A kanonizált életműveket áttekintő és árnyaló kiállítások mellett a korunk meghatározó kihívásaira – a képek áradatára, a közösségi médiauniverzum működésére, a robotizációra, valamint az antropocentrikus gondolkodás megingatására – koncentráló tárlatok kerültek fel az előző évi toplistámra. Különösen üdvös, hogy utóbbi problémák összetettségébe túlnyomórészt a fiatalabb művészek munkáin keresztül nyerhettünk betekintést, amely alapján egy újabb nemzedék gondolkodásmódja is körvonalazódni látszik.
10. „Nem vagyok robot” – A szingularitás határain, Ludwig Múzeum, Budapest, 2022. szeptember 16. – november 27., Kurátorok: Készman József, Maj Ajna, Nolasco-Rózsás Lívia, Üveges Krisztina.
A Ludwig Múzeum kiállítása a technofób felhangokat és a disztópikus víziókat elkerülve, mégis felkavaróan, fontos kérdéseket vizsgálva ismertetett meg a digitális forradalom kiteljesedésének társadalmi következményeivel, leginkább pedig a művészeti tevékenységre gyakorolt hatásával – az új lehetőségeket és kihívásokat is szem előtt tartva. Az idézőjeles „Nem vagyok robot” egyfelől az emberi és mesterséges intelligencia (MI) megkülönböztethetőségének kérdésére utal (Aram Bartholl: Ember vagy?, 2017), másfelől a transzhumán létmóddal kapcsolatos érzelmeket aktiválja (Neil Harbisson, Pol Lombarte: Szonokromatikus zongora, 2022), az alcím által felidézett „technológiai szingularitás” szókapcsolat pedig arra a lehetséges jövőbeli helyzetre vonatkozik, amelyben
a szuperintelligencia feltűnésével az események felmérhetetlenné és megjósolhatatlanná válnak.
A kiállítás olyan fontos társadalmi problémákat érintett, mint például a technológiai modernizáció elmaradása a gazdaságilag fejletlen, harmadik világbeli térségekben (Cristina de Middel: Afronauták, 2012), az álhírterjesztés manipulációs potenciálja (BarabásiLab: Az álhírek apostolai, 2022), az állandó megfigyelés magánszférát felszámoló gyakorlata (Biró Dávid: Update Notice for Changes in Legal Agreements, 2020), a generált arcképek megtévesztő ereje (Daniel Heiss: Flick KA AI – Turing-teszt, 2019), az MI emberit másoló hiperérzékenysége (Zach Blas & Jemima Wyman: Azért vagyok itt, hogy tanuljak :))))), 2017), vagy épp a létformák és identitások határokat felszámoló fluiditása (Arvida Byström: Testetlen lány, 2018).
Különösen izgalmas volt látni, ahogy a gépek maguk generálnak művészi tartalmakat,
mint ahogy az Jake Elwes Zárt hurok (2017) című munkája esetén történt, ahol egy kétcsatornás videóinstalláción keresztül követhettük nyomon egy képekkel és egy szöveggel kommunikáló MI beszélgetését, a BINAURA Jövőgépe (2019) pedig gombnyomásra készített nonfiguratív vonalrajzot és új szöveget kombináló, egyedi, hazavihető műveket. Listámon azért szerepel csak a tizedik helyen ez a kiállítás, mert ottjártamkor az utóbbi gép vad zajolás közepette használhatatlanná vált, egy másikat pedig épp szervizelt megalkotója. Ezek az esetlenségek is a technológia uralhatatlan voltára figyelmeztetik az embert, csak épp nem abban az értelemben, ahogy a kurátorok tervezték.
