Az idén 8. alkalommal megrendezett Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál keretében egy, a történés helyszínén, Izraelben botrány kavart ügy színpadi feldolgozása is helyet kapott. Az izraeli szerző, Edna Mazya egy tizennégy éves lány megerőszakolásának történetét elénk táró, Játékok a hátsó udvarban című drámáját a Konstancai Állami Színházban ezzel az adaptációval debütáló Diana Mititelu rendezte.
Ha a sokkhatás mint nézőre gyakorolt effekt alapján rangsorolni lehetne a majd tíz napos fesztivál előadásait, Edna Mazya valós eseményeket feldolgozó drámájának adaptációja valószínűleg vinné a prímet. Mégpedig elsősorban azért, mert a tizennégy éves
Dvori iskolatársai általi megerőszakolásának megrázó története, és az, hogy a bíróság az elkövetőket első fokon felmentette,
nem csak izraeli nők ezreit vitte utcára tiltakozásképp, hanem láthatóan a román rendezőt is olyannyira felháborította, hogy egy rendkívül bátor előadás keretében fejezte ki nemtetszését a történtekkel kapcsolatban.

S a nemtetszés természetesen nem csak az ítéletre vonatkozhatott, hiszen az előadásában – Mazya szüzséjét hűen követve – elénk tárja azt a félelmetes dinamikát is, ami a történet „hőseit”, a négy kamasz fiút és a kamasz lányt ide vezette. Azt a felelősségérzet teljes hiányából fakadó viselkedésmódot, ami
egy agresszív-erotikus játékba torkollva szertefoszlatta a fiatalok ártatlanságát, tönkretette a jövőjüket,
és amelyről a felnőtt társadalomnak a történtekig talán fogalma sem volt. Vagy inkább nem akart tudomást venni róla, így annak láttatása, hogy ilyesmi megtörténhet egy „hátsó udvarban”, nyilván erős társadalomkritika is egyben.
Mititelu ahhoz, hogy
a befogadó számára a történések bemutatása amolyan „szemfelnyitóan” legyen sokkoló,
volt elég bátor, hogy az öt, a nemi erőszakban érintett fiatalt valóban kamasz szereplőkkel játszassa el. S hogy milyen jól döntött, amikor a fakorláttal körbekerített, hol az események színhelyét, egy játszótérszerű hátsó udvart, hol pedig a tárgyalótermet szimbolizáló, karámszerű díszlet közé tizenéves „srácokat”, és nem képzett színészeket engedett be, azt a Dvorit, illetve az Asafot, Gidit, Selát és Şmulickot alakító amatőrök végtelenül természetes színpadi jelenléte igazolja. Ezek a kamaszok azt a mindenféle modorosságtól, sallangoktól és gesztusoktól mentes, naturalista játékmódot képviselik, amellyel – ahogyan haladunk előre a történésekben – a rendező eléri a legfontosabb célját:
egy idő után mi magunk se tudjuk, hogy ki is igazán a hunyó ebben a történetben.
Mert azzal, hogy ezek a gyerekszereplők önazonosak tudnak lenni, hol az erőszaknak elvileg áldozatul esett lánynak hiszünk, hol pedig – Dvori kacér, már-már egy prostituáltéra hajazó viselkedését látva – elbizonytalanodunk, és azt érezzük, hogy maga a lány provokálta ki a fiúkból az erőszakba torkolló szexuális vágyat.

Az ilyesfajta megingásainknak pedig a bírósági jelenetek is táptalajul szolgálnak, hiszen – amikor egy-egy talárt a nyári holmijukra öltve – a gyerekek átmennek ügyészekbe és bírákba, és a fiúk ilyen szerepben faggatják a lányt, a lány pedig női ítélőtábla-alkalmazottként a négy fiút kérdezi,
az események menetével kapcsolatos női és férfi elfogultság megint hol a lány, hol pedig a fiúk oldalára billenti a befogadói mérlegünket.
A férfi kérdező Dvorit azzal vádolja, hogy egyszer sem sikoltott az aktus/aktusok közben, vagyis a fájdalommentes behatolás/behatolások igenis kedvére valók lehettek. A női bíró pedig a fiúkat faggatva egyértelműen az a priori erőszakos magatartásukat akarja a vallomásaik által alátámasztani.
A történetből kivilágló szerelmi háromszög pedig már a szexualitás milyenségével kapcsolatban ébreszt bennünk további kételyeket.
Mert ha Dvori valóban szerelmes volt Asafba, akkor szinte biztos, hogy csak vele akart csókolózni, a többiek testi közelségére egyáltalán nem vágyott, s akkor a többiek valóban erőszakot követtek el. Ráadásul a Dvorit alakító Cristina Luca és az Asafot játszó Andrei Bibire a csókjelenetben is rendkívül hiteles és természetes, így tényleg elhisszük nekik, hogy szerelmesek egymásba. Igen ám, de itt meg a lány életkora háborít fel bennünket: mit keres egy tizennégy éves lány négy tizenhét éves fiú társaságában ledér ruhában egy elhagyatott helyen? A csonka család, amelyben felnőtt még nem indok a szülői felügyelet hiányára. Ahogyan a tizenhét éves fiúkat sem jogosítja fel a koruk arra, hogy ilyet tegyenek egy húguk korú lánnyal.

Nem így kellene ezeknek a gyerekeknek felnőniük – üvölti bennünk a felnőtt –, főleg akkor, amikor ennek a bátor előadásnak a legbátrabb pontján
stilizálva ugyan, de egyértelműen részeseivé leszünk annak, ahogy a fiúk megerőszakolják a lányt.
A legerőteljesebb fordulópontokon ráadásul mindig valamilyen igen sokkoló zene bejátszásával a hatás – hogy ez fáj nekünk, ezzel nem akarunk szembesülni – még tovább erősödik. De Mititelu egyáltalán nem kímél: egészen az utolsó, a bírósági ítélet kihirdetésével záruló jelenetig nem.

Ami már nem az elsőfokú ítélet, hanem Edna Mazya szüzséjének része, de legalább annyira igazságtalannak hat, mint a korábbi felmentés.
Ami ellen nézőként megint zsigerileg tiltakozunk.
Az előadásról kijőve sem tudnak a zsigereink nyugvópontra jutni. Mititelunak valóban sikerült elérnie, amit akart. Felrázta és jó időre úgy is hagyta a nézőt.
Edna Mazya: Játékok a hátsó udvarban. Rendezte: Diana Mititelu. Játsszák: Cristina Luca, Andrei Bibire, Cătălin Bucur, Theodor Şoptelea, Ştefan Mihai. 8. Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál, Konstancai Állami Színház, Kolozsvár, 2022. november 25.
A fotókat Marian Adochiței készítette.