Wednesday Addams rég megérdemelte, hogy önállóan is figyelmet kapjon, hiszen az Addams Family-franchise egyik legérdekesebb figurája. Nem biztos, hogy mindjárt egész sorozatot kellett volna szentelni neki, mert ennek a műfajnak az esetében mindig fennáll a túlírás veszélye, de a Netflix nem esett bele ebbe a hibába.
A Wednesday-ről ugyan időnként nehéz eldönteni, hogy inkább tinisorozat, vagy horror-vígjáték, és meg is vannak a maga hibái, de figyelemre méltó alkotás, akárcsak a rendező-producer, Tim Burton más művei. Azok is élvezhetik, akik egyébként egyik műfaj célcsoportjának sem tekinthetők. Fejet hajt a klasszikusok előtt, mai problémákra reflektál, és még jóindulatúan „neveli” is a közönségét. A horror műfaji előzményei között számos olyan, mára klasszikussá vált alkotást találhatunk (többek között a sorozatban gyakran idézett Edgar Allan Poe vagy Robert Louis Stevenson írásait), amelyekben
a gonosz erők játékszereként kiszolgáltatott ember vagy az abszurd módon megnyíló emberi testek kifejezetten groteszk hatást keltenek.
Ettől még természetesen nem biztos, hogy a befogadónak van is kedve nevetni ezeken az elemeken, különösen, ha éppen a szenvedő féllel azonosul.
Az Addams-családról szóló történetek attól váltak egyedivé, hogy olyan szereplőket állítottak a középpontba, akik akkor is komikusnak, sőt élvezetesnek tartják a megjelenített borzalmakat, ha azok éppen velük történnek – ebből adódóan ők maguk is bármikor szívesen kezdeményeznek hasonlókat. Tehetik: gyakorlatilag bármit túlélnek. Közben pedig külön komikus szituációkat eredményez, hogy szinte soha nem vesznek tudomást arról, hogy a körülöttük élő emberek egészen mást találnak komfortosnak, mint ők. Ez egyfelől elképesztő naivitás a részükről, másfelől teljesen érthető.
Ők ugyanis a maguk parodisztikus módján pontosan azt testesítik meg, amit a körülöttük lévő társadalom elvár önmagától.
Más kérdés, hogy ugyanaz a társadalom aztán nagyon zavarba jön, amikor az Addams-családban látja megvalósulni a saját elvárásait. Vagyonos férj, csak családjának és hobbijainak élő feleség, egy kisfiú, egy kislány, nagymama és nőtlen nagybácsi, továbbá a családdal patriarkális viszonyban élő háztartási alkalmazott, együtt egy 18. századot idéző építményben: mi lehetne ennél „amerikaibb”?
Az 1991-es Addams Family, és még inkább a film 1993-as folytatása pontosan ezeket a kontraszthatásokat aknázta ki. Az Addams-család tagjairól – akik minden bevett értéknek éppen az ellenkezőjét vallják, és a társadalmi elvárások szerint vagy meg kellene semmisülniük, vagy pusztítóvá válniuk. Mindkét film végére bebizonyosodik, hogy értékteremtésre (és/vagy -megőrzésre) képesek, hiszen abszolút összetartó, védelmező közösségként tudnak működni.
Éppenséggel az őket körülvevő társadalom tagjairól derül ki, hogy tisztaságuk, jóindulatuk, ártatlan vidámságuk puszta illúzió és képmutatás.
A második film Wednesday-szála különösen társadalomkritikusra sikerült: Wednesday és öccse egy olyan gyerektáborba megy, amelynek értékrendje a „fehér, angolszász, protestáns” hármasságon alapul, és a tábor vezetői nem vesznek tudomást arról, hogy a gyerekek nagyon nagy része nem tartozik bele ezekbe a kategóriákba. Ebben a filmben Wednesday a kitaszítottak nevében szólal meg, vezetőjükké válik, és (komikus, de távolról sem komolytalan) bosszút áll az általuk elszenvedett sérelmekért. Arra azonban alig utal a film, hogy Wednesday nemcsak a kulturális fősodor „másik”-ja, nemcsak kívülálló, hanem – a fősodor képviselői számára nagyon kényelmetlenül – túlságosan hasonlít is rájuk. Csak
éppen abban hasonlít, amit a fősodor képviselői önmagukban is szeretnek megtagadni.