9. Youhu, Kieselbach Galéria, Budapest, 2022. július 15. – augusztus 12. Kurátorok: Rieder Gábor, Sárvári Zita.
Mindenképpen üdvös, hogy az elsősorban a már lezárt életműveket és az élő klasszikusokat népszerűsítő Kieselbach Galéria a Youhu című kiállítással teret adott az Y generációhoz tartozó magyar művészeknek. Azoknak a munkáit láthattuk viszont, akik a kurátorok megítélése szerint a 2010-es években a szcéna meghatározó szereplőivé váltak. Közülük sokan nemzetközi eredményeket is elértek, de a negyvenhárom kiállító közt azért feltűntek kevéssé ismert nevek is.
A „juhú” felkiáltásra is rájátszó cím a „you” (te/ti), valamint a Magyarországra utaló – domainnevek és e-mail címek végén is használatos – „hu” kettőséből állt elő. Az angolos írásmód a nemzetközi beágyazottságra, az új médiakörnyezet által biztosított nyilvánosságra utal, amely sokakat tett hirtelen külföldön is népszerűvé. Az anyag szerteágazó voltából adódóan a kiállításon tényleg szinte bárki találhatott kedvére való darabokat, a kurátorok a szelekció során a „magyar művész” meghatározást is meglehetősen szabadon kezelték.
A címbe foglalt „hú” indulatszóként az ijesztgetés eszköze, de az ijedtség kifejezője is lehet,
ebben a kontextusban arra a megütközésre utalt, amelyet az anyag a más esztétikai preferenciákkal bíró befogadókban kelthetett a kereskedelmi galériában. A trendiségre törekvés a központi térrész egyik falának és a kapcsolódó dizájnanyagoknak a színében, a feltűnő foszforzöld alkalmazásában is tetten érhetővé vált, és persze a munkákon is visszaköszöntek élénk színhatások (amely leginkább Fridvalszki Márk, Josef Kristofoletti, Nemes Márton és Szabó Menyhért művein volt szembetűnő), trendi és humoros ábrázolásmódok (itt említhetők Bozó Szabolcs, Erményi Mátyás és Makai Mira Dalma rajzfilmfigura-szerű alakjai, Keresztes Zsófia digitális álomvilág inspirálta szobra, valamint Batykó Róbert képernyőhibákat megidéző festménye), illetve nagy számban fogalmazódtak meg nyugtalanító jövővíziók (Borsos Lőrinc, Cséfalvay András, Hollow, Kárándi Mónika és Keresztesi Botond képei is tekinthetők ilyen összefüggésben).
A válogatás egészén érezhető volt a korunkra jellemző technikai és formanyelvi szabadság,
tematikai sokszínűség, amely egyszerre üdvös és zavarba ejtő, szóval a fiatal magyar művészetet látva szerencsére van minek örülni, és van mitől megijedni is, juhú!
8. Drozdik Orshi: A fénykép és a szerelmes vers 1975–1995, Mai Manó Ház, Budapest, 2022. augusztus 31. – 2022. október 9. Kurátor: Boros Lili.
Drozdik Orshi alkotói pályája egyfelől a szubjektum kommunista kultúrpolitika ellenőrzése alóli felszabadítása jegyében, másfelől a patriarchális diskurzusok kikezdésére törekedve bontakozott ki a 70-es években. A szubjektum státuszának megerősítése érdekében fordult az önvizsgálat különböző technikái felé, és számos műfajban dolgozott a saját test elemző felsokszorozására törekedve. A Mai Manó Ház 1975 és 1995 közötti pályaszakaszra koncentráló kiállítása a lírai szövegeket a fotókkal egyenrangú kifejezésmódként tárta a látogatók elé, tehát
az én folytonos újraalkotására koncentráló program nyelvi és képi dimenziója közti kölcsönhatásokat helyezte előtérbe.
