Visky András Kitelepítés című regénye az elemi életigenlés, a feltétel nélküli szeretet, a gondviselésben való hit felszabadító erejét beszéli el egy kilenctagú család lágertapasztalatán keresztül, oly módon, hogy a kitelepítés nem tragédiaként, sorscsapásként jelenik meg, hanem Isten által elrendelt szükségszerűségként. Sajátos üdvtörténet tárul elénk, mely az istenfélő ember tántoríthatatlanságáról ad számot, aki mindenkor szabad individuumként tekint önmagára – még deportáltként is –, képes tűrni, bízni, várakozni.
A Kitelepítés önéletrajzi ihletésű szöveg, a kortárs autofikciós – a valós cselekményelemeket a fikcióképző aktusoknak alárendelő – írások közé tartozik, jelentősen ki van tehát téve a referencializáló befogadói stratégiáknak. Az explicit címválasztás kevés kétséget hagy afelől, hogy egy szabadságot, önrendelkezést, identitást felszámoló közegbe, az azt átélő egyén viszontagságos létélményébe kap betekintést az olvasó. Gondolhatnánk, hogy a traumatapasztalat feldolgozásán túl a felelősök utólagos számonkérése kerül a kitelepítést tematizáló regény centrumába, ám hamar kiderül, hogy ez koránt sincs így. Már az is gyanúra adhat okot, hogy a vészterhes időszak elbeszélését egy kisgyermek – a család hetedik, András nevet viselő gyermeke – végzi el, az ő tekintetén keresztül látunk rá a család lágeréletére. András az egész család nevében beszél,
szólama azonban sok esetben azt a hatást kelti, mintha az elbeszélés időbeli korlátai szabadon átléphetők volnának,
hiszen az egyébként naiv szemléletét alkalmanként olyan reflexivitás jellemzi, amely aligha lehet egy tapasztalatlan kisfiú sajátja, az felnőttperspektívát feltételez. Gyakran a születését megelőző történésekről tudósít, a szemtanú elbeszélői pozícióját magára öltve – azt mímelve – beszél például a szülei közti intim pillanatokról.
Valamikor csak sejtet, máskor meglehetősen explicit, különösen az apa elítélését, a család deportálását, lágertapasztalatát tekintve.
A gyermeki világlátást az áradó narráció pergő mondatfűzése, a mellérendelő szerkesztés, az asszociációs kapcsolás hitelesítik, a gyermek- és a felnőtt-nézőpontok szétszálazhatatlanságára azonban érdemes reflektálnunk.
Az apát koncepciós perben elítélő kommunisták a karizmatikus lelkészben a népi demokráciára veszélyes „belső ellenséget” látják. Miután az elveihez ragaszkodó férfit börtönbe zárják, az egész családot teherautóra teszik, és egy bărăgani lágerbe telepítik őket mint „ellenséges elemeket” (elemente duşmănoase). A deportálás hivatalos ügymenetébe a határozatokat, utasításokat tartalmazó nem-irodalmi dokumentumcsoporton keresztül kaphat betekintést az olvasó. Az elbeszélő által citált iratok azt teszik láthatóvá, hogy a regnáló államhatalom bürokrata apparátusa hogyan éget szégyenbélyeget bárkire, akár ártatlan férfiakra, nőkre vagy gyermekekre. Még az igazolványaikba is belepecsételik a kényszerlakhely román megnevezésének (domiciliu obligatoriu) a rövidítését (D. O.), ők azonban a megkülönböztető jelzést sajátosan értelmezik: amint kimondásra kerül a D. O. (dëo), nyomban Isten latin nevével válik egyenértékűvé, vagyis – a hívő ember magyarázata szerint – mindez nem jelenthet mást, mint azt, hogy a tábort Isten jelölte ki számukra lakhelyül.
Persze a láger nem fedi el az igazi arcát, hiszen mégiscsak egyéni tragédiák konglomerátuma.
