Todd Field Tár című filmje egyszerre metoo-mozi és egy zseni érzékeny portréja, idővel pedig azt a kérdést kell feltennünk, hogy ez a kettő elválasztható-e egymástól.
A Tár hitelességét talán az mutatja meg leginkább, hogy ha valaki előismeretek nélkül ül le megnézni a filmet, a mozitermet elhagyva minden bizonnyal első dolga lesz rákeresni Lydia Tár nevére. Pedig
a Cate Blanchett által tökéletesen játszott karmester fiktív személy, csak épp a filmben rajta kívül semmi más nem az.
Ahogy mondani szokás, ez az eseménysor senkivel nem történt meg, de bárkivel megtörténhetett volna.
Mindezt pedig az a Todd Field hozta tető alá, aki az aktuális díjszezon Jane Campionje lehet, hiszen a rég nem látott filmes új munkájával rögtön visszatért az élvonalba. A 2000-es évek elején A hálószobábant és az Apró titkokat is számtalan díjra jelölték (a mából visszanézve előbbinél jogosnak, utóbbinál némileg indokolatlanabbnak tűnik a siker),
Field új filmje azonban alig-alig hordozza magán a korábbi rendezések legfontosabb ismertetőjegyeit,
a megszokott szerkezet mintha épphogy visszájára fordult volna jelen esetben. Az említett két filmben ugyanis a kiindulópont a normalitás, amit egy határátlépés (a társadalom számára elfogadhatatlan szerelmi viszony) tör meg, míg itt mintha a rendellenesből indulnánk, majd jutnánk el odáig, hogy annak is találkoznia kell a normarendszerekkel, aki ezek fölött állónak gondolta magát.
Lydia Tár (Cate Blanchett) a történet szerint az egyik legismertebb kortárs karmester és zeneszerző, aki Berlinben próbál egy fontos darabot, miközben épp önéletrajzi könyvét népszerűsíti.
Egy ideig még élheti a szokásos életét, nem sokkal később azonban egy korábbi pártfogoltja öngyilkosságot követ el,
a lehetséges okok között pedig előkerül Lydia személye is, hiszen miután különös véget ért a lánnyal való kapcsolata, valósággal ellehetetlenítette az ifjú tehetséget. Ráadásul eközben felkerül az internetre egy videó, amelyben a zseniális művész diákokkal szemben elkövetett határátlépései láthatóak.
A filmet megelőzően elkövettem egy komoly hibát, megtekintettem az előzetest, ami alapján – bár elvárásaim továbbra is igen magasak voltak – fenntartásaim is lettek a művel kapcsolatban: attól féltem, hogy a Tár azon mozik sorát erősíti majd, amelyek kritikátlanul veszik át a neurotikus, környezetét módszeresen elpusztító művésszel kapcsolatos összes sztereotípiát. Szerencsére azonban Todd Field ennél sokkal árnyaltabban fogalmaz, így pedig
valóban betekintést nyerhetünk egy különös, ugyanakkor borzasztó pszichébe.
A Tárt nézve ugyanis először csak kérdések fogalmazódnak meg a befogadóban: helyes-e semmibe venni egy diák személyes viszonyát az általa választott műalkotással kapcsolatban? Rendben van-e, ha nyilvánosan csinálunk viccet valaki (a mi szemünkben túlzó) érzékenységéből? Működhet-e úgy egy párkapcsolat, ha abban az egyik fél alig-alig van jelen? És miért szúrja ki Lydia azt a lányt a női mosdóban?
Ahogy haladunk előre a filmben, ezek a mikrodilemmák egyre kínzóbbá válnak, de a fenti felsorolásból is látszik, hogy hiába adunk minden kérdésre egy irányba tartó választ,
még mindig csak egy saját hatalmától megszédülő zseni képe jelenik meg előttünk,
és nem azé a módszeres bántalmazóé, aki maga Lydia Tár. További építőkockákra van tehát szükség, melyeket Field nagyon ügyesen helyez el. Ott van például az először jelentéktelennek tűnő kézmosás, ami végül a nő kényszerességének szimbólumává válik, de megemlíthetjük még a hétköznapi helyzetekben (például a szomszédok kérései) való teljes ügyetlenséget, vagy épp azt is, ahogyan Lydia az asszisztensével, Francescával (Noémie Merlant) bánik.
A Tár tehát ezekkel az eszközökkel
nemcsak azt mutatja be, hogy milyen zseninek lenni, hanem azt is, hogy milyen, ha egy nagy művészt nagy művészként kezelnek,
és le tud élni úgy egy fél életet, hogy soha sem kell szembesülnie azzal, hogy viselkedése sértheti más emberek integritását. Persze ez nyilván öngerjesztő folyamat, hiszen a központi figura elmar maga mellől mindenkit, aki bármilyen módon reflektálhatna az övön aluli húzásaira, ugyanakkor Todd Field remekül érzékelteti, hogy Lydia a tettei nagy részét nem (csak) azért követi el, mert élvezi hatalmának gyakorlását, hanem mert egyszerűen nem ismeri azokat a határvonalakat, melyeket átlép.
