Moesko Péter a 2019-es Megyünk haza című debütkötete után három évvel jelentkezett új könyvvel. Novelláival szinte egyöntetűen elnyerte a kritikusok tetszését, ám tavalyi regénye leginkább meglepően hatott és fejtörést okozott – azok számára is, akik lelkesen fogadták a folytatás hírét.
A Megyünk haza után bevallom, nagyon vártam az Őszi hó megjelenését, s miután végre a kezemben tarthattam, szinte egyből nekiestem az olvasásnak, de sajnos csak nagyon haloványan fedeztem fel azokat a jellemvonásokat a második kötetben, amelyekért az elsőt kifejezetten jó szövegnek találtam. Szinte bénítóan hatott a befogadói gyakorlatomra az a váltás, amit a szerzőtől „megszokott” társadalmi szempontból érzékeny, a durvaság megjelenítéseit illetően finomhangolt, periférikus – mégis közügyiként deklarálható – témákra fókuszáló próza után az Őszi hó hozott. Ezt azonban nem az ábrázolás nyersessége váltotta ki, hanem a nehéz összeegyeztethetőség az indulással, mindazzal, amit a moeskoi prózával kapcsolatban az eddigiek alapján elképzeltem és a következő kötettől vártam. Valamiféle írói megújulásnak nem nevezhető különös fordulat (kanyar?), amit az új kötettel kaptunk.
Moesko az Őszi hóval műfajt váltott, a sokkal inkább sajátjának tűnő novelláktól a regény felé fordult. Ahogy számos kritika is említi, a novella műfajára jellemző sűrített nyelv és feszes szerkezet helyett ezúttal sok a céltalanul burjánzó szövegfolyam, amitől sajnos nem válik „többé” sem a történet, sem a karakterek ábrázolása. Egy szigorúbb szerkesztéssel, több szövegrész kihúzásával, vagy a novella műfajának megtartásával sokkal dinamikusabb lehetne a történetvezetés.
Az Őszi hó cselekményének középpontjában Márton, a hippicsaládból származó kamaszfiú áll, valamint a gimnáziumban barátjává váló, rossz körülmények közül érkező Norbi, és az egyetemen megismert Kata, aki Marci legfőbb bizalmasa, és Norbi későbbi barátnője, élettársa lesz.
A három fiatal egy szerelmi háromszögben tűnik fel,
amelynek létezéséről csak Marci és az olvasó tud, Marci énelbeszélése nyomán. A regény lapjain a három főszereplő felnövéstörténetét, szövevényes kapcsolatrendszereik és életszakaszaik változásait követhetjük nyomon. Teljesen hétköznapi történeteket olvashatunk az általános iskolától a felnőtt életbe való belépésig: beköltözés a kollégiumba, beavatási szertartások, szerelmi csalódások, első élmény az alkohollal és a szexualitással, magány, családi- és megélhetési problémák. Csupán ebben éreztem a Megyünk haza című kötettel való kapcsolódást, vagyis a könnyű azonosulási lehetőséget, a sok apró részletet illetően, ami mindenkinek, bárkinek a sajátja lehet.
A különböző társadalmi osztályokból származó családok, Norbi mélyszegénységben élő, Marci fesztiválokról jógatáborba járó szüleinek, illetve Kata takarítással pénzt kereső, betegeskedő, lányát egyedül nevelő anyjának szerepeltetése irodalmi és társadalmi szempontból is fontos komponensei az Őszi hónak, amelyek a Megyünk hazára jellemző érzékeny megjelenítést mutatnak (Deczki Sarolta ÉS-beli kritikájában ezt „magánéleti prózának” nevezi).
Kata anyjára egyáltalán nem, de a fiúk családjára nagyon is jellemző az, hogy nem foglalkoznak a gyerekeikkel.