Megjelenésének komorsága, öltözködésének szigorú egyszerűsége, a fekete szín dominanciája nemcsak a gótikát, hanem pontosan azt a puritán hagyományt is felidézi, amellyel elvileg szemben kellene állnia. Ha úgy tetszik, Wednesday puritánabb a puritánnál.
Ez a történetszál adta az alapötletet a 2022-es sorozathoz, amely egy bentlakásos iskolában játszódik, természetfölötti képességekkel megáldott/megátkozott kamaszok között, akiket kitaszítottként kezelnek a hétköznapi emberek. Ez körülbelül megfelel a Harry Potter által népszerűvé tett mintázatnak, még az iskola négyes felosztását is ugyanúgy alkalmazzák a sorozat készítői, ahogy annak idején Rowling. Szól a felnőtté válásról, a családi minták elfogadásáról és/vagy a tőlük való elszakadásról, arról, hogyan találja (vagy nem találja) meg az ember a helyét egy közösségben, és arról is, hogyan tudnak (vagy nem tudnak) különböző közösségek együttműködni egymással.
A kötelező szerelmi és barátság-szálak meglehetősen sablonosak, Wednesday felforgató személyisége visz beléjük némi újdonságot.
A szintén kötelező krimi-szál sem mentes a sablonoktól – amennyiben éppen a kitaszítottak között is kitaszítottá váló ember válik a közösség megmentőjévé –, de ebbe is sikerült ügyes ötleteket vinni.
A horrorfilmekből ismert látványelemek és kameramozgások túlzásnak tűnhetnének egy kamaszoknak szánt sorozatban, mégsem azok. Egyfelől nem érdemes elfelejteni, hogy pontosan ennek a korosztálynak az igényeire egész horrorműfaj épült már, másfelől mindent egy olyan főszereplő szemével látunk, aki
annál jobban érzi magát, minél szörnyűbb események történnek körülötte,
ezzel egyfajta felemás biztonságérzetet adva a nézőnek. Wednesday-ből a kilencvenes évek Addams Family-filmjeiben is hiányzik családja naivitása. Nagyon is jól ismeri a világot, csak éppen nem szereti. Megjelenése, viselkedése, fanyar-keserű humora a kulturális hagyomány nagy melankolikusaihoz köti, ennek megfelelően pedig minden szó, minden mozdulat mögött többletjelentéseket keres, és a gyanakvás közben folyamatosan változatos narratívákat gyárt a környezetéről. Gyakran téved, még gyakrabban igaza van. Időnként pedig, rohamszerűen jelentkező vízióiban azt is meglátja a tapasztalati világ szövetén túl, amit rajta kívül senki más.
Ahhoz képest, hogy mennyire különbözni akar a többiektől, talán túlságosan hamar is belesimul a közegbe.
Eleinte kihasznál másokat, később megbánást mutat, felelősségérzetet tanul, egyre sablonosabbá válik, míg el nem jutunk a meglehetősen kiszámítható végkifejlethez. Ennek ellenében hat, hogy a forgatókönyvírók kiváló párbeszédeket írtak neki, amelyekben egymást követik a kiszámíthatatlan, de annál ügyesebb csattanók. Érdekes, hogy kezdettől fogva aszexuális-aromantikusnak tekinti magát, mégis mindenféle értelemben nagyon vonzónak bizonyul a többi diák számára.
Ami bizonyos: Wednesday-t leállítani vagy eltávolítani nem lehet, magára hagyni nem tanácsos, viszont aki megtanul együtt élni, sőt együttműködni vele, annak nagyon komoly segítséget nyújthat. Sűrített jelképe tehát a Sohamár (Nevermore) iskolának. Ezt a közösséget sem azért kell megtűrniük a sorozat logikája szerint a „normálisoknak”, mert a tolerancia nemes cselekedet. Sokkal inkább azért, mert egyfelől hasznuk van belőle, még ha pusztán anyagi is. Másfelől mindenkinek rá kell jönnie arra, hogy ha nem beszélnek a kitaszítottságot okozó tulajdonságokról, sőt elfojtják őket, akkor azok nemhogy nem tűnnek el, hanem hosszú távon még sokkal nagyobb károkat is okoznak.