A kényszerlakhely életidegenségét jelzi, hogy a román helységnév (Răchitoasa) elsőre kimondhatatlan a magyar anyanyelvű, a románt nem beszélő gyermekek számára. Egy nyelvileg definiálhatatlan tér, ahol a szokásostól eltérő módon múlik az idő. Răchitoasa, Freidorf, Lăteşti: három helyszín, lényegüket tekintve azonban egyneműek, a láger homogén fogalmában oldódnak fel.
Feltárulnak a lágerlét borzalmai, a betegségektől, nélkülözéstől szenvedő deportáltak elviselhetetlen életkörülményei, ahol „csontra száradt valakik” élnek – próbálnak élni –, mígnem a múlt névtelen mementóiként végzik. A lágerlakók különös alakok, érzelmi és viselkedésbéli szélsőségeket visznek színre − persze azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a gyermekelbeszélő perspektívája óhatatlanul torzít az alakokon, a végletek felé tolva el egy-egy meghatározó vonást, személyiségjegyet. Abban viszont mindannyian hasonlóak, hogy életük tragédiáktól, viszontagságoktól terhelt, nemzetiségi, felekezeti, pártpolitikai hovatartozástól, nemtől, életkortól függetlenül mindegyikük súlyos traumákat hordoz.
A láger nyelvi tekintetben is egy heterogén, „multinacionális” gyűjtőhelyként jelenik meg,
ahol románok, magyarok, német ajkú svábok egyaránt élnek. A nyelvtanulás komoly kihívás a családba tartozó gyermekek számára, különösen azért, mert az anyanyelvhez való viszonyuk is problematikus: elvileg a magyar volna az, csakhogy az anyjuk nem magyar, hanem osztrák származású, így egy harmadik nyelv, a felmenők nyelve is képbe kerül, ám azt sem beszélik.
A tábor tehát az emberi lét tagadása, a „sehol”.
Olyan siralmas közeg, ahol – a bibliai locust parafrazeálva – nincs nyugalma az Emberfiának.
Mégis valamiféle felfoghatatlan derű, elevenség és boldogságérzet árad a sorokból. A gyermekelbeszélő – noha saját bőrén tapasztalja az ínséget – nem a rezignációról tesz tanúságot, nem a kilátástalanságot közvetíti, hanem az élni akarást, a berendezkedés kísérleteit: hogyan igyekeznek megélni a láger hétköznapiságát, hogyan teljesít erőn felül az édesanya annak érdekében, hogy megmaradjon a család belső békéje, hogyan keresik az apró örömöket például a történetmesélésben, a felolvasásban.
Ekképpen válik a Bibliából való felolvasás a nap kiemelkedő jelentőségű momentumává, a lágernapok boldogságforrásává.
András szólamát meghatározza a biblikus nyelvhasználat és utalásrendszer – az archaikus fogalmi regiszter, a retorikai idegenszerűség egyértelműen jelzi, hogy a Biblia nem lehet más, csakis Isten szava. Az igék idézése a beszéd részévé válik, a mindennapi kommunikációban is el-elhangzik egy-egy vonatkozó szöveghely. A család számára a Szentírás bemérési pont, origó, lelki helymeghatározó, amiből a hitük – különösen az anya mély istenhite – táplálkozik. Amikor a tágabb értelemben vett környezet épp az istentagadásban, a létezés cáfolásában, a kételyek, szkepszisek kinyilvánításában érintett, az anya alárendeli életüket a gondviselésnek, mert számára az Istentől való elfordulás még a legvészterhesebb időszakban sem lehet opció.
A hit megőrzése vagy elvesztése tehát alapvető egzisztenciális kérdés a borzalmak között.
