Moesko Péter első kötete (Megyünk haza) még az előző év elején került a kezembe, egy idegen polcról vettem le, tele volt aláhúzásokkal, kiemelésekkel, oldalra írt megjegyzésekkel. Valaki sokat forgatta ezt a kötetet. Nem telt bele egy napba, és már én is másodjára nyitottam ki az első oldalnál. A novellák stílusa, részletessége és érzékenysége olyan, amivel ritkán találkozom mostanában. Ezért is lepődtem meg, amikor 2022 közepén eljutott hozzám a szerző új kötete.
Az Őszi hó minden, amire számítottam, és minden, amire nem. A Megyünk haza már megmutatta, hogy a szerző elsősorban személyes traumákra koncentráló karakterközpontú rövidelbeszélései érzékletesen és pontosan tudnak megjeleníteni egy-egy hétköznapi szituációt. Mégis számomra – minden pozitív benyomásom ellenére – a novelláskötet kifulladt a végére. A traumaközpontú, belső világra összpontosító alkotás szinte könyörgött a nagyobb terjedelemért, természetes lépésnek tűnt tehát a regény irányába való elmozdulás.

„Az Őszi hó egy különös kapcsolati háromszög története. A visszahúzódó Márton és a nagy dumás Norbi a középiskolai kollégiumban ismerkednek meg, és rögtön elválaszthatatlan barátok lesznek. Izgatottan vágnak bele az egyetembe is, ahol hozzájuk csapódik a józan világlátású, de kissé magányos Kata. Hármasban, egymásba kapaszkodva próbálják megtalálni a helyüket a hirtelen kitáguló, szinte már túl sok lehetőséget kínáló budapesti mindennapokban.” Ha a kötet ismertetésekor csak a fülszöveget olvasnám fel valamelyik ismerősömnek,
valószínűleg valahol a young adult és a nevelődési regények között helyezné el ezt a kötetet.
Emellett mivel a jelenlegi, népszerű film- és sorozatgyártók mintha rátették volna kezüket a tinédzsereket és fiatal felnőtteket érintő történetekre, így ez az összefüggés is megkerülhetetlennek mutatkozik ebben az esetben. Mindez lehet nagyon izgalmas és termékeny a regény szempontjából, bár kétség maradt bennem afelől, hogy Moesko tudatosan épített-e egyikre vagy másikra. Személy szerint úgy ültem neki a regénynek, hogy egyszerre sejlettek fel bennem a legutóbbi netflixes young adult sorozatok és a Bildungsroman műfajjegyeit magukon viselő tinédzser/fiatal felnőtt könyvek.
Talán érdekesebb, ha Moesko új kötetét nem a kanonikus nevelődési regény, hanem a young adult könyvek felől közelítjük meg. A kettő ugyan nem áll távol egymástól, noha előbbi erős irodalomtörténeti múlttal rendelkező műfaj, utóbbi pedig az ebből a hagyományból is építkező, de már egy mediálisan osztott térben érvényesülő kategória. A mostani időszakban a tinik életét tematizáló alkotások javarészt a young adult elvárásai szerint alakulnak (jellemző terek a gimnázium, az egyetem, a kocsma, emellett fontos az elsősorban konzervatív társadalmi rendszerrel szemben álló identitás, a szerelem és szexualitás kérdéseinek árnyalt bemutatása). A kapunyitási pánik, a tinédzserkorból a fiatal felnőtt létbe való átlépés – vagy ennek a folyamata – elsősorban a film médiumában kap kiemelt fókuszt (közönséget). Hamar kiderül azonban, hogy az Őszi hó sem tipikus young adult könyv, sem tipikus nevelődési regény. A papírforma-szerűen építkező, kliséket sem nélkülöző nyitófejezet után
egy olyan történet bontakozik ki, ami sokkal komplexebb annál, mint azt a bevezető előre sejtetné az olvasóval.
Mire beigazolódni látszana bármely előfeltevés, az addigiakat árnyaló és helyenként igazán váratlan jeleneteket mutat fel a regény. Több olyan részlet is szerepel a könyvben – társkereső oldal használata, pornófilmgyártás stb. –, amire őszintén nem számítottam. A Trainspotting könyvekben találkoztam – bár erősen ponyva-köntösben – hasonló nyíltsággal és részletességgel, már ami a szexipar világának bemutatását érinti.