Az első teremben fotómontázsok, valamint fényképek és gépelt lírai szövegek párdarabjai kaptak helyet. Drozdik az önportrékat felsorakoztató Szempillantás és sóhajtás (1977) egyes képeihez gépírásos szabadverseket társított. Kockás lapra ragasztva jelentek meg a művész fekete-fehér arcképei, mellettük egy-egy másik kockás lapon a piros gépírásos versek. Az egyik halvány fotóhoz társított Én egy fénykép vagyok! – amely egyfajta manifesztummá vált – már címével is a test, a kép és a szövegbéli beszélő kapcsolatát, az én felsokszorozódásának evidenciáját erősíti meg. Az arc beszélővé avatása pedig a cím után megismétlődik a vers első sorában: „Én egy fénykép vagyok / fekete fehéren a papíron / kinagyítva, előhívva, / kinyomtatva, kivágva.”
Az én feloldása a sokaságban, és a sokaság összegyűjtése az énben
– a következő helyiségben ezzel szembesítettek az Individuális mitológia (1975–77) című sorozat darabjai. Drozdik egy-egy performansz keretében a saját mozgó testére vetítette klasszikus művek és táncfotók alakjait, majd előhíváskor a negatívokat egymással is átfedésbe hozta, az AktModell (1975–77) szériával pedig a nőábrázolási gyakorlatokat tette kritika tárgyává. Egy helyiségben pink lapra printelt lírai szövegek sorakoztak (A szerelmes vers, 1975–95) a hasonló színű falakon, majd egy folyosón keresztül eljuthatott a befogadó a Pornográfia (1978–79) és az Átlóeltérítés (1979–80) című sorozatokat bemutató terembe.
Az emeleten a Kaland a technos dystopiumban: Végtelen dystopium (1984–95) darabjai kaptak helyt, amelyek természettudományos és orvosi múzeumokban készültek. A Drozdik által teremtett narratíva miatt ezek a sötét és rideg, fekete-fehér képek – amelyek a műszerek mellett a konzervált emberi testet is tovább elemezhető esztétikai tárgyként idézik elénk – egy 18. századi fiktív tudósnő, a Drozdik által teremtett példakép, Edith Simpson történetének részeként nyernek értelmet.
7. {SCRIPT:ABSTRACT} – Frey úr ír, Ludwig Múzeum, Budapest, 2022. január 21. – március 20. Kurátorok: Einspach Gábor és Rieder Gábor.
Frey Krisztián az 50-es évek elején kezdte pályáját, s mivel családját a rezsim osztályidegennek bélyegezte, többszöri próbálkozásra sem került be a főiskolára, így autodidaktaként talált rá saját vizuális nyelvére. A kiállítás kurátorai a „szkripturális absztrakció” terminus alkalmazásával a befogadói figyelmet arra a fontos összefüggésre terelték, hogy Frey Krisztián több mint negyven évet átölelő, törésektől sem mentes művészi
pályájának legidentikusabb sajátsága az írásformák és az absztrakt ábrázolásmódok szintézisével való kísérletezés volt.
Akkor is így van ez, ha folyamatosan készültek olyan művei, amelyek figuratív képelemekkel dolgoznak vagy épp nem hordoznak írásszerű nyomokat.
Már a bejárat közelében bemutatott realisztikus Siratófalon (1950-es évek) is helyet kaptak szövegek, az absztrakt expresszionizmus hatásáról pedig ugyanitt a Németországban készült Levél Orsinak (1963) sorozat darabjai tanúskodtak, amelyeket először láthatott a magyar közönség. A kiállításon bemutatott közel kétszáz kép a pop art szemléletmódjának, az arte povera és a neodadaizmus anyaghasználatának, az art brut nyers gesztusainak, valamint a minimalista festészet letisztultságának inspiráló hatását egyaránt éreztette. A mozaikosan építkező retrospektív kiállítás a lineáris időkezelés helyett inkább
problémakörök, képcsoportok alapján ismertette meg az életmű fontosabb állomásait,
egy-egy meghatározó technikai eljárásra vagy alkotói időszakra koncentrált. A 60-as évek közepi rákosligeti képek, az 1970-es svájci emigrációt követő évek levélszerű alkotásai, a későbbi számítógépes művészeti anyagok, majd a 90-es évekbeli visszatérés után született sötét tónusú darabok, a falfirkákat idéző kísérletek, továbbá a hajtogatott festmények is külön-külön térrészben jelentek meg – szép ívet írva le, és átfogó képet adva Frey munkásságáról.
