Befejezem a kritikaírást. Persze minek a dráma és mi végre a személyes indítás, miközben Lapis József kritikakötetekhez képest igencsak vaskos könyvéről kellene beszélnem? Jóllehet először furcsának hat, de a kettőnek nagyon is sok köze van egymáshoz – és hogy ezzel nem vagyok egyedül, nemcsak én gondolom így, eddigi tapasztalataim is alátámasztják.
Előre szólok, hogy ez egy olyan szöveg lesz, amely nem felel meg Az elég jó kritikus tíz pontjának, annak ellenére, hogy ahányszor elolvastam (az ÉS-beli megjelenését követően volt alkalmam még jó párszor, főként Károlyi Csabának köszönhetően), mindig megfogadtam, hogy komolyan veszem végre mind magamat, mind a kritikaírást, és megpróbálok eleget tenni a lehető legtöbb kritériumnak, ha már végre megfogalmazta valaki, hogy mire is kellene odafigyelni. (Ezt a szöveget is októberre ígértem.) Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az összes pontot ugyanolyan fontosságúnak tartom, illetve néhol ne alakítanám át a konfekcióméretet saját alkatomnak megfelelően, viszont kétség nem fér hozzá,
nagy hiány(om)nak tartom, hogy nem az első recenzióim elkészülte előtt született ez a szöveg.
Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy azok a pályakezdő fiatalok, akik 2018 után kezdtek el írni, szerencsésebbek, ugyanakkor szigorúbban számon is kérhetőek, ha az útbaigazítás ellenére sem tudnak elég jó kritikussá válni. Lapis József nemcsak azokat neveli, akikkel együtt dolgozik szerkesztőként (régebben műhelyvezetőként), hanem azokat is, akikhez eljutnak az írásai. Így kicsit sem elhanyagolható, hogy milyen állításokat tesz: „Kedves fiatal kritikus, vigyázz: ne égj ki.” (29.) Köszi, mondhattad volna hamarabb is, de hátha még másoknak nem késő.
Távol áll tőlem a költészet, viszont az a furcsa állapot állt elő, hogy a több száz oldalon tartó líráról való értekezés és elemzés egyáltalán nem zavart, untatott vagy ingerelt.
Sokkal inkább irigységet éreztem, hogy milyen kifinomult szemmel, gyengéd figyelemmel rendelkezik a szerző.
Ekkora terjedelemben számíthat arra az olvasó, hogy lesznek olyan visszatérő elemek, amelyek egy ilyen összeállításban jóval feltűnőbbé válnak, mint különálló megjelenésükkor, viszont az Elég esetében ez nem mondható el. Bár éppen az első lírakritika (Az ének nem dal, a szív nem állat, a bálna nem játék), amely három kötetet tárgyal (Hevesi Judit: Holnap ne gyere; Pál Sándor Attila: Düvő; Zilahi Anna: A bálna nem motívum), tartalmaz olyan meglátást, amely kissé ötlettelennek hatott: amit az egyik kötet esetében jó észrevételnek éreztem, pár oldallal később visszatért. Eszerint nemcsak Pál Sándor Attila, hanem Hevesi Judit sem tudja (jól) lezárni a verseit.
Az Elégnek nemcsak az első százhúsz oldala metakritika,
hanem a szövegmutatványban is folyton emlékeztet arra, hogy a kritikáról gondolkodjunk, a műfaj sajátosságaival szembesüljünk.
Érdekes egybeesés, hogy az imént említett észrevételemhez valamelyest hasonlót állapít meg Lapis a lírakritikák fejezetét záró szövegében, melyben Bedecs László Egy lehetséges változat című, kortárs magyar költészetről írott kritikáit és tanulmányait tartalmazó kötetét méltatja. Megállapítja azonban, hogy „a kritikusi szótár időnkénti végességére is rámutat az, hogy kísértetiesen hasonló leírást olvasunk két különböző költői életműről.” (262.) Jóllehet Bedecs esetében nem ugyanabban a szövegben fordul elő ez a potenciális kritikusi hibafaktor, hanem Németh Zoltán és Nemes Z. Márió költészetének jellemzésekor válnak szembetűnővé az említett hasonlóságok.
Ugyanakkor ez az észrevétel arra is rávilágít, hogy Lapis – nagyon helyesen – a kritikakötetet sem gondolja egyszerű (ön)leltárnak,
amelybe az addig megírt szövegeket összegyűjti, szelektálja a szerző, hanem egymáshoz képest is olvassa őket. Hiszen amikor külön fogadja be ezeket az ember, aligha tűnik fel, hogy az adott szófordulattal, retorikai gesztussal találkozott már korábban.
Feltettem már egyszer azt a provokatív kérdést Zelei Dávidnak az egyik Műút-lapszámbemutató kritika-kerekasztalán moderátori minőségben, hogy van-e egyáltalán értelme kritikakötetet megjelentetni (az aktuális lapszámba Károlyi Csaba Pompás hely című kritikakötetéről írt, illetve akkor jelent meg az övé is), aki mellette szóló érvként szintén azt emelte ki, hogy az összeállításkor rádöbben(het) a szerző, mennyire „önismétlő” vagy „unalmas” az, ahogyan olvas és ír. Bár sok helyen sejteni lehet, hogy mi mindenre jöhetett rá Lapis még a válogatás előtt, a Zelei által említett két elem (szerencsére) hiánycikk kritikusi életművéből.
Viszont azt nem lenne túl etikus eltitkolnom, hogy a fentebb említett, verszárlatokat érintő probléma őt sem kerüli el.
