A The White Stripes ikonikus lemeze, az Elephant 2003. április 1-jén, azaz épp 20 éve jelent meg az akkori V2 Kiadó gondozásában. De hogyan tört világhírnévre a negyedik albumát kiadó detroiti garázsbanda a gitárzene 21. századi nagy reneszánszában, és mi a kultikus lemez hagyatéka?
Kezdjük az elején: 1997-ben Detroitban mindössze két taggal megalakult a The White Stripes. A recept a kezdetektől fogva egészen 2011-es feloszlásukig egyszerű volt. A gitáros-énekes Jack White a punkos zabolátlanságot, a blues-rock jellemző riffjeit és a garázsrock minimalizmusát olyan előképektől szívhatta magába, mint a Flat Duo Jets és a szintén Detroitból induló The Gories. Bár a The White Stripes megalakulásakor és annak kezdeti időszakában egy másik duóban, a The Upholsterers gitárosaként is kóstolgatta a színpadi létet, végül mégis akkori felesége,
Meg White kellett ahhoz, hogy értékelhető formát öltsön a játékából sugárzó nyers erő.
Ugyanis Meg White volt az, aki nyersességben még Jack White-on is túltett. A gyermeki szertelenséget a bitangegyszerű dobképletekben megélő dobos nem finomkodott, ha a blues-rock súlyosabb mezsgyéire kerültek, és a lassabb, akusztikus hangszerelésű dalokba is magával tudta hozni játékának jellegzetességeit. Stílusa nem volt különösebben sokszínűnek mondható, ugyanakkor birtokában volt egy olyan tulajdonságnak – melynek fontosságára talán pont az ő esete irányítja rá leginkább a figyelmet –, amely
minden egyéb virtuozitást vagy változatosságot felülír.
Ez a képesség az a fajta intuíció, amely nem az önmagában álló spontán zenei kreativitást jelenti ebben a kontextusban, hanem inkább két zenész relációjában értelmezhető. Olyasfajta beleérző képességet kell ez alatt érteni, amelynek nagy részét a sokat emlegetett zenészek közti „kémia” adja: az összhangra való koncentrált és folyamatos készenlétet, az élőzenei adok-kapok viszony arányainak megtartása mellett. Egyszerre követ és diktál, amely állapotban az érzékeny figyelmet sohasem csorbítja a játékdinamika zabolátlansága sem.
Hogy ez a fajta jelenlét hogyan teremtett nagyon sajátos atmoszférát és szimbiotikus összekapcsolódást Jack és Meg White között, ahhoz elég megnéznünk bármely színpadi felvételüket. A néhai White Stripes-koncertek egyik legszembetűnőbb sajátossága az volt, hogy sosem akkor jöttek a nagy történések, mikor a frontember a sztenderd rockelőadásoktól elvárható módon, a közönséggel szembeállva sikítva közelítette a falsetto-territóriumot, odacsapva egy-egy nyitott akkordnak a finomhangoltnak cseppet sem nevezhető gitárján.
A koncertek igazi pillanatai mindig akkor jöttek,
mikor a tömegnek félig háttal állva Jack White a dobok felé fordult – akár énekelni, akár improvizálni, vagy épp jól irányzott nyugvópontra terelni a sokszor több mint 10 percesre nyúló daltömböket. Azokban a momentumokban mindannyiszor olyan erőtér keletkezett, amit a könnyűzene történetében kevésszer van és volt szerencsénk megtapasztalni. Misztifikálhatjuk ezt „rock and roll-őserőként”, vagy némi cinikus földhözragadtsággal állíthatjuk, hogy a direkt szemkontaktus által állt össze igazán a produkció – az azonban biztos, hogy minden alkalommal olyan történések vették kezdetüket a színpadon ekkor, amelyek beszippantották a tekinteteket és bődületes energiával hatottak a közönségre.
Az, hogy a lemezről mindeddig egy szó sem esett, nem véletlen, ugyanis míg élő koncertkörülmények között a duóra egyszerűen nem lehetett nem odafigyelni, addig kérdéses volt, hogy ezeket az energiákat hogyan tudják csatornázni a stúdiófelvételek esetében. A nagy áttörést hozó 2003-as Elephantig már három lemezt kiadtak. 1999-ben jelent meg cím nélküli bemutatkozó lemezük, ami még mélyen magán viselte a barkácsolt garázshangzást és némi esetlen próbateremízt. Klasszikus blues-rock duólemez volt ez, ami nem emelte ki különösebben a többi hasonló zenekar közül őket, bár koncepciózusabb volt, mint versenytársaiké.
