„Sokféle történet kering a kastélyról. Pedig valójában csak egy épület, amiben irodák vannak.” E kastélykép sokakban idézheti a (gyökereiben már Kafkával is) kortárs irodakultúra közösségi életnek, csapatépítésnek, illetve emberi kommunikációnak csúfolt, szorongató ürességét. A kastély regényszövegének már-már cselekménymentes, kizárólag elméleti fejtegetésekbe bonyolódó világát igyekszik megtölteni élettel a Vígszínház Kafka-adaptációja, melyet rendezőként Bodó Viktor jegyez.
K, a földmérő (ifj. Vidnyánszky Attila) érkezése a klasszikus bonyodalom-struktúrával szembemenően nem igazán kavarja föl a kastély mikrokozmoszának mindennapjait. E disztópikus, kafkásan elidegenült világ
tartóoszlopairól képtelenség eldönteni, hogy még az állványzathoz, vagy már magához az épülő kastélyhoz tartoznak.
Az építészetileg jellegzetesen újrahasználható „anyagnak” minősülő állványzat fémjei textilekkel, fás felületekkel keveredve, műanyagokba olvadva változnak a szemünk előtt. Ember és a lélegzetelállítóan szép, gyakorta fényjátékkal, stroboszkóp-kattogással, vetítéssel nagyított-kiegészített „gépezet” egymásnak feszülő, szuszogó energiája a Lunch atop a Skyscraper című, a manhattani RCA Building (mai nevén Rockefeller Plaza) építőmunkásait ebéd közben mutató világhírű fényképet idézheti.
A mindvégig ügyesen vezetett nézői tekintet K-n nyugszik, aki az ismeretlen kilétű Westwest gróf kastélyába próbál bejutni, hajmeresztő akrobata- és tornászgyakorlatok közepette. Nézőként a teljes előadás alatt a színészek helyett szédülünk, értük izgulunk, bár láthatóan még a kevésbé „mozgatott” és korosabb művészek is kiválóan boldogulnak egy-egy fizikailag nagyobb kihívást jelentő szekvenciával. A színen feltűnő falubeliek közt egyébként a legvalósághűbb, egyben
legkevésbé „különc” figura éppen K, aki normalitásával e többszólamú minitársadalom nonkonformistája lesz.
Ifj. Vidnyánszky a mozgásszínházilag tökéletesen kivitelezett játéka során mindvégig változatlan érthetőséggel mondja szövegét, s tolmácsolásában még kétségbeejtőbbnek tetszik e beláthatatlan világ, melyben eligazodni úgy nem lehet, hogy az ember egyszerre csak egy lépést szeretne és mer megtenni.
A kastély-tornaórában még a föl-föltűnő munkások is a kar funkcióját töltik be, táncuk mint laboratóriumi egerek útkeresése egy végtelennek tűnő és állandóan változó, hosztilis labirintusrendszerben.
A kafkai viszonyok között nem tudni, ki a segítő, és ki ártó szándékú,
melynek befogadhatóságán nem javítanak (de összességében nem is rontanak) a helyenként követhetetlen karakterváltások. Hegedűs D. Géza és Bölkény Balázs például mindjárt három-három szerepet visz (előbbi egyszerre az Elöljáró, az Irodavezető és Erlanger figurája, utóbbi pedig Munkásként, Barnabasként és Momusként mutatkozik), ezek között pedig szinte lehetetlen különbséget tenni. A füstös épület törmelékeiből előbúvó alakok szürke sokszínűségében még
A kastély nőalakjai is csupán torz korrajznak tűnnek, rajzfilmes vonásokkal.
Így már talán nem is okoz akkora meglepetést, hogy az előadás végén érzelmileg is minden marad a régiben, s az addig kicsapongó, könnyű szerelmű Frida (Bach Kata) a tanítót választja a földmérő helyett. A mellékkarakterek sorából kedvencünk egyébként a Liftkezelő (Borbiczki Ferenc), akinek „munkahelye”, a lift valamiért sosem működik, egyértelműen lépcsőként funkcionáló lépcső pedig – természetesen – nincs a kastélyban.
Bár repetícióra épülő helyzetkomikumból nincs hiány az előadásban, a „lifttelenségből” sosem elég. A többi „újrajátszás” helyenként, például negyed- vagy ötödszöri ismétléseknél túlzóan hat, annak ellenére, hogy az ezekkel szervesen együtt járó horrorfilmes jumpscare-ek és a Terry Gilliam filmrendezői világát idéző jelenetsorok kifejezetten üdítőek.