Annak ellenére, hogy a kritika mibenlétét tárgyaló szövegei, főként Az elég jó kritikus kitűnő humorérzékről tanúskodnak (a kritikusi tízparancsolatnak ezt a sajátosságát Mohácsi Balázs is kiemeli a kötetbe beválogatott beszélgetésükben), addig a kritikák zárlatai a legtöbb esetben, személyes megítélésem szerint, rettentően kiábrándítóak. Nem éreztem, hogy szükség lett volna a csattanószerű lezárásokkal emlékezetesebbé tenni a szövegeket, hiszen egyáltalán nem adtak hozzá az addigiakhoz, inkább elvettek belőlük. Főként azután csalódik az ember, hogy az első, már említett hármas kritika ilyen erős, releváns megállapítással zárul: „ám hogy az Időmérték valóban zsinórmértékké válik-e, az még években mérhető idő függvénye. A világirodalmi felhozatal stabilnak tűnik, de a hazai köteteket szemügyre véve úgy látszik, becsúszik egy-egy ereszkedő versláb az alapvetően emelkedő lejtésű sorba.” (134.)
Lapis zárlataiban viszont néhol nemcsak ereszkedést, hanem zuhanást tapasztaltam.
Ezekhez nem kaptam ejtőernyőt: a szokásos várjuk a következő kötetet (mely azt sugallja, hogy ez még egyértelműen nem a legjobb: „Így ez a vers egyben új utakat is ígér. »a belső csönd felnyitása, hogy kijöhessen a sírás. még várok rá.« Várunk rá.” (225.); „Azt mondhatom, hogy A haza milyen? egy ösztönző erejű, gondolatgazdag, izgalmas problémákat fölvető, és, igen, szórakoztató verseskötet. Szellemi kalandnak épp nem utolsó.” (229.) Nem az összefoglalóval van gondom, hanem éppen ezzel a kettős játékkal. Nem utolsó, azaz egyszerre van benne pozitív és negatív értékítélet. Nem utolsó, tehát jó, de azért láttunk ennél már jobbat is. Kell-e még ez? A kritika utolsó mondatát leszámítva nem vált hangsúlyossá, főként az értékelő részekből, hogy a haza mellett milyen Markó kötete? Az egyik Ex librist és egyben az Anne Carsonra vonatkozó részt ezzel zárja le: „Egyszerű történet vessző százhúsz oldal.” (236.)
Ami Esterházynál egyszer működött, nem biztos, hogy újrahasználva nem hat kínosan.;
„Elmondhatjuk, hogy megbirkóztak a feladattal.” (254.) Hát el.; „Töprengő tanácstalanságot kifejező gif vagyok.” (142.) Ezt olvasva én is.
Vannak olyan első mondatok a világirodalomban, amelyeket gyakran szoktunk idézni (de legtöbben inkább csak az Anna Kareninára gondolnak). Kritikákból aligha az első mondat lesz maradandó (kivéve Urfi Péterét: „Nádas Péter hülye.”), a legtöbb esetben valamilyen felesleges körítés, hogy X. Y. műve így meg úgy, valahol el kell kezdeni. A befejezések okozta csalódásom azért hatványozott, mert Lapis jól sikerült,
hatásvadász megoldásokat kerülő első mondatai egyből felkeltik és lekötik a figyelmet.
Amikor elhangzik, hogy „Fehér Renátó új könyve olvashatatlan”, (143.) tudható, hogy nem a nagyotmondás vezérli a kritikust, hanem bevezeti egy olyan jellemvonását a kötetnek, amelyre a későbbiekben épít, nem fogja lógva hagyni a levegőben és feláldozni a szöveget a hangzatosság oltárán. Bár lehet, hogy a tárgyalt költők másként gondolják, de meglátásom szerint Lapis negatív kritikái is nagyon elegánsak, kedvesen, majdhogynem bájosan feddőek. Egyetlen helyen éreztem mindössze azt, hogy a zárójeles megjegyzést jobb lett volna elhagyni, fölösleges tüske, ugyancsak Fehér Renátó költészetének vonatkozásában: „gyenge és kevésbé jóízű tréfa volna a címet (Holtidény – N. H.) az életmű egy szakaszára metaforikusan ráolvasni.” (144.) Valóban, én is így gondolom.
Visszatérve ahhoz a kérdéshez, hogy van-e értelme kritikakötetet megjelentetni, a válasz röviden: így igen.
Az Elég nemcsak kritikákat tartalmaz, hanem a kötet első felében olyan alapozó/bevezető esszék olvashatóak, amelyeknek megírására régóta szükség volt. A kötet második fejezete a korábbiakban átadott elméleti tudást követően a gyakorlati megvalósulásra kínál számos példát, míg végül a harmadik blokk rámutat arra, hogy a kritikán túl milyen utakon lehet elemző módon a kortárs költészethez közelíteni. Ugyanakkor, külön fontos kiemelni a Mohácsi Balázzsal való beszélgetést, amelyet Vásári Melinda moderált, hiszen a kérdezettek dialógusából bár sokszor kitűnik, hogy az ellenkezőjét gondolják a felvetett témáról, mégis öröm olvasni, hogy ténylegesen egymással értekeznek, és végre nem elbeszélnek egymás mellett (hozzátenném: a Krusovszky-regényről szóló részben minden esetben Lapis meglátásaival értek egyet.)
Az értékelés ebben a kritikában is elmarad, mert akárcsak az Alföld számára soha el nem készült írásom esetében Bodor Ádám legutóbbi kötetével kapcsolatban, úgy ezzel is túl elfogult vagyok. Kedves Jóska, nekem ez volt az utolsó, de te írj még!
Lapis József: Elég. Közelítések a kortárs irodalomkritikához, Alföld Alapítvány–Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Debrecen, 2022.