És akadtak rajta húzódalok is.
Ilyen volt a később is repertoáron tartott Cannon és az I Fought Piranhas, de ezen a lemezen található a Screwdriver című dal is, melynek riffjéhez legalábbis nagyon gyanúsan hasonlított a jóval nagyobb sikert befutott, négy évvel később megjelent Jet-sláger, az Are You Gonna Be My Girl alapmotívuma. 2000-ben jött aztán a De Stijl – amivel a vizuális megjelenés terén is egyre kiforrottabbá vált a formáció –, rajta a később egy Tarantino-filmben is visszaköszönő Apple Blossommal, és a slide-hangzást újra érdekessé tevő Son House-feldolgozással, a Death Letterrel.
Zsinórban a harmadik évben, 2001-ben jelent meg a White Blood Cells, ami már kezdett közelíteni az akkori indie-korszellemhez. Jött a Fell In Love With a Girl, meg a könnyed Hotel Yorba, ellensúlyozva a Dead Leaves and the Dirty Ground epikus blues-rock hasítását, és a sztenderd rockballadaként kezdődő, de pszichotikus sötétséggel véget érő The Union Forevert.
És itt érkezünk meg 2003-ba, az Elephant megjelenésének évébe. A White Stripes addigi teljesítménye alapján állítható, hogy a gitárzenei világszíntérre nehezen tudtak volna igazán berobbanni a White Blood Cells dalaival, miközben
a detroiti garázsszcénát már egyértelműen kinőtték ekkorra.
Az egymás utáni években érkező albumok elsőre egy olyan zenekar képét festették, amely néhány kiugrástól eltekintve megmarad majd egy foglalkoztatottabb garázszenekarnak, amit egyfajta kuriózumként még néhány évig az angolszász nyelvterületek rockfesztiváljai a középnagyságú színpadokon szerepeltetnek, aztán szépen feloldódnak majd a robbanásszerűen növekvő színtéren. Még úgy is, hogy ekkorra azért már a zsebükben volt egy-két angol vonatkozású siker is. Legnevesebb talán ezek közül, hogy John Peel többször is vendégül látta a formációt 2001-ben, a BBC stúdiójában – ezen session-felvételeket aztán a Third Man gondozásában ki is adták 2016-ban.
Az előzményekhez képest viszont az Elephant hatalmas ugrásnak mutatkozott. A később nemzetközi himnusszá nőtt kezdődal, a Seven Nation Army a legelső másodperctől kezdve arcul csapó kinyilatkoztatása volt annak, hogy a White Stripes maga mögött hagyta a garázsvonásokat, azok minden romantikájával és esetlenségével együtt. A Rolling Stone akkori kritikájának kezdőmondata jól leírja, mi is lehetett az általános első benyomás a lemezt hallgatva: még mindig csak ketten vannak, de úgy szólnak, mint egy egész sereg. Ehhez persze kellett az is, hogy kiadót váltsanak (a V2-hoz szerződtek), de nem pusztán a felvételi anyag hangminősége és a stúdiókörülmények változtak.
Az Elephant abban a vonatkozásában tekinthető korszakalkotónak, hogy a továbbra is duóként működő zenekar a minimalista koncepció határait feszegetve hogyan kamatoztatta minden kreatív energiáját annak dalaiban, továbbgondolva a dob-gitár-ének hármasát. Merthogy az egyszerű recept itt sem változott, Meg White ült még mindig a doboknál, talán az előbbiekhez képest kicsit dühösebben ütve a bőrt. Néhol előbukkan ugyan a (szigorúan analóg) billentyűsök hangja a hangképben, de a vezető szerep még mindig a gitáré. Hogy egészen pontosan mi is történt alkotói téren Meg és Jack White-tal 2001 és 2003 között, az rejtély. Az viszont jól hallható 20 év elteltével, hogy ahelyett, hogy beálltak volna az indie-alternatív hullámba,
inkább kiléptek a sorból és saját idővonalat kezdtek.
A blues-rock innentől már csak néha feltűnő kerete volt az elvadult, oktávokat ugró whammy-szólóknak. Ezen két stílus fesztültségének kipattanása, ütközőpontja a Ball and Biscuit lett, ami a repetitív bluesriffeket valamivel több, mint 7 percben forgatja ki módszeresen, mindegyre súlyosabbá téve a közbeékelt szólórészeket.