Nem véletlen, hogy András számára édesanyja bibliai alakokhoz, különösen Szűz Máriához válik hasonlatossá, amelynek összefüggésében az ő és a testvérei szűztől való születése, valamint édesanyjuk szeplőtelen fogantatása is elképzelhető. A napi foglalatoskodás a Messiás második eljövetelére való várakozásként értelmeződik, amivel a lágeridő eszkatologikus távlatot kap: „az Úr sem tudja […], valamikor még tudta, de most már biztosan nem, és amit ő nem tud, azt mi honnan tudhatnánk”. (226.) Bárki lehet a Megváltó, egy férfi- vagy egy gyermekisten, az apa, de a „remény” érzetének sajátos relativizálása után akár a halál is megváltást jelenthet. A remény általános értelemben vett – alapvetően pozitív jelentéstartalmú – fogalma ugyanis jelentősen átalakul a család szemléletében – az nem isteni eredetű, hanem sátáni kreálmány, aminek szorításából Isten végül kimenti gyermekeit: „Isten nem hagy a végtelenségig a remény lélegeztetőgépén, a remény az Ördögtől való, legfőképpen pedig a túlélés reménye, a Sátán a legravaszabb reménykalmár és mi mindannyian hűséges előfizetői vagyunk”. (221.)
Ahogy múlik a lágeridő, nyilvánvalóvá válik számukra, hogy a kényszerlakhely „otthonná” szilárdult, nincs visszatérés az egykorvolt életbe, az végérvényesen felszámolásra került: „én mindent a láger felől nézek, megszűnt ugyanis minden más nézőpont számomra”. (335.) Máskor András egyértelművé teszi, hogy a tábor otthonként definiálható: „otthon vagyunk a fogságban, ez az életünk”. (348.) Az amnesztia kihirdetése után is a táborban maradnak, hiszen a „lágerszabadság” paradoxonának vonatkozásában nem létezik más menedék, csakis a felszámolt tábor sajátos biztonsága. Azoknak, akik a szabadság–fogság-problematikát mindig a maguk egyéni módján értelmezték,
a közkegyelem nem a szabadság visszanyerését jelenti – azt a felfogásuk szerint ugyanis sohasem veszítették el.
Sőt, az ítélet inkább zűrzavart, létbizonytalanságot hoz magával: mihez kezd a család a tábor falain kívül, miután az évek során belakta a poklot, élhetővé tette az élhetetlent. A láger utáni élet a „minthaszabadság” képzetében bontakozik ki, mert hiába az eredeti életforma hozzávetőleges rekonstruálásának kísérlete, hiába az apa hazatérése és a család boldog újraegyesülése, a végső konklúzió mégiscsak elevenbe vág: „nem leszünk szabadok sosem”. (420.) A gyermekelbeszélőnek nincsenek emlékei az édesapjáról, nem egy élő tapasztalatokon nyugvó apakép az övé. Az arcát sem képes felidézni, ami már-már lelkifurdalást idéz elő Andrásban. Az apa „másik térben és másik időben” van, személye gyakran látomásokban, gyermeki víziókban ölt testet, András szinkrón tapasztalataiban csak hiányával van jelen: „formátlan üreg, sötét, néma vájat, ez volt az apám, magába szívott mindent, még a gomolygó éhséget is”. (239.)
Mivel az apa gyakorlatilag ismeretlen számára, üres felület, alakja a történetekben képződik meg.
A hézagokat András a képzeletével tölti ki, így voltaképpen saját maga teremti meg imaginárius apafiguráját. Csak a hazatérés után ölt valós alakot az addig absztrakcióként létező apa.
Az utolsó fejezet évtizedeket ugrik előre az időben. András a sorkatonai bevonulása idején kénytelen számot vetni az elmúlt évekkel, a megbélyegzés terhével: noha évek teltek el az amnesztia kihirdetése óta, őt mégis a politikailag bizonytalan, vagy ellenséges érzületű egyéneket tömörítő egységbe osztják be. A katonaság a rendszerbe való akaratlan betagozódáson keresztül az identitásvesztés rémével fenyeget – „egy hibátlanul működő gépezet alkatrésze lettem, megtaláltam a helyemet, önmagamat végképp elveszítve” (438.) –, hiszen a második fogságként megélt sorkatonai szolgálatban a hatalom működésmechanizmusának lágerben tapasztalt mintázataira ismer rá. Minden változatlan: a józan ész újfent kapitulál az ideológiai elköteleződés előtt.
Visky András: Kitelepítés, Jelenkor, Budapest, 2022.
A borítófotót Szabó Réka / Index készítette.
A kritika a Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-22-4-II-DE-7 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.