6. Lakner László: Alter ego, MODEM, Debrecen, 2022. május 28. – 2022. szeptember 25. Kurátor: Fehér Dávid.
Frey Krisztiántól szélesebb ismertségnek örvend az Iparterv-generáció másik fontos alkotója, Lakner László, aki szintén gyakran dolgozott szövegekkel. Az életrajzi események tételes felsorolása helyett a MODEM kiállításán a falszövegek asszociatív címszavak nyomán avattak be a művész munkásságának fontosabb fordulópontjaiba, kitérve a festőt inspiráló művekre, a kapcsolódó élethelyzetekre és történelmi-társadalmi kontextusokra. A nagyszabású tárlaton jól lekövethetővé váltak a formanyelvben és a festői problémakezelésben megfigyelhető változások, illetve a megújulás kulcsmozzanatai.
A kifejezésmódok gazdagsága, a kurrens nyugati irányzatokkal és a történelmi fordulópontokkal történő dialógus az életmű egészére jellemző.
Az 50-es évek végi szürnaturalista munkáktól a pop art és hiperrealista irányzat hatásáról árulkodó festményeken át a graffitiművészet inspirálta lepedőképekig, és tovább a monokróm festészetig, széles skálán mozgott a bemutatott anyag. Talált tárgyat, installációt, nyelvanalitikus konceptuális munkát is láthattunk a MODEM-ben, a 70-es évek akciói pedig fotók, szitanyomatok, ceruzarajzok formájában idéződtek meg. A narratíva a kurátor Lakner László (2016) című kismonográfiájába foglaltak alapján alakult, és a bemutatott képek is jelentős átfedésbe kerültek az ott közreadott reprodukciókkal, ám a Lakner-életműről kialakult képet az anyag így is képes volt új felvetésekkel gazdagítani. Az újabb alkotói időszak egyelőre rendszerbe foghatatlannak látszó sokszínűsége azt az érzést keltette, hogy egy olyan életműről van szó, amely még tartogat megértésre váró összefüggéseket.
5. Csontó Lajos: Egybeesés, Vajda Múzeum – PhotoLab, Szentendre, 2022. október 8. – 2023. január 29. Kurátor: Kopin Katalin.
Csontó Lajos Egybeesés című kiállítása a B32 Galériában bemutatott Felülírás (2019) szerves folytatása, amelyet e sorozat PhotoLab előterében elhelyezett szépiahatású darabjai is jeleznek. A művész az átvilágítóasztalon egymásra fotózott felületekhez analóg fotókat használt, és korábbi munkákat hozott játékba, az eredeti jelentések felülírásával, utalva ezzel az emlékezet sajátos működésére. Az újabb sorozat vázát jelentő középméretű fekete-fehér printek is ezzel a technikával készültek, amelyek a központi térrészben a szintén fekete-fehér nagyméretű faliképekkel, valamint rajtuk szétszórtan felvillanó kis színes fotókkal közös kompozícióban jelennek meg.
Az Egybeesés egyfelől arra reflektál, hogy a digitális képáradatban az egyes fotók jelentőségüket, kontextusukat és ezzel hitelességüket vesztik, másfelől azt szemlélteti, hogy a személyes emlékeink folyamatos átalakulásban vannak, és a friss élmények által újraíródnak. Csontó a különböző forrású – hol saját, hol pedig kisajátított – fotók közti hierarchia elbizonytalanításával, a minőségi különbségek és kontextusok eltörlésével,
az eredeti jelentések felülírásával teremt új összefüggéseket.
