Az egyre inkább megoldhatatlannak látszó globális problémák – így például a klímakrízis vagy épp a biodiverzitás csökkenése – a kultúratudományos gondolkodást is komoly kihívás elé állították. A poszthumanista elméleteknek köszönhetően nemcsak az – állati és növényi létformákhoz képesti felsőbbrendűségi tudatról tanúskodó – antropocentrikus gondolkodás vált bírálatok tárgyává, de vele együtt az „ember” mint kiváltságos lény eszményének csoportsajátságokhoz kapcsolása is, amely újratermeli a hierarchiát a fajon és a kisebb közösségeken belül. A 2010-es évekre a magyar költészetben is több szerzőnél körvonalazódott a tájlíra friss felismerések felőli megújításának, továbbá az emberit analizáló testpoétikák más életformák irányába történő kiterjesztésének, illetve az uralmi struktúrák megerősítését szolgáló határok megkérdőjelezésének igénye.
Kósa Eszter költészetében a létezés folytonos átalakulásként mutatkozik meg, a mikro- és makroszint közti váltásokban, az összetett képek lüktetésében. A másik általi meghatározottság, az idegen ágensekkel folytatott állandó csereforgalom e nyelvi burjánzással válik nyomatékossá. Az olvasó az elhatárolási kísérletek sikertelenségével, a létformák egymásrautaltságával szembesül az enigmatikus Szenderfélék című versben, ahol a többes szám első személyben megszólaló hang határátlépésre kényszeríti, és a szövegben megteremtett életformával történő azonosulás lehetőségét kínálja fel számára.
A vers beszélője egy, a közösségi cselekvésre képes, a kommunikatív emlékezet fenntartásában érdekelt létezőt teremt,
amely hisz a történetek erejében, ugyanakkor mozgástere korlátoltnak mutatkozik: „Nem tanultunk meg / az ágak fölé szállni, kivágták felőlünk a fákat.” Testi jegyeinek a leírása ugyanakkor metaforák sorával történik, amely egy nyelvbe foghatatlan idegenszerűséget sejtet: „Fejünk / gyöngy, mellkasunk selyem, karunk kilógó cérnaszál, / kötődünk egymáshoz, a föld szövetéhez.”
Kósa Eszter verseinek beszélői helyzete gyakran rögzítetlen, a pozíció a természeti és természetfeletti erőknek való kitettségben, a folytonos cserefolyamatokban alakul. A versbéli én csak a másik és a másság viszonylatában képes megmutatkozni, a közösségi és egyéni cselekvések, a mikro- és makroszintű történések hálózatának egyik ágenseként.
Ám a közvetítés helyzete mégiscsak kiemelt pozíció,
és ez a befolyás olykor a beszéd beavató jellegében, a parancsszavakban is megmutatkozik – a Ravatalban például a versbeszélő egy rituális cselekvéssor végrehajtására utasít. Tehát a mágikus gondolkodás, a mára felszámolt természetvallások holisztikus szemléletmódja éppúgy áthatja ezt a költői világot, mint a kereszténység alapeszméi, és ez a szinkretizmus kibillent a gondolkodás komfortos köreiből. Az ember világszervező ereje a pozícióváltások sorozatában, a nyelv figuratív működésében rendre relativizálódik.
A versbeszéddel azonos időben zajló történések és a potenciális események közti határok sem élesek – ami elgondolható, a megfigyelt dologgal azonos jelentésszervező erővel bírhat, sőt, fölül is kerekedhet azon. Ezt látjuk a Buborék című vers első strófájában, ahol a közösségi cselekvés szemléléséről arra a mikrotörténésre terelődik a figyelem, amely egy metamorfózis által generált karneváli forgatagot eredményez: „A Kraszna partján halászok. Bedobják a hálót, kihúzzák, / üres. A szálak közt a vékony hártya pillanat alatt átszakad. / Buborékot lehetne belőle fújni, de nincs, ami a réteget / összetartsa. Elpattan. Szappant kellene önteni a folyóba. / A halászok nem bánatos bácsik lennének, hanem fiatal / bohócok. Dobálnák a hálót, aminek minden szeméből / buborékok repülnének ki. Helyettünk is fújná a szél, / szállnának a koszos, tompa gömbök. Esetlenül csillanna / rajtuk a fény. Szaladnának utánuk gyerekek, kutyák.”
