Anyaság és felelősségvállalás kérdéseit járja körbe a legújabb magyar film, a Hat hét, ami olyan rendkívül életszagú helyzetet vázol fel, hogy a nézőt nemcsak érzelmileg, de intellektuálisan is megdolgoztatja.
Manapság széles körben egyre inkább kitolódik a gyerekvállalás időpontja, ha egyáltalán az egyén erre adja a fejét, mert sok harmincas-negyvenes ember van, aki kijelenti, hogy őt nem érdekli a gyereknevelés, a szülőség, illetve anyagi okokból nincs módja ezt a felelősséget vállalni. Akárhogy is, az továbbra is inkább norma, hogy a párok húsz-harmincéves korukban döntenek úgy, hogy családdá bővítik a házasságukat. Tizenévesen legfeljebb a múlt században vagy az előtt számított normálisnak a szülés,
manapság még továbbra is abnormálisnak számít a társadalom szemében, ha egy 18 év alatti egyén szül gyermeket.
Ott felmerül a felelősség, illetve felelőtlenség kérdése, valamint az is, hogy egy 18 év alatti ember, illetve pár hogyan tud megfelelő egzisztenciát biztosítani a babának. Bonyolult téma ez, amit megfelelő érzékenységgel, semmiképp sem leegyszerűsítő módon szabad és kell megközelíteni. Szakonyi Noémi Veronika megfelelően érett módon járja körbe az anyaság és a gyerekvállalás problémáját a Hat hétben.
A történet hőse a 17 éves Zsófi, aki érettségi előtt a megszokott dolgokkal van elfoglalva: továbbtanulás, szórakozás, kihívások, az ő konkrét esetében a pingpong és a sportkarrier. Igen ám, de ez a lány babát vár,
már abban a szakaszban jár, hogy elvetetni sem tudja, pedig nem különösebben van kedve ahhoz, hogy megszülje.
De meg fogja szülni, és rögtön örökbe is adja egy középkorú párnak, Emmának és Gábornak, akik nyolc éve próbálkoznak sikertelenül. Zsófi problémás, alkoholista édesanyja, Bea persze amellett kardoskodik, hogy meg kellene tartani a gyereket, mert ő ég a vágytól, hogy nagymama legyen – úgy, hogy valójában saját gyermekeiről, Zsófiról és kistestvéréről sem tud gondoskodni. Zsófi nem is áll kötélnek, érettebb ő az édesanyjánál, tudja, hogy semmi esély arra, hogy normális életkörülményeket biztosítson kislányának úgy, hogy még ő maga is tulajdonképpen gyerek. Ám
a szülés és a tudat, hogy van egy gyermeke, elindít benne valamit.
De vajon ezt be meri ismerni magának? És ha igen, van még visszaút, lehetőség arra, hogy anya legyen? Jogi értelemben igen, erre utal a cím is (az örökbeadó anyának hat hete van rá, hogy visszavonja nyilatkozatát), de ezen kívül még igen sok az akadály, amit Zsófinak le kellene gyűrnie.
Szakonyi Noémi Veronika összességében ízlésesen és érzékenyen közelít a témához. Következetesen minimalista-realista stílusban valósította meg Zsófi lélektani drámáját, ilyen módon
formailag eleve gátat szabott annak, hogy megkísértse az olcsó anyamelodráma,
bár nyilvánvalóan a témából fakadóan a Hat hét szétfeszül az érzelmektől. Hatalmas érzelmi töltete van a filmnek, amelyet Szakonyi sikeresen vissza-visszatuszkol a „palackba”, visszafogja ennek kitörését, végig fenntartva ezáltal a feszültséget. A főhősnő bármikor robbanhat, bármikor elszabadulhat a pokol, hajszálon múlik, hogy a szereplők nem esnek egymásnak verbálisan, sőt akár fizikailag. Nem sok kellene ahhoz, hogy egy hangos szappanoperává degradálódjon a Hat hét, de a roppant tehetséges alkotók mellett erről a Zsófit játszó, kiváló alakításáért a török Boszporusz Filmfesztiválon megérdemelten díjazott Román Katalin gondoskodik visszafogott, mégis erőteljes játékával.
Az álomjelenet viszont nem illik ebbe a képbe, feleslegesen tekint ki a film ezáltal a szürrealizmus irányába,
nem áll jól ennek a realista drámának, megtöri a stílust és a hangnemet is. Sőt, ezen a fronton el is szabadul kicsit a melodráma.
Ám ez az álomjelenet csak egy jelenet, a színvonal végig igen magas, végig remek a Hat hét cselekményének a ritmusa. A rendező lassan, de ütemesen bontja ki Zsófi lelki folyamatait, ügyesen megválasztott képkivágásokkal, és nem tolakodó,
a valószerűséget nem megsértő, természetes szimbólumokkal érzékelteti, mi zajlik a főhősnő fejében.