A titokban tartott, ki nem használt természetfölötti képesség ugyanis pillanatok alatt válik a gonoszság eszközévé.
Nem mellesleg pedig a gyilkosságok hátterében éppen úgy meg lehet találni a mindennapi világhoz tartozó szereplőt, mint a természetfölötti képességekkel rendelkezőt, ahogyan az Burton egyik korábbi filmjében, Az Álmosvölgy legendájában is tapasztalható.
Így „neveli” a Wednesday a közönségét.
Nem állítja sem azt, hogy aki eltér a normától, az feltétlenül gonosz, sem azt, hogy szeretetre méltó.
Ezek helyett a maga sajátos, populáris eszközeivel sikerül bemutatnia a világ összetettségét. Nem vonja kétségbe a megszokott értékeket, viszont olyan szereplőkhöz kapcsolja őket, akiket a puszta létük kívülállóvá tesz.
Ugyanakkor a sorozat egyáltalán nem minden elemében felel meg más iskolatörténeteknek. Lehet, hogy a Harry Potter adta a mintát a négyes felosztáshoz, sőt még az iskola épületéhez is,
a szereplők viszonyrendszere azonban nem is különbözhetne jobban a rowlingi világtól.
Weems, Sohamár igazgatónője (Gwendoline Christie) nem Dumbledore-szerű jóságos mentor, hanem az iskoláért mindenre képes stratéga, aki egyáltalán nem szereti, viszont gyakorlatilag kezdettől fogva ellenfélnek tekinti Wednesday-t. Rosszindulatúnak ugyanakkor nem mondható, még akkor sem, ha a gyerek időnként valójában a saját kamaszkori frusztrációira emlékezteti. Külső ellenfelekkel szemben mindig védelmébe veszi Wednesday-t, nem önmaga kedvéért, hanem mert az iskola bármely diákjáért megtenné ugyanezt. Amikor pedig a gyerek egyenrangúként beszél vele, ezt általában el is fogadja. Ezért ússza meg Wednesday sorozatosan a kicsapást, nem pedig valamiféle cinkos rokonszenvnek köszönhetően, mint ahogy azt Harry Potter esetében láttuk.
Ebből az összetett kapcsolatból is látszik, hogy a Wednesday-ben az iskola egyáltalán nem biztonságos közeg. Tanítási órákon alig látjuk a szereplőket, a háttérvilág kidolgozására ebből a szempontból az alkotók nem figyeltek oda. Részletesen kibontják azonban a diákok közötti viszonyokat, és meglehetősen realisztikusan ábrázolják őket. Üdvözlendő például, ahogyan fokozatosan lelepleződik a népszerű és másokon zsarnokoskodó diák családi háttere.
Az iskolai bullying mögött tipikusan bántalmazó otthoni közeg rejlik,
ebben az esetben sincs másként. A zaklató diáknak valójában menedék az iskola – amikor pedig Wednesday ezt megérti, enyhül a konfliktusuk, még valamiféle véd- és dacszövetséget is kötnek. Rajta kívül is számos Sohamár-diák érkezik mérgező közegből. Ezt próbálják ellensúlyozni az iskolában kialakuló barátságok, szerelmek, amelyektől egyikük-másikuk annyi erőt kap, hogy akár a saját családjával szemben is képes kiállni saját magáért. Az alkotók nagyon ügyeltek is rá, hogy ezeket a megnyilvánulásokat a cselekményben kivétel nélkül jutalom kövesse.
„Nevelnek” továbbá az állandóan jelen lévő kulturális kikacsintások is, akár klasszikus alkotókra és művekre utalnak, akár a kortárs popkultúrára. Edgar Allan Poe műveinek jelenléte a legmeghatározóbb. Az ő egyik verséből, A hollóból való mind az iskola neve, mind a kitömött madár az igazgatói irodában, vagy éppen a titkos ajtót őrző szobor. Róla nevezik el az iskolai kupát, az ő novelláit jelenítik meg a kupáért küzdő csapatok. Robert Louis Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ja adta az ötletet a sorozatgyilkos szörnyeteghez, Mary Shelley Frankensteinjét pedig Wednesday fejből idézi. Természetesen William Shakespeare sem maradhat ki: a Hamlet Opheliáját is Wednesday említi, amikor megérkezik az iskolába. Ami a kortárs populáris kultúrát illeti,
a Wednesday természetesen elsősorban az Addams Family régi rajongóinak tartogat számos easter egget.