A központi galériatérben egy rendkívül egységes képinstalláció fogadja a befogadót, amely a háromféle képtípus párbeszédbe léptetésére, illetve esetleges egymásba ágyazására épít. A teret legerőteljesebben az az öt – raszterpontokra szétesett – nagy kép uralja, amelyek egy-egy meghatározó kultúrtörténeti kérdést hoznak játékba. A belépési pontnál közelről látjuk, ahogy a felnagyított könyv sorai képpontokra esnek szét, ráirányítva a figyelmet az írásos és képi reprezentációk jelentőségének történeti váltakozására, illetve utóbbi jelenkori előtérbe kerülésére. A vizuális ábrázolások történetében fordulatot hozó centrális perspektíva kérdését hozza játékba a bejárattal szembeni falat lefedő alagútkép, amelynek a téri beágyazottságát a kiállítóteret tagoló oszlopsor is megerősíti, hitelesítve a térillúziót.
Rembrandt Dr. Tulp anatómiája (1632) című festményének reprodukciója az emberi test ábrázolásában az orvosi ismereteknek köszönhetően bekövetkezett változásra utal. A vele szemben elmosódó női arcon megmutatkozó érzékiség pedig a műalkotás okozta felszabadítóerőre, tehát a katarzisra, illetve a szexuális extázisra tereli figyelmünk, a műélvezet épp zajló eseményét is értelmezve. Végül pedig a gyertyagyújtás aktusa rituális helyzetként művészet és szakralitás kapcsolatát veti fel. A közepes és kisebb képek egyedi tapasztalatok lenyomataiként ezekbe a közösségi tudást megalapozó képekbe ágyazódnak be, illetve azok köré szerveződnek.
Az emlékezésnek szükségszerű velejárója a felejtés, az információk közötti válogatás.
Az emlékezetkutatás fontos kérdése, hogy a képeket hogyan lehet befolyásolni a nyelv által, s fordítva, a nyelvet hogyan határozzák meg a képek, ezért is volt izgalmas, amikor szövegszerű tartalom tűnt fel a fotókon, vagy épp annak eltörlése, olvashatatlanná válása vált jelentésessé. Roger C. Schnak „dinamikus emlékezet”-ről beszél, amely felfogása szerint nem egy könyvtári archívumhoz hasonlít, hanem a tapasztalatok hatására folyamatos átalakulásban van, ugyanis minden új megértés változtat a meglévő képeken. Csontó Lajos Egybeesés című kiállításán az emlékezés és az értelmezés dinamikája válik megtapasztalhatóvá.
4. Karácsonyi László: Horrorokokó, Virág Benedek Ház, Budapest, 2022. október 15. – november 19. Kurátor: Fodor Balázs.
Kivételes helyzet, amikor egy régi épület galériaként használt tereiben nem egyszerűen a belsőépítészeti adottságokhoz igazodva, stíluskorszak alapján jól kapcsolható műveket mutatnak be, hanem a kor vizuális örökségével újszerűen párbeszédbe lépő kortárs darabokat, amelyek ezáltal maguk is nagyobb kifejezőerőre tesznek szert. A Virág Benedek Ház emeletén található, hat helyiségből álló téregyüttesben a Horrorokokó című tárlat alkalmával egy ilyen eseménynek lehettünk tanúi,
Karácsonyi László barokk és a rokokó alkotásokat – meghökkentő időbeli össze nem illésekre építve – parafrazeáló művei
számára ugyanis aligha találhattak volna alkalmasabb kiállítóteret, mint ez a 19. századi, klasszicista falfestményekkel, ornamentikákkal és elegáns csillárokkal díszített polgári lakás.
