Útvesztő az éjszakában

Ha 2023-ban valaki leírja, hogy „modern amerikai dráma”, vajon minden olvasó az O’Neill – Williams – Miller triászra fog asszociálni? O’Neill ezt a darabját 1939 és 1941 között írta, ami közel száz éve volt. A színházak mégis újra és újra előveszik O’Neill talán leghíresebb darabját, amit most Utazás az éjszakába címmel tűzött műsorra a Stúdió K, Fehér Balázs Benő rendezésében.

Na de pont a Stúdió K? Ez az örökké kísérletező, örökké újító, mindent valami más, sajátos szögből bemutató színház? Ezt a 80 évesnél is idősebb darabot, aminek mind a négy felvonása ugyanabban a szobában játszódik, kevesebb mint 24 óra alatt, és

a „cselekmény” annyi, hogy az öt színész felváltva kijön-bemegy és egymással beszél?

El nem tudtam képzelni, mit kezdenek vele. Amikor szóba került az előadás előtti napokban, hogy mit nézek legközelebb, többen is izgalomba jöttek, és elmondták, milyen személyes viszonyuk van a darabhoz. Szóval nagyon is érdekes ez a mű a színházba járó közönség számára, és nem véletlen, hogy olyan extravagáns rendezők is a kezükbe vették, mint például Zsótér Sándor.

Persze sejtettem, hogy lesz benne valami truváj – Fehér Balázs Benőről pont tíz éve tudható, hogy remek rendező, minden munkájára oda kell figyelni, mindig valami izgalmasat talál ki. Most sem okozott csalódást: szobaszínházat csinált. A Stúdió K-nak van talán a legkisebb színházterme Pesten, úgyhogy ezt ott is hagyjuk, és átmegyünk pár házzal odébb, a Ráday utca egyik lakásába, annak is konkrétan a nagyszobájába.

Amikor azt mondom, hogy nagyszoba, úgy tessék érteni, hogy kicsi.

Színpadnak legalábbis kicsi, különösen úgy, hogy két és fél oldalon két sorban üljük körül nézőként, tehát a színészeknek marad egy darab kétszemélyes kanapé, egy dohányzóasztal, egy szék, és épp annyi hely, hogy ki tudnak menni három irányban.

Ettől hihetetlenül intim lesz az egész előadás – a színészek olyan közelségben játszanak, mint amennyire egy családi összejövetelen ülnénk egymástól. Amikor bejön vagy kimegy valamelyikük, szinte súrolják a szélen ülő nézők lábát-vállát.

Nagyon intenzív élmény, bevonódik a néző, és egészen felerősödik a drámai hatás.

Annyira nem színházban vagyunk, hogy majdnem levettem én is a cipőmet, amikor megláttam az előszobában egy már ott lévő párat. Amikor belépünk, a család már a konyhában reggelizik, beszélget, vitatkozik, mi pedig a nyitott ajtó előtt elvonulva foglaljuk el a helyünket egy szobával beljebb – itt játszódik majd az egész este.

Ilyen adottságú enteriőrben nem is próbálhatták meg hűen visszaadni az ötvenes évek New Englandjét – de nem is hiányzik, mert a minimális díszlet enged a színészi játékra koncentrálni. Azért egy figyelemre méltóan ízléstelen gobelin-utánzat a legtöbbet nézett irányban, a kanapé fölé elhelyezve megadja az alaphangulatot. A hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországában lehetett ilyeneket látni, de tippelek, hogy máshol is, mert a rossz ízlés talán nem nemzetspecifikus. A jelmezek is inkább magyar környezetre utalnak, és szinte biztos vagyok benne, hogy az O’Neill-család nem papucsban járkált otthon, még ha a nyaralójuk volt is az eredeti helyszín. Szóval,

leginkább kortalan és helyhez sem egyértelműen köthető lesz így a történet,

mert az alkotók arra koncentrálnak, ami a szereplőkben és közöttük zajlik.

Nagyon szép, nagyon szerethető, nagyon bensőséges előadás lett. Fehér Balázs Benő pont annyit rendezett bele, amennyi kihozza az alapanyag erejét, de egyébként nem történik más, mint az eredeti szöveg szükségesen modernizált-húzott előadása – ezt persze a Stúdió K-s színészek szokásos nívóján. Egy nézőtárs mondta az előadás után, hogy milyen szépen passzolt mindegyik szerep a színészekhez. És tényleg:

a Stúdió K kicsiny társulatában pont jól ki lehetett osztani ezeket a karaktereket.

Jó, muszáj szabadon kezelni a patikamérlegen kimért szerzői instrukciókat – Pallagi Melitta nagyon nem „bögyös ír parasztlány”, mégis tökéletes Cathleen. Nincs kicsi szerep, ugye, csak kicsi színész – ő pedig nagy színésznőként a kevés jelenetben és néhány megszólalásban is megmutatja, mennyire rajong ez a házvezetőnő a híres színészért.

