Rian Johnson legújabb bűvésztrükkje elképesztően banális húzásokból áll, ennek ellenére, sőt, részben éppen ezért is az eddigi legszórakoztatóbb.
Egyre inkább az lehet az érzésünk, hogy képtelenek vagyunk filmeket önmagukért, önértéken szeretni. 2022-ben annál nagyobb bűnt nem követhet el egy produkció, mint hogy „csak” szórakoztatni akar (és most a szórakoztatást ne tegyük egyenértékűvé a „kapcsold ki az agyad, és kajálj be bármit, amit eléd tesznek”- megalkuvással), hiszen
ma már a kommerszben is minden szubverzió, dekonstrukció, önreflexív meta-szatíra, társadalmi kommentár,
univerzum-, sőt multiverzum-építés kell, hogy legyen. És mialatt az Avatar: A víz útja is rekordokat döntöget, az interneten kétségbeesetten bizonygatjuk, hogy nekünk azért komolyabb elvárásaink vannak az ilyen alantas vidámpark-moziknál. Úgy tűnik, egyedül Tom Cruise önelégülten vigyorgó kaszkadőrmutatvány-eposzainak tudjuk megbocsátani, hogy szégyentelenül nem is vágynak többnek látszani hamisítatlan blockbustereknél.
Persze érthető az is, hogy már egy kifejezetten laikusnak számító mozilátogató is könnyedén telítődik az átlagos látványfilmekből áradó klisékkel, és alkalmasint még egy Préda-kaliberű mozin is számon kérhetjük, hogy spontán gyarmatosítás-szimbolikája hangyányit több reflexióért kiált. Ezzel szemben Rian Johnson második „kitettéje” (amennyiben ragaszkodunk a „whodunit” forgalmazói magyarításához) éppen
tömény kimódolatlansága, banalitása és az ehhez párosuló mesteri műfajismeret miatt parádés krimi-élmény.
Az Tőrbe ejtve – Az üveghagyma már valószínűleg azzal kihúzza a gyufát, hogy születését nem köthetjük nemes szerzői motivációkhoz: a Netflix szégyentelenül magas összeget ajánlott fel a további Tőrbe ejtve-filmekért, Johnson pedig kapva kapott az alkalmon, és ebben is az Agatha Christie-i mintát követve antológiasorozattá bővítette ötletét, egyedül Benoit Blanc (Daniel Craig) karakterét tartva meg.
A körítés tehát teljesen új: ezúttal vidéki kúria helyett egy görög magánsziget a helyszín, ide trombitálja össze barátait a tech-milliárdos Miles Bron (Edward Norton), hogy ott gyilkososat játsszon velük. Még szerencse, hogy önmaga számára is érthetetlen módon Blanc is az illusztris társaságban köt ki, ugyanis
a résztvevők között húzódó törésvonalaknak hála hamar véres irányt vesz az addig ártalmatlan játszma.
Azon túl, hogy az Üveghagymának már a teremtésmítoszában sem érhető tetten az öt éve még a Disney lélektelen gépezetével bátran dacoló auteur, Johnson mintha minden kanyarban egyenesen rátenne egy lapáttal saját nimbuszának lerombolására. Nemcsak azt titkolja sokáig nézője elől, hogy mi is lesz a valódi, megfejtésre váró gyilkosság, de szép lassan azt fogjuk észrevenni, hogy igazából az érdemi detektívmunkával és bűnesetekkel is adós marad: műfajisága kimerül abban, hogy kihagyásokkal, elterelésekkel, véletlenül elejtett mondatokkal úgy csűri-csavarja elbeszélésmódját, hogy két órán keresztül az orrunknál fogva vezet.
Az Üveghagyma gyakorlatilag saját maga metaforája: bár szigorúan véve egészen a belsejébe látni, mégis kénytelenek vagyunk módszeres munkával rétegről-rétegre felfejteni. Valamilyen szinten tehát igaza van annak, aki Johnson munkáját egymásra licitáló szemfényvesztések összességeként festi le, hiszen a megfelelő helyeken kilyuggatott cselekmény, az egyszer konkrétan még meg is másított felvételek híján egy meglehetősen vázlatos és a megfejtés katarzisával is adós rejtélyt találunk, amelyre az író-rendező minden idők legbanálisabb csavarjait ráakasztva okoz meglepetést bizonyos időközönként.
Ez a feltűnő, szemtelen lezserség azonban nem puszta nemtörődömségből, lustaságból ered, hanem a rutin magabiztosságából.
Johnson abban a tekintetben mégiscsak komolyan veszi magát, hogy a lehető legmagasabb fokon kívánja űzni az ipart. A néző igenis vonódjon be a játékba, agyaljon, próbálja megfejteni a nyomokat, hogy aztán a film csúfosan túljárjon az eszén. Amíg ez adott, teljesen mindegy, hogy ezt milyen olcsó megoldásokkal éri el a rendező. Ahogyan maga Blanc is leírja az aktuális bűntényt: „olyan buta, hogy az már zseniális”.
