A törzs tagjai egy entitásként mozognak a tribal techno öblös basszusaira, együtt áramlanak a szintetizátorok álmodta atmoszférikus hullámokban. Akik a hétköznapi érzékszervek tartományánál szélesebb spektrumban érzékelik a körülöttünk lévő világot, színarany energiában összekapcsolódva lüktetnek, ünnepelve az anyagban tapasztalást, a törzsi gyűlést, végtelenül létezve a folyamatosjelen egyre gyakrabban megtapasztalt terében.
Rohadt hideg van. De úgy rendesen, pedig majdnem minden reggel hideg zuhannyal indítok, áldva Wim Hof nevét, amiért évek óta segít, hogy ne fagyjak kockára októbertől április közepéig. Most talán az is közrejátszhat, hogy a tegnap éjszaka az acid techno jegyében telt, ugyanis Stella Bossi az Arzenálban adott audenciát azoknak, akik elég bátrak voltak a reggelig tartó veretéshez. Ezért újra a keleti varázsitalok, a kínai teák világa felé fordultam, így este kilencre be is fejeződött az emberré válás folyamata: partiképes állapotban indulhattam a Dürer Kert felé.
Az egyébként telt házas estét La Fuente indította, klasszikus DJ szettjében tribal- és ethno house keveredik. Amióta az elektronikus zenében ilyen mértékben jelentek meg tradicionális hangszerek, azóta nehéz műfajokról beszélni, sokkal inkább egyfajta jelleget lehetne leírni: közel-keleti, vagy éppen dél-amerikai hatású, indián vagy szufi kultúra által inspirált zenék, amelyeket ráadásul DJ-mixben hallhatunk,
újabb egyveleget alkotva a szelektor válogatásában.
A partycsakrák kényelmes, de határozott felkészítése zajlik az elkövetkező inverz apokalipszisre, a létezés egy új szintjének a megteremtésére, amelyet az EarthJam koncertje alatt éltem át.
Szeretem azt a kezdeti csendet, majd azt a hangonkénti építkezést, amit a két zenész meghatározhatatlan, műfajokon és definíciókon túli közös alkotása közben élek át. Az ütemekért felelős szekció úgy képzelhető el, hogy Várnai Ákos felépít maga köré egy közepes stúdiónyi elektronikát, amelyhez kapcsolódik egy félraktárnyi hangszer, majd organikus polippá változva ezekből kézzel-lábbal
több és komplexebb ütemhullámot indít, mint egy japán yamato csapat összesen.
A tánctér felőli jobbon, az egyébként elképesztően hangulatos, dzsungelhatást keltő növényzet előterében Ternyák Richárd arccal két didgeridoora tapadva gitározik, miközben a köré szerveződő szintetizátorokból olyan atmoszférát teremt, amire akkor is hullámzana az összekapcsolódott közönség, ha mellette légkalapáccsal bontanák a falakat. Az egész annyira komplex, annyira lehetetlen, hogy a percepció messze az elmén túlira hat. Olyannyira, hogy meghatározhatatlan idővel később annyit érzékelek a világból, hogy félmeztelenül tombolok valami psytechno jellegű, didgeridooval és szintivel megőrjített négynegyedre, amit a full transzban lévő, kettő darab zenész valós időben, élőben, hangszereket ütve-fújva-tekergetve állít elő.
És akkor ez még csak a forma szintje. A nem látható tartomány szívközponttal történő érzékelése összeköti az egy ütemre hullámzó közönséget; több száz ember, mint egyetlen lélekzet, mint egy folyamatos hanghullám. Összekapcsolódott állapot, ahol érzések, érzelmek egzakt színként jelennek meg az érzékelés kapujában: az előttem táncoló istennő minden mozdulata a sejtjeimben tükröződik, a végtagok mozgásának az ívei,
mint a csillag körüli bolygók egyenletes mozgása.
