Hiába nem sikerült annyi 2022-es lemezt meghallgatnom, amennyit szerettem volna, így is nehéz volt leszűkíteni a tavalyi kedvencek listáját. Még úgy is, hogy magamhoz képest viszonylag szűk zenei keretek között mozogtam. A lista így természetesen erősen szubjektív, és ami kimaradt, az sem biztos, hogy a teljesítmény miatt történt. Sokkal inkább idő- és helyhiány az oka. Gondolok itt például a Clutch, a Decapitated, a Bloodywood vagy a Rammstein és a Parkway Drive lemezeire. Ugyanakkor számomra az alább felsorolt 10 lemez okozta a legtöbb kellemes élményt metálfronton. Akár a különlegessége és újszerűsége, vagy pont a kellemes komfortjelleg miatt. Ha pedig úgy érzitek, kimaradt valami, vagy az olvasók figyelmébe ajánlanátok bármit, kommentben jöhetnek a többiek.
10. IBARAKI – Rashomon
A Trivium frontembere, Matt Heafy régóta dédelgetett black metal projektje végül 2022-ben öltött fizikai formát, az eredeti tervekhez képest némileg megváltozva. Nemcsak a Mrityu név cserélődött le Ibarakira, de a kezdetben extrémebbre tervezett black metal hangzás is inkább a zsáner progresszívebb irányába tolódott. A Rashomon pedig egy újabb kiváló példája annak, hogy a kezdetben szűkös keretek között mozgó műfaj napjainkban már sokkal több kreativitást, nyitottságot és dallamot rejt.
Heafy itt a japán örökségét is jobban belevitte a dalokba,
mint a Trivium esetében. A végeredmény pedig egy egészen egyedi atmoszférájú, black metal elemeket is rejtő, koncepciózus, progresszív anyag, ami elsősorban a hangulatával ragad meg.
9. Gaerea – Mirage
A magukat csak katartikus black metalként meghatározó portugál banda azon feltörekvő zenekarok sorát gyarapítja, akik az undergroundot már lassan kinövik, és
a szélesebb körű elismerés küszöbén toporognak.
A Mirage pedig éppen megfelelő dalgyűjtemény lehet ennek a vonalnak az átlépésére. Stílusukat szépen le is írja a maguk által választott címke. A black és a death metal határterületén mozgó zenéjükben nagy szerep jut a befelé fordulásnak és a hangulatiságnak. A dalaikban jelentkező katarzis eléréséhez pedig egy olyan formulát dolgoztak ki, ami minden esetben felkavaró érzelmi viharzásként működik, akár az intenzivitásból a csendesség felé, akár a nyugtalanítóból a kaotikus felé haladva. A lemez atmoszférikus építkezése kirobbanó momentumokban tetőzik, melyekben minden résztvevőnek fontos szerepe van. Sőt, még a titokzatoskodó, manírosnak tűnő jelmezeknek és mozgáskultúrának is.
8. Saor – Origins
A kortárs black metal egy másik meghatározó irányából érkezik a skóciai Saor. A folk hangszereket és pogány gondolatiságot a dallamos poszt-black metalban érvényre juttató banda tavaly a legmelodikusabb és legkiforrottabb oldalát mutatta. Az Origins
hűvösen örvénylő riffhalmazokat himnikus énektémákkal ötvöző,
harcias dalaiban nem hatnak idegenként a szimfonikus dallamok, az atmoszférikus suttogások vagy a galoppozós gitártémák sem. A lemez pedig inkább működik a műfaj, vagy éppen egyedi stílusuk kereteinek feszegetéseként, mintsem bármiféle szembefordulásként. Az Origins ugyanúgy tartogat kellemes pillanatokat az extrém és hagyományosabb metál, valamint a kelta folkzene rajongóinak is. Minden megcélzott tábor hallgatóit a saját határainak felülbírálására sarkallva ezzel.
7. Machine Head – Of Kingdom and Crown
Az Of Kingdom and Crown úgy kellett a Machine Headnek, mint egy korty víz. A zenekar hírnevét ugyanis sok rajongó szerint rendesen megtépázta az elmúlt körülbelül tíz év, de az előző lemez (Catharsis) mindenképp. Az elmúlt években a frontember, Robb Flynn is inkább az internetes megmondóemberséggel hívta fel magára a figyelmet, mintsem zenei tehetségével. A 2022-es lemez ugyanakkor
simán odailleszthető a zenekar legjobbjai mellé.
A Decapitatedből kölcsönvett Vogg, valamint Jared MacEachern nemcsak friss lendületet hoztak a bandába, de Flynn kreativitását és a Machine Head hangzását is képesek voltak előrébb vinni. Még ha az elsőre ható slágerek el is maradnak, a dalok minősége vagy éppen Flynn énekteljesítménye is jól jelzi, hogy a zenekar ismét a helyes vágányon van.
6. Revocation – Neatherheaven
Dave Davidson technikás thrash/death bandája az előző lemez (The Outer Ones) nyomdokain haladt tovább a Neatherheaven dalaival. A kozmikus horror témát ezúttal azonban biblikusabb, elsősorban pokolibb vizekre terelve (nyilván). Zeneileg viszont megmaradtak a death metal technikásabb oldalán, de a korai időszakuk önfeledtebb, lazább elemeivel enyhén vegyítve azt. Ettől persze a Neatherheaven nem veszített feszességéből vagy komolyságából, de
a szigor helyett ismét előrébb került a szórakoztatófaktor.
