy aranysakál ellebeg és
felém fordítja a fejét.
A kilógó ágak hegeket tetováltak izzó,
sápadt, elmaszkosodott arcára.
Borítókép: Unsplash