A basszusok által definiált térben az effektezett gitárdallamok húrjain visszafelé tekeredik az idő, miközben a talpak egyenletes ritmusban diktálják az ütemet Földanya szívverésére… törzsi transz, újraegyesült család, millió éve együtt létező lelkek találkozója a transzformáció korszakában, ezen a furcsa bolygón. Az élő zene és az elektronika szerelme; ahol a zenészek a sámánvilág őseitől merítve tiszta csatornaként engedik megnyilvánulni önmagukon keresztül a szavakkal elmondhatatlant, ahol eszközzé válva, szolgálattal közvetítik a kollektív tudattalan évmilliókon át múltba és jövőbe robbanó jelenhullámait.
Néhány végtelennel később lassul a transz, a zenészek óvatosan leteszik az űrhajót, mi pedig hatalmas mosollyal a mindenünkön elindulunk az udvarra, hogy a tűz köré gyűlve transzformáljuk a felgyülemlett energiát, és a teremtés elsődleges eleme által töltődve felkészüljünk Novai Gábor, azaz NovaN live actjére.
Amire, mint kiderült, nincs az a földön (vagy bárhol) létező entitás, amely fel tudott volna készülni. Hol is kezdjem? NovaN zenész a javából: alapvetően a zene, azon belül pedig a jazz és az afrikai ritmusok egyfajta fura kombójaként közelít… úgy nagyjából mindenhez az életben. A Kodolányi jazztanszékét számos különböző stílust és műfajt képviselő zenekarban való közreműködés követte, aztán jött a Mörk, végül a zenekarral való szétválás után tökéletesen rátalált a saját hangjára. Kedvence a live session, természetes élőhelye a jam színpad. Ilyenkor a hozzá hasonlóan képzett, és emellett ugyanúgy lélekből alkotó zenészekkel összehangolódva borítják a közönségre a budai vagy éppen a birminghami romkocsmák mélyén a lehetetlenül váratlan zenei világukat. Az említett közönségből ezalatt annyit látni, hogy önkívületben tombol, szóval valamit nagyon jól csinálnak.
Szólóprojektjében a jazz-t és a keleti ritmikát ötvözi a kortárs elektronikával, azon belül is a pszichedelikus vonal törzsi basszusokra épített világával, egészen egyedülálló módon. Ezen a ponton persze egyáltalán nem írható fel lineáris egyenletrendszerben, hogyan lesz ebből a Zengetős bulin a szett második órájának elején egy élőben előadott,
165 BPM-es darkpsy speedcore,
amely, ha mindez önmagában nem lenne eléggé súlyos, valóban tartalmaz jazz-zongorából építkező elemeket. Szóval NovaN műfaja legyen mondjuk… az experimentális exhibicionista expresszionizmus (ezzel kétfősre nőtt a műfajt képviselők száma jelen sorok szerzőjével együtt).
Ilyenkor teszem fel a kérdést, és egyben engedem is el azonnal: mit jelent zenésznek lenni? Hol vannak azok a határok, amelyeket újra és újra átlépve teljesen meghatározhatatlan, valahogy a lélekből szóló produkció születik? A live actet azért csodálom különösen, mert
a zenész minden egyes szívverése megjelenik a zenében.
Az első sorból figyeltem, ahogy egy looperen elkészül az ütem, néhány kattintás a laptopon, és NovaN már fordul is a két darab szinti felé, hogy eljátsszon egy dallamot, amin aztán a gép előtt, már térdelve még teker néhány dimenziót, mindezt brutális stenkben a zenével együtt mozogva, mintha belőle szólna ez a végtelenül komplex elektronika, mintha ő maga lenne a zene, amit érzékelünk a térben.