A zene, bár önelvű, azért nem felejt el néhány ütemnyit idézni a már klasszikussá vált Addams-dallamból. Ugyanígy felidéződik a kettős ujjcsettintés , Morticia növényimádata, Gomez és Morticia becenevei, Hogyishívják Kuzin alakja egy festményen, vagy maga a „kitaszított” („outcast”) szó az 1993-as filmből. De Tim Burton korábbi filmjei sem maradnak ki az idézetek sorából: Willy Wonka kalapja dekoráció a falon, a Batman visszatér Macskanőjének jelmezét pedig Wednesday is felveszi.
Amiben hibát látok a sorozatban szereplő utalások között, az a puritán közösség megjelenítése. Az 1993-as film alapján érthető, hogy ők lesznek a fő ellenség, hiszen megtestesítik a „fehér, angolszász, protestáns” hármasságot , és a sorozat a filmnek azt a szálát bontja ki, amelyben Wednesday képviseli az őslakosok kultúráját és bosszúját az európai bevándorlókkal szemben. Nem véletlenül választották ki a szerepre éppen a latina Jenna Ortegát. Ugyanakkor
teljesen figyelmen kívül hagyják, hogy Wednesday megjelenése és viselkedése a puritanizmust is idézi.
Figyelmen kívül hagyják azt is, hogy négyszáz év alatt a különböző hátterű családok már ezer szállal fonódtak össze, és a puritanizmus ugyanannyi joggal szerepelhet az amerikai kultúra gyökerei között, mint mindaz, amit Wednesday magáénak vall.
Jenna Ortega viszont nemcsak a megjelenésétől válik meggyőző Wednesday-jé. Nyilván nem volt könnyű úgy felépítenie a karaktert, hogy ne utánozza Lisa Loring vagy Christina Ricci korábbi alakításait, de azért megőrizzen annyit a figurából, hogy felismerhető legyen. Ez a Wednesday nem kislány, hanem tizenhat éves kamasz, akinek koraérettsége abban nyilvánul meg, hogy tömény undort érez az egész világ iránt. Érthető, hogy – a korábbi filmekkel ellentétben – megtették idősebbik gyereknek. A korábbi Addams Family-filmekben is rendszerint ő a magabiztosabb a két testvér közül, és ő kezdeményezi cseppet sem ártalmatlan csínytevéseiket. Itt sincs másként. Melankolikusságához illő módon minden pillanatban azt sugározza, hogy
a lehető legrosszabbra számít, és ritkán lepődik meg.
Többnyire akkor, ha kiderül, hogy a legrosszabb történetesen az ő makacsságának köszönhetően következett be. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Ortega nem tudna más arckifejezést produkálni.
Akkor is meggyőzően játszik, amikor Wednesday pillanatokra kiesik a megszokott szerepéből, mert rá kell jönnie, hogy a világ időnként nem úgy működik, ahogy ő gondolja. Ortegánál csak Christina Riccinek van nehezebb dolga a sorozatban. Tudatában kellett lennie, amikor elvállalta Marilyn Thornhillnak, Sohamár tanárának szerepét, hogy mindenki a gyerek Wednesday-t fogja keresni benne. Ráadásul
hajdani szerepétől annak idején évekig nem tudott szabadulni.
Akár az Áldott a gyermek, akár a Félelem és reszketés Las Vegasban kábítószerfüggő kamaszlányát, akár Az Álmosvölgy legendájának előkelő ifjú hölgyét játszotta, mindig megőrizte Wednesday gyermeki fensőbbségét és kísértetiesen hátborzongató tekintetét. Most nagyon vigyázott, hogy ebből semmi ne látszódjon, még a kritikus pillanatokban sem.