A helyiségenként tematikus egységekre tagolt kiállítás antréjaként flamand portrék idéződtek meg, ám a sűrűn ráncolt csipkegallérok felett ezúttal denevérfejeket láthattunk a kapuőrként kiállításra bevezető festménypáron. Tovább lépve sárkányölő Szent György alakjának transformerizált változatával találtuk szembe magunk, a nippeket idéző aranyszínű szobor körül pedig régi gobelintémák átalakított verziói sorakoztak, köztük egy Alien-fejű szolgálólány, amely magyarázatul szolgál arra, a szekció miért kapta a Gobalien fantázianevet. A nyelvjátékos címadás érvényesült a jobbra nyíló tér esetén is, a Rovarokokó képei közt kapott helyt az Eugène Delacroix Vihartól megvadult ló (1824–29 k.) című romantikus művének központi alakját sáskával felcserélve újraalkotó munka, valamint egy medveállatka 19. épületbelsőbe helyezett ülő portréja is.
A Dínórokokó térrészben a hasonló képi helyzetekben feltűnő dinoszauruszok mellett egy őshüllőbébit is szemügyre vehettünk kukucskálón keresztül.
A Predátorokokó nevű helyiségben pedig a népszerű sci-fiből ismert földönkívüliek és kecses úrihölgyek hibrid alakjait csodálhattuk meg, míg a 18-as karikával ellátott, zárt ajtóval leválasztott helyiségben erotikus festmények bújtak meg a félhomályban, villódzó neonfények közt – nem távolodva el nagyon az emberi test dehumanizálásának és az állatok vagy fiktív földönkívülitípusok humanizálásának felkavaró problémájától.
3. Dezső Tamás: Hipotézis – Levél minden, Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, 2022. szeptember 22. – 2023. március 12. Kurátor: Virágvölgyi István.
Dezső Tamás nevét sajtófotósként, a magyar dokumentarista fényképészet képviselőjeként ismerte meg a közönség, új kiállításán viszont a fókusz az emberi közösségek gyakorlatairól és tárgyi kultúrájáról a nem emberire, leginkább pedig a növényekre helyeződik át, és munkáin a megfigyelésbe kódolt előfeltevések is vizsgálat tárgyává válnak. Mint arra a kurátori szöveg rámutat, az anyag címe a növények identitásának kutatásával foglalkozó Johann Wolfgang von Goethe egy naplóbejegyzésének találó metaforáját idézi meg: „Hipotézis: levél minden, és ez az egyszerűség a legnagyobb sokféleséget teszi lehetővé.” A képi gondolkodás e definíciószerű megnyilvánulása persze maga is arról ad tanúságot, ahogy az ember kísérletet tesz a világ egy képbe fogására, uralására, amely felveti a kérdést, lehetséges-e egyáltalán megingatni az emberközpontú gondolkodást, amely a létformák tömeges kipusztulásához és az embert is veszélyeztető klímakatasztrófához vezetett.
A Variációk az Énre (2018–22) képkockáin az Ámmer Gergő formázta márványtömb Ludwig Wittgenstein-mellszoborrá alakításának, majd jelentéktelen kődarabbá zsugorodásának folyamatát követhetjük nyomon, amely rávilágít saját létezésünk túlértékeltségére, az identitásunk esendőségére. A képek előtt vödrökbe gyűjtött törmelék – ennyi marad az emberi és vele a nyelv leomlása után. Költői, nem? Érthetjük így, de akár másképp is, mert
Dezső Tamás nem próbál mindent átfogó magyarázatot adni, inkább csak kérdéseket vet fel
fragmentumok elegáns elrendezésével. A változás tapasztalatának állandósága és az önazonosság fennmaradása közti feszültséget teszi láthatóvá a ráközelítések és az eltávolítások kettősével, a lépték- és hordozóváltással, az installatív megoldások gazdagságával, az időbeli távlatok és formai kapcsolatok kihangsúlyozásával, képek és térbeli objektumok egymáshoz rendelésével.
