Jóllehet talán első, felületesebb olvasásra azt lehetne megjegyezni Korpa Tamás új verseskötetével kapcsolatban, hogy a tőle megszokottakhoz képest mintha egyszerűbb volna megtenni a szükséges megfeleltetéseket, vagy éppen a képek rétegzettségéhez is könnyebb hozzáférést engedne a versek nyelvi letisztultsága. Azonban a második, elidőző, a mélyrétegekre figyelő elemző olvasás egyértelműen azzal a belátással szembesít, hogy kiváltképp izgalmas, és az összetettséget igenis kiaknázó költemények rendszerét építi fel Korpa negyedik, az Erdélyi Híradó Kiadó és Kalligram közös gondozásában napvilágot látott kötete. A Házsongárd live egyszerre hívja a játéktérre Kolozsvár irodalmi hagyományát, történelmi-politikai, valamint képzőművészeti és építészeti örökségét, az idegenség és másság hermeneutikai jelenségeit, sőt: a versek hátterében, hol látenciában hagyott, hol láthatóbb filozófiai és teológiai utalásokat.
2021 nyarán Korpa Tamás a harmadik, A lombhullásról egy júliusi tölggyel című kötete apropóján megjelent Litera-interjúban arra a kérdésre, hogy mik a költészetével kapcsolatos rövidtávú tervei, ezt a választ adta: „Két éve dolgozom egy Kolozsvárt dialógusba vonó versköteten, aminek munkacíme Házsongárd live. A mögöttem hagyott tizenöt évet próbálom lefordítani emlékből, élményből szövegre. […] A Házsongárd live rövid portréverseket, városverseket, lírai tananyagokat ad majd közre […] és egy-két olyan szövegkísérletet, amelyek az ügynökjelentések retorikai fordulatait és ismeretszerzési gyakorlatait igyekeznek felhasználni, sőt radikalizálni. Utóbbi esetben maga a megfigyelt valójában a többnyelvű, többkultúrájú, sokvallású város.” Ezeket a sorokat olvasva és a Korpa-kötetekre kifejezetten jellemző tervezettséget szem előtt tartva
az lehetne a kritikus azonnali észrevétele, hogy akár nyugodtan hátra is dőlhet,
a költő ugyanis jó előre felrajzolta a versekhez szükséges értelmezési keretet, és az értéshez elengedhetetlen kulcsokat is szívélyesen átnyújtotta. Ugyanakkor rögtön figyelmeztetnie szükséges magát, hiszen bár a költő értelmezésajánlatait természetesen nem célszerű mellőznie, mégiscsak egy olyan lírával van dolga, amely az előző kötetek (Egy híd térfogatáról, Inszomnia, A lombhullásról egy júliusi tölggyel) nyelvi komplexitásával, tropológiai telítettségével és rétegzett erudíciójával igen jelentős teret engedett az interpretáció játékként, megfejtéskeresésként, néhol pedig akár egyenesen küzdelemként értett műveleteinek. Nincs ez másként most sem.

Az idegenséghez való (nyelvi) hozzáférhetőség kérdése már a szín- és formagazdag kötetborítón tetten érhető. A Studio Katra és Kero Zen & Ocu graffitirészlet a maga szürrealista ábrázolástechnikájával éppen egy olyan alakot jelenít meg, amely az idegenségbe – valamiféle téridőt megbontó furcsa kapun keresztül – veti bele magát. Mindez akár a kötet vezértrópusa is lehetne: az ismeretlen szemlélődő belehelyezkedése a szintén idegenként, legalábbis egyéniként tapasztalt Kolozsvár kiváltképp rétegzett és bonyolult összefüggésrendszerébe. Ehhez kapcsolódik a kötet igencsak találó címválasztása, sőt annak tipográfiai leleményessége is. Tudniillik – az 1500-as évek előtt még gyümölcsösök, kertek, és szőlőültetvények helyszínéül szolgáló – Házsongárd Kolozsvár történelmi sírkertje, amely
a sok évszázados magyar írásbeliség kiemelkedő alakjainak nyugvóhelye, ennyiben az emlékezet tere és jelölője.
Rögtön kapcsolatot is lehetne vonni a későbbiekben bemutatandó verscsoportok és az emlékezés elemi igénye, valamint a cím között, ugyanakkor a „live” tag valamiképpen árnyalja a jelentés-összefüggéseket, bonyolítja az értelmezhetőséget. Tóth-Czifra Júlia frappáns fülszövegével szólva: „A Házsongárd live nem katalógus. A különböző korokból, más-más idősíkokból elénk lépők egytől egyig Korpa Tamás saját hal(l)ottjai, az ő privát Kolozsvárjának egykori, jelenlegi és képzeletbeli lakosai. […] bizonyítja a kötet […] hogy a halottakat nem szükséges életre kelteni. Ugyanazt a várost lakjuk. Merthogy Házsongárd nem nekropolisz, a holtak városon kívüli városa, hanem Kolozsvár szerves része. Talán éppen a tüdeje.” Éppen ebben áll a „live” jelentése, a nélkülözhetetlen szerv trópusában, na meg abban, hogy a költemények által megképzett nyelvi térben Kolozsvár a halottakon keresztül is élőnek, egyszerre múlt- és jelenidejűnek, és a jövőre utaltnak mutatkozik.