Így bár a Hat hét szűkszavú film, kevés benne a dialógus, az is inkább trivialitásokat tartalmaz egészen az utolsó harmadig. Mégis tökéletesen érthető minden, ami Zsófival történik. Amit tesz, az teljesen logikus, és egy olyan ember belső világából következik, aki még kamasz, még maga is félig gyerek, ugyanakkor már megérinti az anyaság terhe és felelőssége, sőt bizonyos értelemben annak szépsége is.
Külön dicséret illeti Szakonyit és írótársát, Vincze Máté Arturt, hogy még akkor sem válnak didaktikusakká a párbeszédek, amikor a szereplők egymásnak esnek, amikor kirobbannak az érzelmek a film utolsó harmadában. A szereplők direkten megmondják egymásnak, mit éreznek, mi bántja őket, kiöntik a lelküket, de ez abszolút nem hat szájbarágósnak. Nem sok olyan film van, aminek sikerül ez a bravúr, mivel az ilyen családi (melo)drámákban az írók általában átesnek a ló túlsó oldalára, kimondatják a szereplőkkel azt, amit egy filmnek vizuális médiumként a képekkel kell elmesélnie. A Hat hétben viszont nem a fő témát ismétlik meg a nézők számára a szereplők, hanem
azok a problémák, múltbeli traumák törnek elő belőlük, amelyeket a szőnyeg alá söpörtek,
amelyekről addig a néző sem tudott.
Külön ki kell emelni a film vizuális kidolgozottságát és a korábban már említett szimbolikát. Dévényi Zoltán operatőri munkája a rendezéshez hasonlóan magas színvonalú,
jól megválasztott képeken, kameraszögeken keresztül rendkívül sokat mond főhőséről, és az annak lelkében játszódó folyamatokról.
Az egyik jelenetben például Zsófi édesanyja és húga énekli az anya egyik kedvenc számát, premierplánban mutatja őket a kamera, majd ráfókuszál az anya és a testvér közé „beékelt” Zsófi arcára. Éles a kontraszt a gondtalanul daloló anya és testvér, valamint a gondterhelt Zsófi között. Pusztán ebből az egy jelenetből is megérthető, hogy a család nincs egy hullámhosszon, másrészt Zsófi nem boldog, nem azt teszi, amit valójában, a lelke mélyén szeretne.
Ugyanígy uralják a közelképek a pingpongedzéseket is, amelyek önmagukban szimbolikusak, valamint
ezeken is lemérhető Zsófi vívódása, vívódásának elhatalmasodása.
Mivel a csapatnak azt hazudja, hogy sérvműtétje lesz (tehát terhességét titkolja), ezért edzője egy időre a műtét előtt és azt követően eltiltja a komoly edzésektől, a lány csak egy pingponggéppel játszhat, azaz folyamatosan kilőtt labdákat kell visszaütnie.
Remek szimbólum, illetve utalás ez arra, hogy ezt a meccset Zsófinak önmagával kell lejátszania.
Pontosabban nem azt a meccset, amire készülni akar, hanem azt, amitől inkább menekülne, az anyaság és a felelősség vállalásával kell szembenéznie. Önmagát kell tehát legyőznie, önmagához képest kell jobbá válnia, ezért is nem gyakorolhat emberi ellenfelekkel. A cselekményben előre haladva pedig a kamera újra és újra megmutatja Zsófi arcát pingpongozás közben, és a kezdeti lelkesedés, valamint küzdőszellem egyre inkább alábbhagy, ahogy Zsófiban egyre inkább az anyaszerep erősödik a kamaszlánnyal szemben.
A Hat hét témájából fakadóan könnyen válhatna vagy vulgáris társadalomkritikus filmmé, ami a rendszer embertelenségét mutatja be az örökbefogadással és az anyaság jogi kérdéseivel összefüggésben, vagy éppen ellenkezőleg, lehetne egy jobboldali vagy keresztény propagandafilm, ami mélyen elítéli azokat, akiknek becsúszik és nem vállalják fel a gyereket.
Szakonyi Noémi Veronika műve egyik kategóriába sem sorolható, szerencsésen elkerüli a probléma leegyszerűsítését.
Ha van is bűnös ebben a történetben, akkor az a fiú, aki teherbe ejtette Zsófit, illetve nem vállalja az apaságot, és persze maga Zsófi is, aki nem volt elég felelősségteljes, holott a felnőttkor előtt áll, nemileg már érett, tehát gyerekvállalásra biológiailag alkalmas, továbbá szülei is elkövettek hibákat, amelyekből egyelőre nem tanult. Ám még ezzel együtt sem egyértelmű, hogy ők lennének a bűnösök, sőt inkább mindenki egy kicsit áldozat.
Az alkotókat nem a problémakör társadalmi vetülete érdekelte, hanem az egyén, a gyerekvállalás és az anyaság pszichológiája.