Johnson pontösszekötögető filmje pedig ettől roppant rokonszenves, hogy
pontosan tisztában van azzal, hogy nem több egy Agatha Christie-másolatnál,
és nem Christopher Nolan-i labirintusokkal, skandináv krimiket idéző tartalmi mélységgel vagy a negyedik falat átütő poénokkal fogja lenyűgözni nézőjét, hanem azzal, ha a műfaj alapos ismeretének birtokában sem lehet megfejteni. Tanulságos lehet az Ecc, pecc, ki lehetsz? kudarca néhány hónapja. A meta-humorral, a zsáner kiüresítését számon kérő mondanivalóval és tragikus hősökkel felvértezett alkotás éppen ott vérzett el, hogy mindezen ötletei sem tudták kompenzálni lagymatag rejtélyéért, sőt egyenesen felhívták a figyelmet arra, hogy a klasszikus műfajiságot itt bizony az alkotók sem érezték elegendőnek.
Az Üveghagyma nélkülözi az efféle fárasztó mellékzöngéket, az izzadságszagú bravúroskodást,
a mindennek jelentést tulajdonító kényszerességet. Miért is keresnénk mindezt egy filmben, amelynek főhőse vaskos déli akcentussal beszél, ehhez képest egy New York-i meleg férfi öltözködésével és kifinomult stílusával hódít? Amely produkció, ha rendezőjének úgy tetszik, egy napra átrángatja Ethan Hawke-ot a Holdlovag budapesti forgatásáról egy félperces vendégszereplés kedvéért, a Tőrbe ejtve egyik színészét pedig mindenfajta magyarázat nélkül egy új figura bőrébe bújtatja, mert végül is megteheti. Ahol Johnson már talán egy hajszálnyit idegesítően sokat ecseteli nekünk, hogy az önző gazdag seggfejek még ráadásul mindenféle jobbra húzó szubkultúrák képviselői is – mert végül is miért ne cizellálja korunk képére ezt az ősöreg toposzt?
Csak úgy tobzódunk az extravagáns jelmezekben, díszletekben és karakterekben. Ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy miért képezhetett egyáltalán fiatalkorában közös baráti társaságot egy zseniális tudós, egy izomagyú férfijogi harcos, egy üresfejű modell és egy cinikus politikussá fejlődött kertvárosi anyuka. És jellemzően csak azért, hogy legyen mivel elterelni a figyelmünket, mielőtt a film megkocogtatja a vállunkat, hogy esetleg nem kellett volna jobban megvizsgálnunk azt a festményt, egyik-másik szófordulatot, vagy hogy ki hova indult a medencepartról.
Johnson ezzel mintha fityiszt mutatna saját hódolóinak is,
akik a Star Wars világával kapcsolatos kekeckedése (megölni félúton egy trilógia főgonoszát) és az első Tőrbe ejtve hasonló játékai mellett jelentőségteljes dekonstrukciói miatt vontak kardot. Pedig az Üveghagyma tükrében Johnson korábbi műveiben is elsősorban azt kereste, hogy meddig feszegetheti a határokat, hogy közben a tömegszórakoztatás medrében maradjon. Elvégre Az utolsó Jedik minden megosztó döntése dacára is egy döbbenetesen szolgai A Birodalom visszavág-klón, a Tőrbe ejtve egyetlen flikk-flakkjával sem cáfol rá úgy a nézői elvárásokra, ahogyan Denis Villeneuve például mindössze három év leforgása alatt könyörtelenül elbánt a drogkartell-akcióthrillerek, az idegeninváziós sci-fik és a cyberpunk-hőstörténetek rajongóival is.
Rian Johnson nem a világ leglátványosabb, legbonyolultabb trükkjeit felvonultató bűvészshowját állítja színpadra,
hanem azt próbálja felfedezni, hogy hogyan lehet úgy előhúzni a nyulat a kalapból (két figyelemelterelő vicc elmesélése között), ahogyan még nem láttuk.
Az Üveghagymával kapcsolatban legfeljebb az róható a rendező szemére, hogy már
a műfaj nagy öregjei felé szinte már sértés ilyen minimális erőfeszítéssel megvalósítani egy maradéktalanul szórakoztató krimit.
És persze azok számára is, akik zsánerforradalmat szító fenegyerekként tisztelték Rian Johnsont, erre ő meg alkotott egy „kitettét”, amelyben csak annyi a truváj, hogy nem fásul bele a 70-80 éve tetőzött zsánerhagyományba. Néha pedig egy film azzal tudja a legtöbbet adni, hogy ennél nem is vállalkozik többre.
Tőrbe ejtve – Az üveghagyma (Glass Onion: A Knives Out Mystery), 2022. Írta és rendezte: Rian Johnson. Szereplők: Daniel Craig, Dave Bautista, Ethan Hawke, Kathryn Hahn, Edward Norton, Kate Hudson, Leslie Odom Jr., Forgalmazó: Netflix
A Tőrbe ejtve – Az üveghagyma a Magyar Filmadatbázison.