A dialógusokként is érthető líraszerkezetek, amelyek párbeszédbe igyekeznek lépni Házsongárddal, három főbb, és néhány különálló egységbe tagozódnak. Mielőtt azonban ezeknek az egységeknek a tárgyalásába, és a bennük „rejlő” szövegek poétikai-retorikai megoldásainak szemrevételezésébe bocsátkoznánk, mindenképpen érdemes az első, kulcspozícióban lévő szövegre picit közelebbről is ránézni. A Kérdezz még! cím a Korpa-életműben jártasabb olvasók számára kifejezetten jelentésesnek mutatkozik, mégpedig azért, mert a szerző eddig megjelent három kötete szintén úgy építette költői eszköztárát, hogy bizonyos tereket, helyeket, embereket ki- és meghallgat, velük párbeszédbe lép. Ezek a hallgatásaktusok eltérő sikerültséggel, de megteremtették azokat a kontemplatív pozíciókat, amelyekből az előbb említetteket nyelvre lehet(ett) egyáltalán bírni. Vagyis egyszerűbben szólva,
már az első vers címe igen mély kapcsolatot állít elő az eddigi líratermés központi gondolatalakzatával: a hallgatással.
Mintha megfordulni látszanának a szerepek: a versbeszélő nem csak hallgatóként van jelen, hanem felszólítja a másikat további kérdések feltételére: „a férfi, akit korábban sose láttam, hirtelen / elém lépett. / a gyerekeid közül, ha az egyik huszonegy, a másik / nyolcvankét évet / élhet, és te dönthetsz, melyiknek adnád a legszebb / pompájú hervadást?, kérdezte, majd hátrálni / kezdett. / kérdezz még!, üvöltöttem.” (Kiemelések az eredetiben.) A szerepcsere természetes nem kell, hogy elbizonytalanítsa az olvasót, hiszen a hallgatás, a válaszadás és a kérdésfeltevés mindig ugyanannak a szituációnak a különféle elemei: a beszélgetésé. Innen, a Korpa-költészet egyik kardinális eljárását felmutató és újragondoló nyitóverstől bomlik ki a Házsongárd live nyelvi világa.

Az első „ciklusban” (így írva, idézőjelekkel, ugyanis nem lehetünk benne biztosak, hogy ezek a szétválasztások valódi érvénnyel bírnak, mindegyikben találunk azonos elvek mentén megírt szövegeket) ügynökjelentések retorikáját működtető textusokkal találkozunk. A 8 óra 40 perctől sötétedésig, valamint a 10 óra 20 perctől sötétedésig című költemények valóban az ügynökök által végzett felderítéseknek, megfigyeléseknek a lejegyzéseit utánozva rajzolják fel a kötet Kolozsvár-térképét.
E sajátos, fiktív térképet a célszemélyek mozgásai, cselekedetei és mondatai alakítják,
amely voltaképpen „jó ürügy” lehet arra, hogy a várost valamiféleképpen be tudja mutatni a versek szemlélődő-utazó voyeur karaktere. Milyen unalmas is lehetne akár ez az ötlet, cél nélkül, véletlenszerűen sétálgatni a város nyelvi terében… Ugyanakkor nem csak a célszemélyek mozgásáról, valamint tartózkodási helyeiről ad depoetizált leírást a versbeszéd. Egyrészt a megfigyelés, ellenőrzés, elnyomás jelenségeinek színrevitele miatt megteremt egy történelmi távlatot, hozzárendeli a rendszerváltozás előtti román viszonyokat a vers fiktív szituációihoz, másrészt pedig hol nyíltan, hol kevésbé nyíltan a Biblia utalásrendszerét applikálja. Talán arra nem szükséges kitérnem, hogy kiket, és milyen bibliai eseményeket jelölhet a versekben Isus, Lazăr, MM személye, valamint az Isus és Lazăr között zajló „mentőakció”. Ami fontos lehet, az éppen az általuk megképződő teológiai, filozófiai sík.