Az Őszi hó az átmenetek története. A narráció időben nem lineárisan halad, hanem az egymást követő életszakaszok között ugráló, idősíkokat felbontó bemutatás kap helyet, amely egyrészt feszültséget teremt, másrészt viszont kiforratlannak hat.
Különösen érdekes narratív technikának bizonyul a történet bizonyos szakaszainak fordított sorrendben való elmesélése,
mivel így az olvasó számára egyértelműsítő információk, addig rejtett karakterjegyek csak később kerülnek fókuszba. Például a főszereplő homoszexualitása, amelyet az olvasó a regény elején ugyan sejthet, de csak az elbeszélés közepén kerül kimondásra. Így történeti és narrációs szinten is leképződik az a fajta kommunikációs narratíva, amely a homoszexualitás témakörét gyakran jellemzi a hétköznapokban is. Az elfedés, elhallgatás, ki-nem-mondottság, illetve az idővel szűk körben természetessé váló alkalmazkodás határozza meg a szexuális identitásról folytatott párbeszédet.
Viszont az adott fejezetek közötti időugrás esetleges és darabos,
és bár pozitív, hogy a regény nem épít be – az egész szempontjából – felesleges részleteket (pl. anekdota, mellékszereplő részletes háttértörténete), de a fejezetek hermetikusan zártan taglalják az életszakaszokat, inkább a novellaciklus felé húznak ebben az értelemben.
Az expozíció hívja életre emlékezésnarratívaként magát a regényt.
Ugyanakkor maga az emlékezés mint aktus ott bicsaklik meg, hogy az egyes történetegységek lineárisan szerveződnek, és nem az asszociáció vagy a gondolatritmus vezeti az elbeszélést, vagyis a váltások inkább szerkesztettnek hatnak, semmint természetesnek. Továbbá az első és utolsó fejezet – ehhez a könyvhöz képest méltatlanul – középszerűen keretezi a történetet: az első egy elcsépelt, sorozatokban ezerszer látott „egy középkorú embert valami visszarántja a múltba” megoldás. Az utolsó pedig, még ha a megvalósítás szintjén nem is különül el annyira mint az első, túlságosan kerek egészként zárja le a történetet. Az 5. rész zárómondatai például sokkal elegánsabbak volnának végszóként.
Erős a feltételezésem, hogyha bárki más írta volna meg ezt a történetet, akkor az nem működött volna ebben a formában. Ugyanis Moesko stílusában kifejezetten újszerűnek találom a young adult tematikát. A Megyünk haza novellái a karakterekre történő fókuszálás és a személyes narratívák részletes megjelenítése miatt egy nagyobb, összetettebb történet lehetőségét hordozták. Az elbeszélések aprólékosan árnyalt problémafelvetései itt egy hosszan kibontakozó felnövéstörténetben érhetők tetten,
néhány karakter dinamikájának követése helyett egy fejezetről fejezetre szövődő kapcsolatrendszert ismerhetünk meg.
Ami a Megyünk haza történeteiben túl hamar ér véget, az itt előbb kezdődik, minthogy észrevennénk. Nemcsak problémákkal szembesülünk, hanem rálátunk például a kötődések és ebből fakadóan a baráti kapcsolatok milyenségére, a nemiséggel és a szexualitással kapcsolatos kérdésekre és válaszlehetőségekre, vagy egyszerűen csak a törődés megnyilvánulásainak többoldalúságára.
A regény gerince Márton árnyaltan és részletesen ábrázolt felnövéstörténete.
Több, személyiséget formáló, kritikus esemény kerül elő, a mindennapi olvasó talán kevéssé találkozik ilyen élethelyzetekkel.
A regény koherenciáját leginkább Márton személye teremti meg, az elbeszélés mégis többször kilép az egyes szám első személyű elbeszélő pozíciójából. A mellékszereplők történetét is megismerjük, melyek közül több nem kapcsolódik szorosan Mártonhoz, ezek a részek nem is igazán érződnek kidolgozottnak. Például a három főkarakter közül az egyik, Kata épphogy megjelenik a regény cselekménye során. Holott Márton Norbihoz való ragaszkodásának (néhol vágyakozásának) fenntartását éppen ő – Norbi későbbi partnere – teszi lehetővé. Kata az egyetlen kapocs és gát egyszerre, viszont ezen ambivalencia hatása a viselkedésében nem jelentkezik. Arról nem is beszélve, hogy a lány karakterfejlődése nagyon vázlatszerű marad, nehéz pontosan leírni, hogyan is alakul a történet során.

Apróság, de fontosnak tartom kiemelni, hogy a regény vége felé tíz oldalon keresztül olvashatunk egy MSN-beszélgetést, ami ehhez hűen tördelt. Bár érteni vélem, ennek milyen funkciói lehetnek: narratológiai szempontból a kifejezhetőség, közölhetőség (a médium problémája: a chatelés mint írott-beszélt formátum) dilemmáinak színrevitele, a történet idejét tekintve a nosztalgia megalkotása, az egykori miliő hű ábrázolása. Ha ennyiben kimeríthető ennek a megoldásnak a jelentősége, bár nem elhanyagolható, de inkább önkényes az a jelentésréteg, amit szolgáltat.
Összességében, még ha nagyon a végére sűrítettem is a negatív meglátásaimat, az Őszi hó egy fontos regény. Minden gyermekbetegsége betudható egy első regény esetében akarva-akaratlanul is jelentkező esetlenségeknek. A szexualitás őszinte, árnyalt és nem általánosító bemutatása üdítően hat, mely téma talán még aktuálisabbá vált a most tinédzser és fiatal felnőtt generáció számára. A történet – Márton története – egy mai fiatal felnőtt tapasztalatát beszéli el, melyben a kirekesztettség, útkeresés, szélsőségek, unalmak, kétségek, barátok elvesztése majd újra megtalálása mind-mind olyan szituációk – még ha így felsorolva általánosnak és semmitmondónak hathatnak –, amelyek egy felnövéstörténetet mindig is mozgattak és most is kellően meghatároznak, de amelyeket a szexuális identitás ilyen nyílt és alapos bemutatása mégis kiemelkedővé tesz. Méltó folytatása az első kötet novelláinak, és talán még annál is fontosabb pozíció ez: az életmű első regénye.
Moesko Péter: Őszi hó, Kalligram, Budapest, 2022.
A borítófotót Kovács Tamás készítette.