Akit pedig Spilák Lajos játszik – mondanám, hogy élete alakítását nyújtva, csak ezt már párszor elsütöttem vele kapcsolatban, így aztán meg kell maradni a „szokásosan magas színvonalon” igazságtalanul visszafogott értékelésnél. Olyan szerethető ez a James Tyrone, hogy minden gyengeségét megbocsátjuk neki. És ezzel el is érkezünk az előadás vezérmotívumához: az adja ennek a diszfunkcionális családnak az erejét és szépségét, hogy

minden tagja olyan meghatóan szeret legalább egy valakit, de általában inkább többeket, hogy minden hibájukat, esetleg vétküket megbocsátjuk nekik.

Homonnai Katalin játssza a rehabról hazatérő anyát, Maryt, aki nagyon igyekszik megfelelni a sokféle elvárásnak, de már korábban is többször összeroppant ezek súlya alatt. Drukkolunk neki, hogy ne essen vissza, ami elvezet az előadás másik fő motívumához: ő is öncsalásban él, mint a családja minden többi tagja. De ő is annyira esendően és szerethetően játssza ezt a karaktert, hogy az ember legszívesebben átölelné és megsimogatná, amikor pedig nyilvánvalóan hazudik a függőségéről.

Talán a Jamie-t játszó Lovas Dánielnek van a legnehezebb dolga, hogy megszerettesse velünk ezt a nem kifejezetten angyali karaktert.

Jó kérdés, hogy felnőttként mennyire felelős gyermekkori vétkéért,

pedig valójában az sem egyértelmű, hogy tényleg tudatosan akart-e ártani öccsének. De talán családon belül is Jamie-nek van a legnehezebb dolga: nem olyan jó színész, mint az apja, nem olyan kifinomult, mint az öccse, miközben a családi átok, a függőség ugyanúgy üldözi. Ez az alakítás nagyon szépen mutatja meg a karakter minden oldalát, és hiába krakélerkedik időnként, ettől még nagyon szerethető marad ez a valójában elesett, soha igazán fel nem nőtt nagy gyerek.

O’Neill mintha Samudovszky Adrianra írta volna a kisebbik fiú, Edmund szerepét, legalábbis a színész úgy játssza el, annyira könnyedén és magától értetődően. Költői, finom, gyenge és sérülékeny – a saját betegsége kapcsán is leginkább anyja miatt aggódik jobban, őt akarja kímélni. Még a konfliktusokban is visszafogott marad, mert túlságosan szereti a családját. Visszatérő motívum az előadásban, hogy

amikor valamelyik karakter éppen megpróbálna kilépni az öncsalásból, vagy ezt számonkéri valaki máson, természetesen konfliktus lesz belőle

– így ragadnak benne ebben az ördögi körben.

Pedig próbálkoznak időről időre, de eleve vesztes helyzetből indulnak, így a kudarc megjósolható.

Persze az sem egyértelmű, hogy honnan kezdődik az öncsalás.

Az eredeti műben én egyértelműnek éreztem, hogy James Tyrone kicsinyesen spórolós, sőt kárhoztathatóan az, mert még a saját fia kezelésére sem hajlandó a legolcsóbb orvosnál jobbat megfizetni, és magának is hazudik (meg persze a családjának), amikor ezt azzal magyarázza, hogy nincs pénze, meg különben is, mit tud többet egy másik orvos. Spilák Lajosnál ez ennél összetettebb: én elhittem neki, hogy semmi rossz szándék nincs benne, csak egyszerűen nem látja értelmét ennek a plusz kiadásnak. Vagy csak színészkedett és átvert volna?

Többször előkerül a színészet témája is (a főszereplő sikeres színész), ami mindig ingoványos talaj a színpadon,

mert a színészt játszó színésznek nagyon ügyesen kell egyensúlyoznia, hogy akkor most éppen kicsoda is ő, amikor karakter a karakterben. Humorforrás is ez egyben, élnek is vele, értékeli is a közönség, amikor Spilák kinyilatkoztat a színészi képességek témájában. Azért persze ezt is pontosan kicentizve teszik, nem viszik túlzásba, pedig könnyű, de olcsó megoldás lenne. Így megy ez, ha jó a rendező, és jól működik a társulat a keze alatt. Ha a közös munka során végig jó döntéseket hoznak, hát persze, hogy remek előadás lesz belőle. Egyszerű, nem?

Két és negyed óra a teljes játékidő, amire figyelmeztetnek is előtte, de akármennyire gondolkodom így utólag, nem tudnék semmit húzásra javasolni az elhangzottakból. Ez így jó, ahogy van – igen, az egy ülésben befogadhatóság határán mozog, de nagyon megéri.

Nem egy adrenalinbomba a produkció, és röhögőgörcsöt sem fogunk közben kapni,

de aki értékeli a lelki történések nagyon finoman kidolgozott színészi megjelenítését, aki szeret közvetlen közelről, gyakorlatilag belülről figyelni egy előadást, és aki élvezi az érzelmek hullámzását a színpadon, annak első osztályú szórakozásban lesz része.

Eugene O’Neill: Utazás az éjszakába. Rendezte: Fehér Balázs Benő. Játsszák: Spilák Lajos, Homonnai Katalin, Lovas Dániel, Samudovszky Adrian, Pallagi Melitta. Stúdió K Színház, Budapest, 2023. január 20.

A fotókat Dömölky Dániel készítette.