Találunk még ebben a „ciklusban” kifejezetten izgalmas szövegeket a terek és a magánesemények viszonyáról, vagyis arról, hogy miként képződik meg a sajáttá tett Kolozsvár a szövegekben. Például a Jelenés a Sorában egy népszerű áruházban végbement misztikus történetet mesél el: „és akkor a nyílt utcáról / berepült, / berepült, és vitorlázni kezdett a filigrán / alumíniumpolcok között / egy sirály”. A Találkozás az egyszerivelben a Szamoson úszó tárgyak válnak a táj és az egyén közötti viszony jelölőivé: „bútorok úsznak el a Szamoson. / franciaágy, kakukkos óra. a többször megerőszakolt tükör.” A Mátyás-szobor vallatója voltam című vers pedig összekapcsolja a hallgatást mint központi metaforát a fordítással és Kolozsvár egyik ikonikus művészeti alkotásával: „hangfalakat telepítettünk köré minden irányból. / célba vettük, egy álló napon át ropogott rá a techno. / később egy férfi karcsú fúrószárral belyukasztotta a / talapzatot. / mint mikor levegő / szökik a matracból, / valamit sziszegett a szobor. / a szinkrontolmács eszeveszetten próbálta lefordítani / a vallomást.”
Izgalmas vállalkozása e „ciklusnak” még azon arcképcsarnok felrajzolása is, amelynek tagjai a lírai alany számára kiemelt fontossággal bírnak,
vagy éppen Kolozsvár tekintetében igen jelentékenyek. Olvashatunk verset Bréda Ferencről, Hervay Gizelláról, Nagy Máriáról, Kántor Lajosról, Jancsó Noémiről. Kevésbé direkt módon pedig Paul Antschel (Paul Celan) alternatív történetét alkotja meg egy költemény, illetve Szőcs Géza verseit parafrazálja az Indiánok című szöveg. Sőt: az irodalomtörténeti kapcsolatokon túl érdemes észrevennünk Korpa e kötetbeli portréja és az előbb említett vers közötti párhuzamokat is.
E közel a kötet felét, sőt talán több mint a felét kitevő „ciklusban” található a két központi, a címben érzékeltetett vállalkozás felől leginkább jelentőségteljes vers, a Kolozsvári metró, valamint a Házsongárd live címűek. Nyilvánvaló, hogy mindkét szöveg Kolozsvár egyik centrális helyszínével, a központi temetővel áll kapcsolatban. Amennyiben ez a tér az emlékezés kitüntetett tere, úgy a kötet kardinális verseiről van szó, ugyanis ezek azok a szövegek, amelyek a magánmitológia szereplőit úgymond „élővé írják”.
A múltbéli alakok a kortárs Kolozsvár viszonyait is felmutató kötetben az élőszerűség illúzióját keltik.
Persze nem csak az élővé tevés funkciója kiemelkedő, hanem a megemlékezésé, emlékállításé is. A Házsongárd live című költemény a maga egyszerűségével a sírköveken, pontosabban itt a sírkövön lévő portrén (fontos a látás mint érzékelés ebben a szövegben) végzett munkálkodást állítja párhuzamba a feladatként megformálódó emlékezéssel. Teszi ezt mintegy a sírversek hagyományát – rövidségében, tömörségében, csattanósságában – felelevenítő retorikai megformáltsággal: „ma is, mint minden hétfő reggel, doamna Pop / ablaktisztító folyadékot spriccel fia fotógravíros / sírkövére, megpucolja egyszerű újságpapírral.” A Kolozsvári metró című szöveg pedig arról számol be, amikor a metró kialakításának munkálata során megzavarják a házsongárdi temető nyugalmát. A metró elkészültéhez szükséges építészeti megoldások furcsa összefüggést teremtenek a „lélekzáró” réteggel ellátott sírok, sírkamrák és kripták, valamint a metró szellőzőrendszerei között.
Itt épül ki voltaképpen a kötet központi metaforahálózata, a tüdőnek, a léleknek, a személyességnek, a halottak élővé tételének képeivel.
Mindemellett az élő és a holt, a természeti, a kulturális és a technikai között is érdekes egymásra hatások keletkeznek, ugyanis a szellőzők vájatai miatt tulajdonképpen a temető mintegy orgonaszekrényként kezd funkcionálni, olyan eszközként, amely megszólaltatja az eltemetetteket. Vagyis a technika a hallottak hangjának médiumaként szolgál: „működésbe lépett a teljes szerkezet: / néhány magas hangot préselt ki / mindösszesen a föld. […] olyanokat, amiket dobhártya-visszavarrás alatt / hall csak az / ember.”

A második, igencsak rövid kötetrész mindösszesen öt verset tartalmaz, ugyanakkor ez a szám akár kettőre is redukálható. Ez azért tehető meg, mert a Házkutatásról cím alatt négy szöveget közöl a szerző, amelyben a kutatói, felderítői munkát egy személyről vagy személyek csoportjáról a tűzre delegálja. A terjedő tűz veszi sorba, katalogizálja a ház szobáit, tárgyait, amely munka ekképpen az erőszak jelölőjeként is értelmezhető.