Bodó 2020-ban a hamburgi Deutsches Schauspielhaus-ban egyébiránt már rendezte A kastélyt,
s a két előadás összecsengésére a vígszínházi „repró” színlapja szintén reflektál: „A vígszínházi szövegkönyv elkészítésében részt vettek az Adaptációs Hivatal munkatársai, név szerint Bodó Viktor, Veress Anna, Sibylle Meier, Róbert Júlia és Kovács Krisztina hivatalnokok. A Közpszerv a változtatás jogát fenntartja. Az előadás Bodó Viktor 2020-as hamburgi rendezésének majdnem hűséges másolata. Minden hasonlóság a Deutsches Schauspielhaus Hamburg előadásával nem a véletlen műve.”
A mindezeken túl is pergő humorú előadás ajánlottan tizenhat éven felülieknek szól,
és mint ilyen, műfajmegjelölése „elkafkásodás egy részben álszünettel”. Habár mind tudjuk, az álszünetnél kevés fájóbb dolog van a néző szemében, a kafkai szövegadaptációk nyers költőisége kárpótol a nagyjából két és fél órányi együltőhelyért.
A díszlet monumentalitása ellenére, és épp a teljes színt bemozgó színészek miatt ugyanakkor
a Vígszínház nézőterének bizonyos pontjairól az előadás majdhogynem élvezhetetlen.
A karzatra jegyet váltók egyes jelenetekről szinte teljesen lemaradhatnak. Ezt a láthatósági problémát az előadás végén, a valamelyik Hegedűs D.-karakter és K „végső konfliktusánál” a rendezői utasítás a színészek arcának kivetítésével szerette volna kiküszöbölni. E ponton azonban a drámaiság szövegmondássá silányul, az arcokról eltűnik az addig kiválóan működő, feszült pontosság. Olyan színeket, tónusokat kapunk ekkor, melyek mindvégig az előadás részei voltak, még ha nem is fedeztük fel addig őket. Az egyik Hegedűs D. által játszott figurával asszociált istenalak mindörökké elérhetetlen és kiismerhetetlen marad e zűrös univerzumban. Csupán „követeivel”, illetve a gróf követeivel, a sérthetetlen hivatalnokokkal és azok lecserélhető szeretőivel érintkezhetünk. A vezetőről nem tudni, létezik-e egyáltalán, és ha igen, valószínűleg úgyis csak hülyére vesz minket.
K küzdelme tehát egyben a nézőé is: felfogni az örökké változót, elérni a maradandóan távolit,
befogadni a szövevényes kafkai szimbólumrendszert, anélkül, hogy leragadnánk egy-egy nekünk tetsző allúziónál.
Kedves kapaszkodóként szolgálnak mindezek mellett az olyan momentumok, mint a szintén a kafkai világon belül mozgó vendégszövegek (utalva az azonos nevű főszereplőt elítélő A perre, vagy az Átváltozásra), a telefonhívásokat megszakító „hivatalzene”, a Für Elise, a hirtelen elsötétülő térben hallatszó „mi történt?”-re érkező válasz („takarékosságból lebasztuk a villanyt”). Valamiért visszatérő kulcsmondat az MC Hammer-számból színészi tátogásra bejátszott „can’t touch this” is, mely az előadás örvényében
utalhat gyakorlatilag bármire, a megfoghatatlan istenképtől kezdve a szerelem lehetetlenségén át akár a földre hulló macskacsirke-dögre is.
A szavatoltan schrödingeri „macskacsirke” jelenet, és hogy az most kandúr-e vagy tojó…?, „a világ népeinek tánca”, az art deco-s tányérröptetések, a masszakávé, melyet K lekvárként a szájába gyömöszölve fogyaszt: mind-mind a rémálom részei.
E lidércnyomásban arctalan ismeretlen üldöz, aki akkor is arctalan és ismeretlen marad, ha az előle menekülő hátrafordul, szembenéz és talán még szóba is elegyedik vele.
Élvezetes, egyben áttekinthetetlen káosz A kastély,
igazi látványosság, melynek széleskörű befogadását elősegítheti az előadást megelőző kiadós alvás, egy békebeli kávé vagy magas koffeintartalmú tea fogyasztása, illetve prekoncepcióink teljes elengedése.
Franz Kafka: A kastély. Rendezte: Bodó Viktor. Játsszák: ifj. Vidnyánszky Attila, Hegedűs D. Géza, Méhes László, Orosz Ákos, Bölkény Balázs, Radnay Csilla, Kovács Patrícia, Bach Kata. Vígszínház, Budapest, 2022. október 8.
A fotókat Dömölky Dániel készítette.