És ez az a pont, ameddig a szavak tartanak, mert tulajdonképpen tényleg maga az ember válik zenévé és egyben csatornává, amikor alkot. Maga a kreativitás, a létrehívás, a teremtés nyilvánul meg egy humanoid interfészen keresztül, hangszerek által megszólal a hallható tartományban. A többit pedig közvetíti a tér, amely az alapvető öt érzékszerven túl fogható, ám mégis, nemhogy természetfeletti: a lehető legtermészetesebb, ha az ember megtanul figyelni. Úgy igazán: figyelni a jelen egyre szélesebb spektrumára.
Amikor már végképp nem lehetett fokozni ezt a csodálatos hegymenetet, NovaN az EarthJamhez hasonlóan szintén elkezdte lezárni a munkáját, de ezt egy eléggé relatív skálán kell elképzelni: sok buliban voltam már, ahol a csúcspont
meg sem közelítette azt, ami itt óvatos lerakásnak számít.
Az este záró szettjeként ebből az energiából építkezett MΣO CULPA, azaz Heim Roland, aki egyben az este egyik szervezője, a Zengető közösség alapítótagja, és az Ethnotech létrehívója. A Zengető közösség agrikulturális, természettel összhangban kialakított életmód, együttélés, egyfajta modern törzsi kultúra szerveződése. A Zengető Fesztiválon kiemelt szerepet kap az ipari kender, ez a ruha- és papíripar által tönkretett csodanövény, amely alkalmas a ruházkodástól kezdve az élelmiszerként való fogyasztáson át a kenderbetonból való házépítésig (!) számtalan területen való felhasználásra.
Emellett már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a fesztivál és a Zengető x Etnotech buli látogatói olyan közösséget hoznak létre, amelyet szívesen megismersz. Tudod, tipikusan azok az emberek, akikkel csak úgy… jó egy társaságban lenni.
Megmagyarázhatatlanul szabad vagy,
mert itt alapvetés a szabadság és a másik teljes mértékben történő elfogadása. És ezekhez a normákhoz társul az a fajta konstruktív szemlélet, ami miatt sokkal több ez, mint egy egyébként baromi kedves hippigyűlés: az ökofalu, az ökoközösség folyamatos építése, és aktív, évről évre növekvő tábora leföldeli ezt az energiát, és az álomból konkrét, megfogható, élhető valóság válik. Ezért tartom kiemelten fontosnak Heim Roland és a többi szervező munkáját, ugyanis egy ilyen rendszerben fontos, hogy legyen egy centralizált információs központ, amely átlátja a rendszer működését, és segít kialakítani a kapcsolatot a tagok között.
Mindez ráadásul működik az ünneplés, a szórakozás, az életigenlés egyik legősibb formájában: MΣO CULPA zenéje törzsi elektronika, hömpölygő chillgressive, midtempo pszichedelikus utazás, ahol az elmúlt évezredek földtaposós ütemei találkoznak a jövő szintetizált hangjaival, mindezt középen, itt és most a jelenben, ahol múlt és jövő végtelen metszéspontjában, transztáncban feloldódva tapasztalhatunk együtt a folyamatosjelen végtelen terében.
Mostanában kevés dolgot írok be a naptáramba, de a következő szeánsz időpontját már előre tudom: február 17-én a Zengető: TÉLKERGETŐ alkalmával újra egy közös ünneplésnek ad otthont a Dürer Kert. CORD a Merkaba Music gondozásában jelentetett meg EP-t, Obadu furulya köré épít organikus elektronikát élőben, MΣO CULPA dorombra alapozott szettel készül, Fluidummal pedig a tudatalattit dzsungelében találhatjuk magunkat.
Ha csak egyszer is eszedbe jutott, hogy kíváncsi vagy valami egészen újra, és egy szeretetteljes, elfogadó, biztonságos térben tapasztalnád meg a belső utazást, egyben az élet ünneplését, akkor sok szeretettel ajánlom a TÉLKERGETŐ szeánszot! Hogy egy másik ember mehessen haza, mint aki elindult otthonról…
ZENGETŐ x ETHNOTΣCH, 2022. december 17., Dürer Kert
A fotókat Böhm Zsófia készítette.