A megőrzés és megmutatás helyett a tűz mindent felemésztő volta, a törlés, kitörlés, feledés jelenségei érvényesülnek.
Ezt, a megfigyelői társadalom működésmódjaihoz kapcsolható verset négy variációban jeleníti meg a kötet, felhívva a figyelmet a tűz esetlegességére: „tűz üt ki. hiába tekereg, bedöglik a zuhanyrózsa / rövid láncán […] lángok turkálnak a fényképes ládikóban.” (Első házkutatás) Valamint e ciklus közli az Isus és Lazăr útja a December Huszonnegyedike sugárúton című, az ismert bibliai történetre rájátszó, a 20. század második felének viszonyaira és atmoszférájára hajazó költeményt. Ennek lehetséges értelmezéseit célszerű lehet meghagyni az olvasóknak. Helyette álljon itt egy rövid részlet a szövegből: „most én vagyok soron, mondom. / rendben, mondja Lazăr. […] és ekkor hirtelen, váratlanul összecsuklik / mellettem. az oldalán fekszik, lehajolok hozzá és / megrázom. / Lazăr nem reagál, kinyitom a száját, és Lazăr nem / lélegzik, ez nem lehet, mondom. […] trezește-te și mergi, urmărește steaua, / tökéletes románsággal mondom. / és Lazăr magához tér, azt gondolja, már megint / elesett.”
Az utolsó, Tananyagok a Securitate esti iskolájából című „ciklus” történelmi utalásokkal teli szövegei igen érdekfeszítő koncepció köré szerveződnek.
Abszurd humorral és rengeteg iróniával mutatják be az előző rendszer állambiztonságának működésmódjait,
a mindennapi élet ellehetetlenítését célzó feladatok elvégzésének komolyságát és a tudásátadás minuciózus folyamatát. E parainesisekként is értelmezhető, invenciózus költői képekkel megformált versekben többek között olvashatunk a személyazonosság ellenőrzéséről („miután a sok fogdosásban elkopnak / az ujjbegyek, / és az ujjlenyomat nem kínál többé elégséges fogódzót, / akkor következhet a tükörre hívás. […] az ujjlenyomatnál is magányosabb minta rajzolódik ki / az üvegen. mert a lehelet nehezebben idomítható, / ez a titka.”), a vallatásról („képzeljetek el egy tengert sosem látott, Monostori negyedi / férfit, / ahogy a hajára felsegítjük, / és rideg, rózsaszín masnit formáz odafönt a fejtetőn […] bármit bevall ezek után”), a hasonmások felismeréséről („nincs hasonmásnövesztő por, ezt értsd meg. ki kell tanulni / mindenestől. […] keresd a szemében a kátyút. […] kérdezgess, válaszolj.”), a Securitate etikai kódexéről („kicsavarni a fejét, mint egy villanykörtét, a nyak foglalatából. / nem fontos. […] állítólag-igeidőben beszélni vele. fontos. […] szerelmes váladékkal hitegetni. talán fontos.”), sőt a gyanúsításról, és fogva tartás borzalmairól is.
A legkülönlegesebb verse e részegységnek mégis az utolsó, Kopp-kopp című,
amely egy vallatási-kínzási módszerről számol be, közvetlen kapcsolatot teremtve az animalitás és a kultúra között, mintegy az ember felelősségét átruházva az állati ágenciára: „1. az eljárás alatt a faliórát kivezetjük / a teremből […] 4. elég, ha egy határozott mozdulattal a fejére húzzuk / a kivájt, lárváktól hemzsegő, aprócska fatörzset. […] 7. mielőtt szabadon eresztenénk a kiéhezett / harkályokat, / 8. s azok fojtott dühhel, mintha sértett fodrászok / volnának, nekilátanak a törzsnek. […] 13. az eljárás akkor sikeres, ha bár semmiről sem kérdeztük / meg újra a célszemélyt, ő előre mindenre igennel felel.”
Korpa Tamás negyedik verseskötete remek költészeti teljesítmény. Izgalmas, új irányokat is nyitó szövegeivel ahhoz segít hozzá minket, olvasókat, hogy élesebb füllel és szemmel legyünk képesek Kolozsvár komplex táján meghallani a történelmi mélyrétegek morajlását, kémlelni a közel- és régmúlt eseményeit, egyszóval: figyelni.
Korpa Tamás: Házsongárd live, Erdélyi Híradó–Kalligram, Kolozsvár–Budapest, 2022.
A borítófotót Gondos Mária Magdolna készítette.