A bejáratnál látható triptichonon a Naprendszerrel egyidős, 4,5 milliárd éves Égi mező meteoriton feltűnt parányfürkészeknek – a Föld legkisebb rovarjainak – a képét látjuk kirajzolódni (Inderwelt, 2021–22). Az időérzékelés relativitására ezután metronómokra szerelt szárított növények (Az állhatatosság kertje, 2020–22) hívják fel a figyelmet, a belső helyiségben pedig két gyermekkori levélfestmény tűnik fel egy hatvanmillió éves, megkövesedett levélkupac kíséretében (Hatvanmillió-negyven év, 1982–2022) – újabb lírai képzettársítás. Mellette a térbe nyúló görbét formázó képinstalláció egy szövetek második ipari forradalom előtti felépítésébe enged betekintést, a 19. századi mikroszkóp-tárgylemezek növényi metszeteiről készült nyomatokkal (Metszetek, 2016–22). De megjelennek az erdő szerkezetét és a levelek rétegződését bemutató nyomatok, illetve
az erezetet elénk táró színes mikroszkópos képek, amelyek első ránézésre csodálatos absztrakt kompozícióknak tűnnek.
Az ember teremtette rend másolatának hisszük a feltáruló természeti szépet is, pedig a művészeti tevékenység maga csak annak folytatása lehet. Erre emlékeztet a Totem Conflatura (2022) című szobor is, amely esetén egy megdolgozott vöröscédrusoszlop tetejére került fémlemezben idéződik vissza a lehullott levelek erezete.
2. El Greco, Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2022. október 28. – 2023. február 19. Kurátor: Leticia Ruiz Gómez.
A megelőző év rendkívüli Bosch-kiállítása helyén egy, ha kevesebb látogatót is vonzó, de hasonlóan nagyszabású összeállítás mutatja be a krétai születésű mester, „A Görög”-ként (El Greco) elhíresült Domenikosz Theotokopulosz nem kevésbé izgalmas munkásságát. A Szépművészeti Múzeum saját anyagát egyebek mellett a Pradóból, a Louvre-ból, a The National Gallery Londonból és a toledói Musoe del Grecóból kölcsönözött képekkel egészítették ki. A világszínvonalú vállalkozás rangját tovább emeli, hogy egyes munkák először hagyták el eredeti lelőhelyüket. Ezek közé tartozik a toledói San Nicolas de Bari-templomból származó
Idősebb Szent Jakab mint zarándok (1587–96 k.), amely a kiállításra érkező látogatót az El Greco-életút jelképeként fogadja,
jelezve, milyen hosszú utat járt be a festő a görög szigettől Itálián át Spanyolországig, illetve szakmai szempontból a bizánci ikonfestészeti örökség inspirációjától a reneszánsz mesterek tudásának elsajátításán át a védjegyévé vált vizuális nyelv kiérlelt alkalmazásáig. A vándorok védőszentjét ábrázoló képen egy aranyozott apszisban elhelyezett szobor tekint le ránk a magasból – az oszlopfőn álló alak vaskos lábaihoz képest a fej így elenyészően kicsinek tűnik.
Az érett pályaszakaszára El Greco olyan misztikus hangoltságú, elnyújtott testalkatú, átszellemült arcú, szinte földöntúli alakokat teremtett, amelyek a szentekre jellemző speciális attribútumok miatt örökérvényűnek vélt jelentések hordozóinak tűnnek, az egyedi arcvonásoknak köszönhetően viszont nagyon is emberiek. A szentábrázolások, oltárképek nagy számára magyarázatul szolgál, hogy a festő fő megrendelőjévé a katolikus egyház vált. Az életmű átfogó bemutatására törekvő kiállítás
több mint félszáz eredeti műve közt nem sok akad, amely ne valamiféle vallási témát dolgozna fel.