Davidson pimasz tekeréseivel bizonyítja, hogy a jelenlegi színtér egyik legkreatívabb gitárosa, de zenésztársai sem maradnak le sokkal mellette teljesítményben. A The Black Dahlia Murder nyáron elhunyt ikonikus énekese, Trevor Strnad egyik utolsó felvétele is ezen a lemezen hallható. A Re-Crucified című dal viszont nem csak emiatt emlékezetes: egy olyan death/thrash himnusz ez, ami sokáig referenciapont lehet a műfajban.
5. Counterparts – A Eulogy for Those Still Here
A dallamos hardcore kanadai állócsillaga a három évvel ezelőtti zsigeribb lemezükhöz (Nothing Left to Love) képest dallamosságban egyet visszább lépett, témaválasztásban azonban maradtak a súlyosabb iránynál. Ahogy az már a címből is sejthető, az A Eulogy… központi témája a múlandósággal való szembenézés és a gyász. A lemez ennek megfelelően a Counterparts érzelmi szélsőségek közt csapongó oldalát mutatja, akár egy dalon belül is. A dallamos, tiszta vokálok eddig nem látott mennyiségben jelentkeznek, de Brendan Murphy az üvöltéseibe is beleadja minden energiáját. Van, ahol csak a stílus követelményeinek megfelelően, de az esetek többségében mégiscsak a negatív érzelmek kivetítéseként. A disszonáns gitártémák és a kapkodó dobtémák sem hiányoznak, és a breakdownok is kifejezetten hatásosan központozzák a kompozíciókat.
Valami ilyesmi lehet a káoszban megtalált rend.
4. Russian Circles – Gnosis
A chicagói instrumentális poszt-metál trió lemezei rendre kivívják maguknak a toplistákon való szereplést. Nincs ez másként a Gnosis esetében sem. Az epikus dalstruktúrák, a magával ragadó, hol szellősebb, hol döngölésre ösztönző gitártémák egy olyan lemezt eredményeztek idén is, ami kifejezetten érdemes a figyelemre. Választott zsánerük más prominens szereplőitől eltérően
a Russian Circles most mintha jobban figyelt volna a dalaik áramvonalasságára is.
A hét dalos lemez számai ugyanis hiába 6-7 percesek átlagban, mégis hatékonyak és fogósak. A címadó Gnosis klipje pedig önmagában is az év egyik legkatartikusabb és legszürreálisabb élményei közé tartozik.
3. Cave In – Heavy Pendulum
Egy zenekar életében mindig kérdéses, hogy vissza tudnak-e térni egy nagyobb kihagyás után. Pláne, ha a szünetet még egy tag halála is súlyosbítja. A Cave In pedig olyan visszatérést produkált, ami már első benyomásra is képes mélyre hatolni. Ugyan az elhunyt basszusgitáros, Caleb Scofield emlékére gyorsan kiadott 2019-es Final Transmission is értelmezhető nagylemezként,
a valódi visszatérést mégiscsak a Heavy Pendulum jelenti.
A maga nagyjából hetven perces játékidejével monstrumnak számító anyag ugyanakkor sosem fullad unalomba. Nemcsak összességében színes a dalcsokor, de a számokon belül is érkeznek olyan váltások, amelyek végig fogva tartják a figyelmet. Akármelyik alzsáner felől közelít is a hallgató, az év egyik legjobb lemezéről van szó.
2. The Halo Effect – Days of the Lost
A svéd gyökerű dallamos death metal az elmúlt húsz év legelkoptatottabb stílusává vált. Nemcsak azért, mert számos banda próbált meg érvényesülni a stílus kliséit segítségül hívva, de egyenesen alzsánereket ihletett meg. Ráadásul a göteborgi hangzás egykori nagyjai is új utakat kerestek. A stílusteremtő In Flames az alternatív metál területén, a Soilwork a hard rock felé is kalandozott, az Arch Enemy keblére ölelte a klasszikus heavy metalt, de az újjáalakult At the Gates is könnyített hangzásán.
Persze a melodeath nem halt ki,
de az újonnan szárba szökkenő bandák és alstílusok már közel sem annyira slágercentrikusak és iránymutatóak, mint elődeik. Ebbe a miliőbe érkezett meg a The Halo Effect bemutatkozó lemeze. A zenekar érdekessége, hogy minden tagja megfordult egykor az In Flames soraiban, így nyugodtan kijelenthető, hogy a stílus veteránjai rakták össze a korongot. A végeredmény pedig pontosan olyan, mint amilyenre ez alapján számítani lehet. A klasszikus göteborgi gitárfutamok mellé azért jut egy jó adag frissesség és modern hozzáállás is. Ettől pedig nem pusztán egy nosztalgikus anyagról van szó, hanem egy valóban reményteli produkcióról. Csak tartson is ki még sokáig az itt tapasztalható lendület.
1. Fit For An Autopsy – Oh What the Future Holds
A deathcore második hullámában felbukkant Jersey City-i banda a stílus egyik leginkább előremutató, határfeszegető zenekara. Már megjelenésük idején is a műfaj kereteinek tágításán dolgoztak, ami széles körben is elhozta a zsáner fejlődését. Míg a régebbi bandák más alzsánerek felé kezdtek kacsintgatni (pl. a Carnifex a szimfonikus black metal, vagy a Suicide Silence a nu-metal felé), addig a producerként is ismert Will Putney brigádja az egyedibb stílusban alkotó metáltársakhoz fordult inspirációért.
A FFAA így már viszonylag korán saját útra lépett,
ahol az extrém hatások mellett főleg a Gojira zenei megoldásai váltak meghatározóvá. Ennek az útnak a betetőzése az Oh What the Future Holds, ami szinte elválaszthatatlanul elegyíti a francia progmesterek világát az egyszerre technikás és dallamos modern death metallal. Egyúttal pedig a műfaj legelvakultabb híveinek is bizonyítja, hogy éterien dallamos énekkel is lehet súlyos dalokat írni.