Zsófi kezdeti álláspontja abszolút megérthető, hiszen 17 évesen semmiképp sem arra „kárhoztatott”, hogy idejekorán háziasszonnyá váljon, hiszen a modern nőnek joga van ugyanazokhoz a lehetőségekhez, mint a férfiaknak.
Zsófi tovább akar tanulni, sportkarriert szeretne, mivel hatalmas tehetsége van a pingponghoz. Elítélni legfeljebb azért lehet, hogy nem gondolkodott, amikor becsúszott a gyerek, de az vesse rá az első követ, aki 17–18 évesen már érett, helyes döntéseket tudott hozni és nem hibázott.
A Hat hét magát a nézőt is próbára teszi, szembesíti a saját erkölcsiségével, amit érdemes felülvizsgálnia a cselekmény tükrében,
amennyiben reflexszerűen elítéli mindazokat, akiknek 18 év alatt véletlenül, a felelőtlenség miatt összejön egy gyerek.
Szakonyi Noémi Veronika filmje persze
nem ítélkezik, nem is állítja be abszolút értéknek azt, hogy valaki anya lesz, mivel a nő számára vannak más alternatívák, amelyeket joga van választani.
A Hat hét egyszerűen bemutatja azt a helyzetet, amelyben nincs jó vagy rossz döntés, illetve nem lehet ilyen könnyen értékelni a döntéseket. A közelmúltban nemcsak Magyarországon, hanem régiónkban (Lengyelországban) és az USA-ban is felmerült az abortuszprobléma, hogy mennyiben van joga a nőnek dönteni a testében növekvő életről, mennyiben számít már a magzat is önálló embernek, akinek joga van az élethez. Zsófi esetében is kérdés lehet, hogy miért nem vetette el gyermekét terhessége korai szakaszában, hiszen ennek érezhetők a jelei. Ám ebben a történetben ez is egyfajta jelzése annak, hogy
a főhősnő korántsem biztos abban, hogy el akarja dobni magától a babáját.
A film nem amellett kardoskodik, hogy minél fiatalabb korban vállaljanak, vagy netán ne vállaljanak gyermeket a nők, a Hat hét nem válik feminista tézisdrámává sem.
Sokkal inkább szól arról, hogy
már akkor sem egyszerű az anyaság kérdése, még mielőtt világra jönne a gyermek,
akinek megszületve érzései vannak már kisbaba korában is, aki ha ösztönösen is, de tudja, érzi, hogy kihez tartozik, ki szereti, és ki nem. Egy emberi lényről van szó, akit nem lehet csak úgy adni-venni, akinek a sorsáról nem lehet elhamarkodottan dönteni. Ebben a történetben az idő és a felelősség a főhős legnagyobb ellenfele. Zsófi számára saját édesanyja és édesapja (aki nincs jelen az életükben) a rossz példák. Bea iszik, felelőtlenül menedzseli az életét, még olyan hajmeresztő dolgot is művel, hogy új párjával a kislánya előtt létesít szexuális kapcsolatot.
A Hat hét ezen a negatív példán keresztül érzékelteti frappánsan a néző és Zsófi számára is, hogyan lehet jobb szülővé válni.
Zsófi egyre inkább gondoskodik húgáról, ahogy látja, édesanyjuk mennyire alkalmatlan erre, ilyen módon ő maga is ráébred, hogy mi a kötelessége egy anyának.
A Hat hét kiváló, gondolatébresztő dráma, amelyet érdemes megtekinteni olyanoknak is, akik még nem gondolkodtak a gyerekvállaláson, de nem zárkóznak el a kérdéstől. Azoknak is mutathat és mondhat újdonságokat, akik már gyakorlott szülők, hiszen ráébredhetnek azokra a hibákra, amelyekkel hosszútávon árthatnak a gyermeknek. A film befejezésével viszont joggal lehet problémája a nézőknek, mert
bár Szakonyi Noémi Veronika műve „kérdező film”, ami a nézőt készteti gondolkodásra és válaszadásra, mégis inkább hirtelen elvágottnak érződik a lezárása,
ehhez a történethez egyértelműbb konklúzió jobban illene. Persze így is működik, dramaturgiai-érzelmi szempontból eljutunk Zsófival egy nyugvópontra, illetve új egyensúlyi állapotba. Ilyen módon ez a befejezés vitaindítónak tökéletes.
Hat hét, 2023. Rendezte: Szakonyi Noémi Veronika. Írta: Szakonyi Noémi Veronika, Vincze Máté Artur, Daoud Dániel. Szereplők: Román Katalin, Járó Zsuzsa, Balsai Móni, Mészáros András, Györgyi Anna, Keresztesi Kitty, Takács Katalin. Forgalmazó: Uránia Film.
A Hat hét a Magyar Filmadatbázison.
