Régi fénykép
Ez az idős pár, Nils és Lydia,
hetven évig voltak házasok.
Itt hatvan évesek, és máris
mint két testvér – apró, fénytelen
szemek, nagy fülek, ugyanaz
a szigorú vonalú száj. A sok együtt
töltött év után, osztozva
a szex viharain, az elvesztett
gyermekek savanyú tején,
égő istállókon, sáskákon, lázon
és csenden, kemény tekintetük
is kezdett közös lenni. Milyen
messzire ülnek egymástól; nem ér
össze a válluk vagy a térdük,
kezük az ölükben fekszik összezárva,
mintha egy-egy kulcsot rejtegetnének
egy eldugott ládához, tele olyan
tanulságokkal, melyeket az ember
végül megtart magának.
Vélhetően virradatkor
keltek, a kályha mellett felöltöztek,
Lydia fekete gyapjúba, csipkegallérral,
Nils viseltes öltönyébe. Csak azért
jöttek be szekérrel a városba és másztak
fel a műterembe, hogy megtegyék
ezt a komor vallomást, mely most
már eres, mint egy falevél, hogy
bár ugyanúgy néztek ki, mégis két
külön ember voltak, megposhadt
külön vágyakkal, a másiktól jó két lábnyi
távolságra, még harmic évig.
Vizeletminta
A város tengerpartján napszítta kőhéjként fekszik
a klinika. Belépsz a legutolsó kis szobába, egy apró,
alaposan kihipózott fülkébe – hideg, és csillogó fehér –
és a vécé hűvös kútja fölött egy csészébe
belecsorgatod azt a becses kis adagot.
Ilyen egyszerű. De az arany, melyet a tested
kiolvasztott és formába öntött, hőt áraszt,
megbabonáz, lázas húsod melegét szörnyű
a tenyeredben tartani. Olyan, mintha egy szervet
fognál – egy lépet, vagy zsíros hasnyálmirigyet,
még mindig aggódva gőzölgő agyad egyik
lebenyét. Tudod, hogy kint már
egy ápoló vár, hogy zselévé hűtse és felszeletelje
a mikroszkóp fölött ülő orvosnak, aki kezeit tördelve
majd kiolvassa belőle a jövődet. Felemeled a kelyhet,
és koccintasz a tükörben álló barátod hosszú életére.
Halványan elmosolyodik, de nem iszik rá.
Fordító: Réder Ferenc
Borítókép: Unsplash