Gwendoline Christie a Trónok harca óta nem kapott ennyire hozzáillő szerepet, karakterét azonban egészen másképpen építi fel, mint Tarthi Brienne-t: Weems igazgatónő is mindvégig erőt sugároz, de ez az erő nemcsak fizikai adottságaiból, hanem társadalmi helyzetéből, hatalmi pozíciójából is adódik. Ráadásul minden megjelenésekor bebizonyítja, mind öltözködésével, mind mozgásával, hogy a roppant termet és az elegancia nem kizárja, hanem kiegészíti egymást. Ki kell még emelni az Izét játszó Victor Dorobantu teljesítményét. Utoléri, és messze meghaladja mindazokat, akik valaha elvállalták a test nélküli kéz „szerepét”. Dorobantu esetében ez valóban szerep.
Megoldja a lehetetlen feladatot: egyéniséget ad egy kéznek.
Bűvész, tehát érthető, hogy nagyon ügyesen tudja használni a kezét. Úgy használja, mintha báb volna: szinte arcot, testet ad neki. Ez a kéz a szó szoros értelmében körül tud nézni, vállat tud vonni, meg tud sértődni. Arra, hogy jeleléssel kommunikáljon, már korábbi filmekben is volt példa, de soha ilyen kidolgozottan. Ő az egyetlen Wednesday családjából, aki mindvégig a lány mellett marad. Többnyire segít, nem egyszer békét teremt Wednesday és környezete között, sőt az is előfordul, hogy manipulál. Mégis komolyan kötődnek egymáshoz.
Wednesday rajta kívül csak a nagybátyjával tud igazán szoros kapcsolatot kialakítani. Szüleivel, különösen anyjával (Catherine Zeta-Jones) számtalan konfliktusba keveredik, amivel sok kamasz azonosulni tud. Wednesday legfeljebb őszintébb náluk, amikor mindig nyíltan kimondja, mennyire zavarja, ha az anyja kicsinyített másának tekintik. Az Addams-család összetartása egyébként ebben a sorozatban is ugyanolyan erős, mint a korábbi sorozatban vagy filmekben: előfordul, hogy a rokonok súlyos konfliktusokba keverednek egymással, de
kifelé mindig összezárnak, és akkor sem hagyják cserben a másikat, ha az illető megérdemelné.
A célcsoportot tekintve különösen figyelemre méltó, hogy az Addams szülők, bármilyen gyerekesen viselkedjenek is egymás között, a gyerekeikkel való kapcsolatukban mindig maradéktalanul felnőttek, és mindig helyükön tudják kezelni Wednesday lázadásait. A groteszk hatáshoz hozzátesz, hogy Gómez Addams valóságos latin szeretőként jelenik meg, ami a színész (Luis Guzmán) testi adottságaiból egyáltalán nem következne, Morticia tekintete és gesztusai mégis meggyőzik róla a nézőt, miközben hangsúlyos a kontraszt Gómez viselkedése és megjelenése között.
Számtalan hasonló ügyes ötlet erősíti a sorozat hol komikus, hol horrorisztikus hangnemének keveredését. Jó példa erre Wednesday szobatársa, Enid (Emma Myers), az érzékeny lelkű, rózsaszín ruhás, plüssállatokat kedvelő kamasz vérfarkas. Kár, hogy a forgatókönyvíró és a rendező nem hagyja, hogy Myers minden, a szerepben rejlő ellentmondást kiaknázzon.
A sorozat tehát egyáltalán nem pusztán tinédzsereknek tetszhet.
Nem hibátlan, és összességében sajnos nem éri el a kilencvenes évek Addams Family-filmjeinek színvonalát, de nem is méltatlan azokhoz. Groteszk jellege, a horror, a komédia és a tinisorozatok hangnemének folyamatos keverése biztosítja, hogy illeszkedjen Tim Burton életművébe.
Wednesday, 1. évad, 2022. Rendezte: Tim Burton, James Marshall, Gandja Monteiro. Írta: Alfred Gough, Miles Millar. Szereplők: Jenna Ortega, Christina Ricci, Gwendoline Christie, Victor Dorobantu. Forgalmazza: Netflix.
A Wednesday a Magyar Filmadatbázison.