Az arisztokratákról készült portrék – köztük a Szépművészeti legújabb szerzeménye, a 3,6 millió dollárért megvásárolt Gonzaga Szent Alajos képmása (1583 k.) – a tárlat kevésbé izgalmas darabjai. Nem úgy a megindítóan köznapi helyzetet ábrázoló Gyertyát gyújtó fiú (1569–70 k.), amelyen a kerekded arc elüt ugyan az aszketikus szentekétől, viszont az, ahogy a megvilágított test a fénygyújtás tevékeny pillanatában kiviláglik a sötétből, mégis valamiféle spirituális erőt jelez, teret adva ezzel egy allegorikus olvasatnak. A nagyméretű bibliai csoportképek során bontakozik ki leglátványosabban a modern művészeteket megelőlegező látomásos képi világ, amely ma is felkavaró erővel bír, de ennek érzékisége érvényesül az egyetlen görög mitológiai vonatkozású El Greco-kép, a kiállítás végén bemutatott Laokoón (1612–14 k.) mozgalmasságában is.
1. Új közvetítések, MODEM, Debrecen, 2022. október 1. – 2023. január 22. Kurátor: Török Krisztián Gábor.
A posztinternet-művészet kifejezés nem az internettel történő radikális szakításra utal, sokkal inkább azon fiatal művészek stratégiáira, akiket az Új közvetítések című kiállítás kifejezetten ízlésesen ismertet meg a magyar közönséggel. Az irányzat az újmédia-művészet és a konceptualizmus tanulságaira reagálva, ugyanakkor új stratégiával közelít a problémákhoz –
fontos kiindulópont számára egyfelől az elgondolás mint háttér, másfelől az internet esztétikája,
de mindezeken túl az anyagszerűségben rejlő lehetőségek újrafelfedezése is, mégpedig egy instabil, formálható rendszer részeként. Az Y generációhoz tartozó angol, német, szerb és magyar alkotók munkái olyan egységes képet mutatnak, hogy hajlamosak lehetünk elhinni, az internetnek köszönhetően minimálisra csökken a földrajzi határok szerepe. A hálózati lét biztosította tapasztalati anyag miatt egységes esztétikai előfeltevések, vizuális preferenciák és tematikus kötelékek körvonalazódnak a MODEM kiállításán.
A tizenkét alkotó és egy négytagú művészcsoport munkáit bemutató Új közvetítések a közelmúlt rokon közelítésmódú kezdeményezéseivel összevetve is kiemelkedőnek bizonyul, akár Q Contemporary XY_most, Q_most (2021–22) című nyitókiállítását, akár a Kieselbach Galéria fentebb bemutatott tárlatát, a Youhút (2022) vesszük alapul. Mindhárom helyen szerepelt Nemes Márton, aki részben a londoni techno és rave kultúra által inspirált, erős fényhatásokkal és élénk színvilággal dolgozó, épített, festett, fújt és fóliázott táblaképeket készít, amelyek a debreceni kiállításon leginkább Tim Freiwald kevert materialitású munkáival kerülnek dialógusba. Oli Epp parodisztikus élű figurális festményei az új generációk preferenciái és cselekvési gyakorlatai közti feszültségekre, az identitás fragmentáltságára és diszkontinuitására mutatnak rá.
Christian Holze Nothing New-ja (2021) és a Birds of Cool művészcsoport Birdhouse-a (2022) az újmédia objektumainak moduláris szerveződését idézi meg, Aaron Scheer
a festészet fogalmát a digitális technológia eszköztára felől próbálja újradefiniálni,
a hibákat használva ecsetvonásként, Harrison Pearce pedig a technológiával kapcsolatos érzelmek aktiválására épít Forebear (2022) című monokróm táblaképével, amelynek a főszereplője egy esztétikai tárgyként teret követelő gép. Ez egy rendkívül szép, világszínvonalú kiállítás, amely alighanem a művészetre kevésbé érzékeny fiatalokat is képes lehet megszólítani, a konzervatívabb ízlésű, az internet vizualitásától idegenkedő látogatókra viszont jó eséllyel elidegenítően hat, de hát miért is kellene mindenkinek megfelelnie?
A fotókat a szerző készítette.