Marci szülei mindig máshol vannak, így szinte az egész nyári szünetet egyedül tölti, később pedig gyakorta üres szülői házba ér haza. Norbi szülei pedig társadalmi helyzetükből adódóan, a szegénységi spirál csapdája miatt nem képesek Norbit semmilyen értelemben támogatni – ez lesz a közös a két fiúban. Persze mindemellett érzékelik az egymás közötti különbségeket is. Norbi például kisebbségi komplexust tanúsít bizonyos helyzetekben, nem véletlen, hogy felnőttként egyre fentebb mászik a ranglétrán a multicégeknél, a számára korábban sohasem létező egzisztenciális biztonság megteremtése érdekében.
A kötetegészből világossá válik, hogy szociális helyzettől függetlenül hasonló problémákat élnek át mindhárman, ami a barátság katalizátora a regényben. A Moesko-prózákra jellemzően az új kötet egy olyasfajta közösségi érzést közvetít a befogadó számára, amelyben a létezéssel járó különféle gondok összekötik az egyes embereket, kortól, nemtől és foglalkozástól függetlenül, s amely az egyre inkább elmagányosodó társadalmunkban fontos olvasói tapasztalatot jelenthet.
Viszont mindezzel egy időben válik a szöveg túlbeszélté, dagályossá és ezáltal súlytalanná. A recepcióban megjelenő unalom kifejezés sajnos találó a kötetre, amelyet talán az egyes szám első és harmadik személy, illetve a fokalizáció gyakori (alkalmanként követhetetlen) váltásai, a (véleményem szerint felesleges) fejezetekre osztás és az azokon belüli elválasztások, az idősíkok közötti (túlságosan intenzív) ide-oda ugrálás hivatott volna megakadályozni, sikertelenül.
A szerkesztésmód azonban nem izgalmat, sokkal inkább zavart kelt az olvasás során,
és mivel a cselekménynek meglehetősen kevés a kíváncsiságra késztető ereje, könnyen ki is vetheti az olvasót magából. Kivételt képez az a rész, amely Marcinak az egyetemi évei során, az Istivel való szexuális kapcsolat után a pornóiparba való belépését tárgyalja. A lehetőséget Don, a felnőttfilmgyártásban dolgozó férfi kínálja fel számára, amatőr szexvideóit látva egy meleg társkereső alkalmazáson. Marci a filmkészítésben színészként rövid, vágóként hosszú ideig dolgozik,
s e szövegbetét által egy rendkívül zárt szubkultúrát ismerhetünk meg.
Emellett a regény végén a középiskolai fejezet, vagyis a kiskamaszkor elbeszélése is hasonlóan jól sikerült, nem feltétlenül esztétikai értelemben, hanem mert általa több ponton is könnyebben értelmezhetővé válnak (igaz, visszatekintő perspektívából) a karakterek jellemei, s bizonyos cselekedetei. Tudomást szerezhetünk Norbi családjának alkohol- és anyagi problémáiról, ami miatt tulajdonképpen nem volt otthona, hol a koliban, hol Marciéknál lakott. Utóbbi helyen történő bonyolult kiskamaszkori szexuális kalandjaikról is olvashatunk, innen indult Marci szexuális identitásának felfedezése, és az egész regényidőn végigvonuló viszonzatlan szerelme Norbi iránt.
Emellett a kötet humora mindenképpen említésre méltó,
autentikusnak hatnak például a tinédzserfiúk koleszos viccelődései, viszont a gyakorta közbeékelt angol kifejezések (pl. „oh come on, I guess”) használata sokszor felesleges, és kifejezetten idétlenül hat. Ha a korszakra jellemző szleng reprezentálása volt a cél, akkor a következetesség hiánya miatt ez a próbálkozás kudarcba fulladt.
A regény tehát klasszikus elbeszélése három fiatal felnövéstörténetének, megpróbáltatásainak, s ennek kapcsán vissza kell térnem Moesko műfajváltására. A regényforma sikerületlensége ellenére nem mehetünk el amellett, hogy
a szerző nagyon is tudatosan működtet regénytípusokra jellemző mintázatokat.