A változás állandóságával, továbbá az organikus és tárgyi közti szakadatlan csereforgalommal szembesít a vers második strófája is:
„Derékig ért a víz, omlott a ház. Zsákokat pakoltak / az izmos férfiak, akik mostanra megfáradt, öreg / halászok lettek. Arcuk átvette a víztükör ráncait. / Saját bőrük darabokban hámlik a Kraszna vizébe, / ezt nézik, míg el nem fogynak, akár a nyári part.” Nem a határok rögzítésében érdekelt tehát ez a trópusokban gazdag versbeszéd, hanem épp azzal közelít az emberközpontú gondolkodás decentralizálása, a létezők közti hierarchia felszámolása irányába, hogy a természetiben való önszemlélés és az abban történő feloldódás eseményét egyaránt láthatóvá teszi. A Buborék utolsó strófája pedig a temetés rituáléját kísérő eseményekkel összefüggésben a halállal való szembenézés igényéről, illetve az azt övező képzetekről tudósít.
A Kósa Eszter verseiben fellelhető váratlan képzettársítások, kiszámíthatatlan asszociációk szerteágazó figyelemről tanúskodnak.
A szerző elméleti fizikai tanulmányaiból adódóan átlátja a természettudományos összefüggéseket, viszont a képletekbe foglalhatatlan antropológiai távlatok is foglalkoztatják. Az, hogy képes plasztikus képek sorában megragadni helyzeteket, összefüggésbe hozható a festészet iránti érdeklődésével. Ráadásul multiinstrumentalistaként remek zenei hallása van, és versei építenek is a belső rímek keltette lüktetésre, a rövid mondatos szerkezetek közé beiktatható csendekre. Az elhallgatások és hiányalakzatok teret biztosítanak a trópusok melletti olvasói elidőzésre. Alkalmat teremtenek arra, hogy megfigyeljük a megnevezés segítségével felszámolni próbált, de újra meg újra felszínre bukó idegenséget.
Ravatal
Varjak a medencében. A cseresznyefa ágát
letöri a szél. Dugd hajadba, szórj rá földet,
bújj a víz alá. Nőjön belőle fa, kússzon füledbe
gyökereivel, recsegjen saját imát. Hunyd le
a szemed. Várj, amíg a belőled táplálkozó,
örökké növekvő teher megerősíti csontjaid.
Ha a víz felett is elbírod a lombokat, kinyithatod.
Visszahull rád az első termés. Ragacsos, vörös
nedve végigcsorog mellkasodon, elnyomja a klór
szagát. A medence kiszárad, a varjak egymásba
szeretnek, elköltöznek. Idegen táj felett tanulnak
fonni, fészek épül. Csőrükben apróra zúzott
csempe, haj, gyökér, cseresznyefaág.
A kétnyelvű antológia a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa program beharangozójaként a Szigligeti Alkotóházban megvalósult összművészeti szimpózium eredményét mutatja be. A programban a harminc évesnél nem idősebb, még kötet nélküli szerzők pályázati úton, a mentorok döntései alapján vehettek részt.
Mentoráltak (versek): Kazsimér Soma, Korsós Gergő, Kósa Eszter, Kovács Edward, Kubina Zita, Locker Dávid, Masri Mona Aicha, Nagy Dániel, Ősi Anna, Rékai Anett.
Mentorok (esszék): Áfra János, Deres Kornélia, Gál Ferenc, Géczi János, Győrffy Ákos, Kemény István, Kukorelly Endre, Szlukovényi Katalin, Tóth Krisztina, Visky András.
Fordítók: Anna Bentley, Owen Good, Kulcsár Edmond, Márton Ágnes, Austin Wagner.
A könyv bemutatója a budapesti Kis Présházban lesz 2023. március 13-án (hétfő) 18:00-tól.
A borítófotót Vigh Levente készítette.