Ebben a filmben tehát mintha arra a kérdésre is ott lenne a válasz (vagy legalábbis annak a kezdeménye), hogy ezek a bántalmazási ügyek miért kerülnek ki többségében a művészvilágból – amellett persze, hogy ez a szféra van leginkább a reflektorfényben. Egyrészt a Tárban is megjelenik az az alapvetés, hogy a művész magával dolgozik, így eleve nehéz lenne nem személyes síkra terelni az egyes konfliktusokat. Másrészt Lydiát még az étteremben is maestronak szólítják, a zenekarban szilárd rendje vannak annak, hogy ki mikor játszhat szólót,
a hierarchia, a másik fölött gyakorolt hatalom a művészet minden aspektusában jelen van,
az egész szférát az alá-fölérendeltségi viszonyok határozzák meg. Gyakran halljuk, hogy a művészet nem demokrácia; könnyen lehet, hogy ez így is van, csak a Tár szerint ez végül megkéri az árát.
Van azonban még egy csavar a történetben és a szintén Todd Field által jegyzett forgatókönyvben. A film ugyanis már akkor elkezd a művészek morális megítélésének kérdésével foglalkozni, amikor még elképzelésünk sem lehet arról, hogy ez a dilemma a főhős történetében is előkerül majd. Schopenhauer vagy Bach életműve kapcsán merül fel Lydia különböző beszélgetéseiben, hogy elválasztható-e egy művész magánélete az alkotásaitól? Más megfogalmazásban:
tarthatunk-e sokra valakit, ha élete bizonyos aspektusaival nem tudunk azonosulni?
A Tár legizgalmasabb szegmense pedig épp az, hogy bár a rendező a dialógusok szintjén egyértelmű választ ad a kérdésre („Ne akarjanak minden áron megsértődni” – mondja a Lydia a tanítványainak), a film egésze annak vaskos árnyalásának tudható be. Nem lehet nem látni a gesztust abban, hogy míg Field a szereplőivel folyamatosan a privát és a szakmai élet szétválaszthatóságát sulykolja, végül mégiscsak egy olyan filmet rendez, ahol ez a kettő szorosan összefügg, hiszen a két és fél órás játékidő során legalább annyiszor látjuk Lydiát, a magánembert, mint a nagybetűs művészt, a nézői percepcióban ez a két személyiségdarab automatikusan eggyé válik.
Az ellipszisekre építő elbeszélésmóddal a Tár elkerüli a didakszist (talán csak az anyai szeretet mint a karakter árnyalására szolgáló tényező említhető meg kliséként), az egyes epizódok közötti oda-vissza utalást pedig ritkán sikerül ennyire ötletgazdagon megoldani.
A szerkesztésmód azáltal is többletjelentést kap, hogy a főhős által játszott szerepekben sincs teljes koherencia.
Szexuális ragadozó, tanár, anya, figyelmes főnök – ennyi szerepet nehezen játszik el egy ember, éppen ezért az egyes jelenetek közötti éles határvonal a főhős hasadt elméjét is jelképezi.
Az előző, Apró titkok című filmjéhez képest ráadásul Field még amennyire csak lehet ki is vonja magát a történetből: erőteljes stilizáció vagy külső narrátor alkalmazása helyett hagyja, hogy a természetesen itt is zseniális és Oscart érdemlő Cate Blanchett, valamint a zene (a filmben diegetikusan előforduló klasszikusok mellett az eredeti taktusokat egy csodálatos metagesztusnak köszönhetően az a Hildur Guðnadóttir szerezte, aki több művészeti ágban elismert női zeneszerzőként tulajdonképpen Tár való életbéli megfelelője lehetne) meséljen.
A két és fél órás játékidő helyenként érződhet soknak, és bizonyos megoldások (például Lydia tévképzetei és az általa hallott hangok) hathatnak funkciótlannak, ettől függetlenül azonban
a Tár az utóbbi évek egyik kiemelkedő filmje,
ami úgy tud nagyon körültekintően fogalmazni, hogy közben egy pillanatra sem fordítja el a fejét.
Tár, 2022. Írta és rendezte: Todd Field. Szereplők: Cate Blanchett, Noémie Merlant, Nina Hoss, Mark Strong, Sophie Kauer. Forgalmazó: UIP-Duna Film
A Tár a Magyar Filmadatbázison.