Deczki Sarolta már említett kritikájában hármat említ: fejlődési- és nevelődési regényt, valamint nemzedéki prózát. Az első kettő talán egyértelmű, utóbbi pedig azért találó, mert a 2000-es évek új technomédiumai és kommunikációs platformjai, s az azokat felfedező ’90-es években született generáció jelennek meg, így például az MSN-használat, a chatoldalak beazonosíthatatlan chatpartnereivel való beszélgetés, a társkeresők, a Honfoglalózások vagy a Való Világ nézése. Ennek irodalmi hozadéka a kötetben a különböző csevegők nyelvezetének, tipikus kifejezéseinek, emotikonjainak prózanyelvbe integrálása, ezek szerkezeti és formai változtatások nélküli beemelése a regénybe. Gondolhatunk például arra a részletre, amikor egy MSN-beszélgetést olvashatunk Marci és Norbi között, amelyben tisztázzák egymás között a szexuális irányultságukat – s nem mellesleg ez a regény kulcsjelenete. A műfajsorhoz még egy negyediket fűznék hozzá, mégpedig az iskolaregényt, hiszen
az Őszi hót nagyban meghatározzák az oktatás, a középiskolai, majd az egyetemi kollégium terei,
s nem elhanyagolható módon az ezekhez kapcsolódó közösségek is, azok sztereotip tagjaival: az erős-verekedőssel, a visszahúzódó-tanulóssal stb. S hogy ez mennyire intenciózus, azt a Dorogi nevű gimis osztály- és kolistárs neve is mutatja: nem tudunk nem a Légy jó mindhalálig Doroghy-jára gondolni, amikor először megismerjük a szereplőt. Mindazonáltal egyik alműfajjal kapcsolatban sem történik igazi bravúr a regényben, de a tudatos szerkesztés, különböző műfaji sajátosságokra való rájátszás mindenképpen dicsérendő.
Számomra leginkább a meta-szál bizonyult kiemelkedőnek, a szöveg ugyanis felkínálja azt az értelmezési lehetőséget, hogy éppen az Őszi hó születésének folyamatát olvashatjuk. Persze ez nem bír túlságosan nagy nóvummal, mégis ötletesnek találtam, ahogy a regény betekintést enged a jelen irodalmi életének (kötetbemutatók, írószemináriumok, publikálási nehézségek) működésmódjába is. Weber Frigyes az első szerkesztő, aki foglalkozik Marcival, elmondja a kéziratról, hogy nem könnyű „ilyenről” olvasni, kezdőként rizikós az irány, el kell érnie, hogy vele maradjon az olvasó, továbbá félti a pejoratív jelzőktől is. Kata szintén elolvassa a készülő művet, korábban viszont nem tudta, hogy mi történt Norbi és Marci között.
Az utalások mind erre a szövegre mutatnak, vagyis az Őszi hóra,
amelynek (itt természetesen fiktív) bemutatója szerepel a kötet végén és az elején. Az is erősíti ezt az olvasatot, hogy az e-mailektől az MSN-beszélgetésekig szinte minden regényvilágban létrejövő szövegből olvashatunk részleteket, csupán Marci készülő kötetéből nem, merthogy éppen azt olvassuk, azt tartjuk a kezünkben.
Számomra ezek az apróságok tartották fent a figyelmet és az érdeklődést az olvasás során, ugyanis a regény története valóban kissé olyan lett, mint az Őszi hó: nem marad meg sokáig. De, hogy ne legyen ilyen szigorú a zárás, meg kell jegyeznem, hogy a címadó jelenet szép metaforikája és mise en abyme-ként való kezelhetősége az írói tehetség kétségtelen meglétéről árulkodik.
Moesko Péter: Őszi hó, Budapest, Kalligram, 2022.
A borítófotót Kovács Tamás készítette.