Ami sajátos vonása az albumnak a kreatív gitártechnikákon túl, az a hangzásbéli és dinamikai változatosság. Nagy effektparádét nem hallhatunk, azonban a gitártorzítás adta lehetőségek és a hangszergerjedés beépítése a dalstruktúrákba mind túltettek a kortárs indie-közegen,
inkább a keményebb műfajok polcára téve az anyagot.
Itt nem feltétlenül arra kell gondolnunk, hogy a metál felé közelített volna a formáció, ugyanakkor belátható, hogy a Black Math agresszív húzása, a There’s No Home For You Here hirtelen epikussá növekvő közjátéka (akár egy Queen-paródia!) és a Little Acorns pattogó stíluskísérlete mind-mind olyan megoldások voltak, amelyek nemcsak a zenekar korábbi munkájától ütöttek el, de attól a közegtől is, amelyből érkeztek. Különleges pillanat továbbá a dalsorban az In The Cold, Cold Night, amelynek egyszerű gitár- és orgonakíséretére Meg White énekel a dobok mögül kilépve, a lemez addigi folyását egy különös, elégikus felhangú mederbe terelve.
Ugyanakkor meg kell emlékeznünk arról, hogy akadnak melléfogások is az Elephant dalai közt. Az I Want To Be The Boy To Warm Your Mother’s Heart zongorajátéka nem volt jó választás – és mint az a következő albumon, a Get Behind Me Satan címűn kiderült, a zongora majdnem mindig elkerülendő lett volna Jack White számára a White Stripes-érában. De ott van az I Just Don’t Know What to Do With Myself című Chuck Jackson-feldolgozás is, aminek
bárgyú hangvétele nagyon nem illik a lemez egészéhez.
Ettől függetlenül az Elephant végül kritikai siker lett, bár voltak kétkedő hangok a lemez egészén végigvonuló, európai füllel és szemmel közel követhetetlen rájátszások, zenei és szövegbéli parafrázisok túlhasználtsága és minimalista tálalása miatt: a Pitchfork kritikusa például a 10 pontból 6.9-re értékelte az albumot.
Az átütő sikert azonban csak megalapozták az összességében jól megmunkált anyaggal, a nagy befutáshoz szerencsére is szükség volt. Nem mehetünk el szó nélkül a Seven Nation Army globális, virális terjedése mellett, amelyet a 2006-os labdarúgó-világbajnokság hozott magával: az alapriff refrénvariánsának skandálása még
azoknak is a fülébe égette a dalt, akik sohasem találkoztak korábban a zenekarral.
De a sikerhez hozzájárulhatott az is, hogy az apró részleteket jól adagolva sikerült maguk köré építeniük a misztikumot. Kezdve azzal, hogy a 2000-es évek elejére házasságát már felbontó páros sokáig azt híresztelte, hogy valójában testvérpárt alkotnak, a mesefiguraszerű, mégis baljós atmoszférát teremtő megjelenésükön át, egészen az Elephant-korszaktól fogva megsokasodó, már-már okkultista szimbólumhasználatig.
Hogy az ikonikus borítón szereplő ládában mi lehet, már sosem fogjuk megtudni. Viszont az, hogy a 2003-as – minőségbéli – sikert nem tudták megismételni, egészen biztos. A Get Behind Me Satan akusztikus kísérletei néhol még egészen izgalmasak, de a címezéssel együtt inkább hat a lemez egyfajta szabadkozásnak a garázsban gubbasztó régi énjük felé:
eladták a lelküket annak a bizonyosnak,
az áhított csúcs elérése érdekében. Esetükben pedig a lélek egyértelműen a fentiekben már sokat taglalt összhang, aminek totális kiteljesedése volt az Elephant, és az azt követő turnéidőszak. Aztán a Sátánt nem is tudták távol tartani maguktól, az Icky Thumpra hallhatóan keblükre is ölelték: jöttek a sokat akaró gitár- és énektémák, meg a stadionrock, ezekkel együtt pedig a kreativitás közel törvényszerű kiégése.
2011-es feloszlásuk után az addigra komoly szorongással küzdő Meg White eltűnt a nyilvánosság elől, a mai napig Detroitban él, interjúkat ritkán ad – cserébe megmaradt nekünk Jack White, aki mikor nem a zeneipari multimilliomos mágnás szerepében tündököl a Third Man Records élén, saját legendájának kizsákmányolásából él meg. És ez olyannyira igaz, hogy 2012-es első szólólemezén, a Blunderbusson például megpróbált egy, a Seven Nation Army riffjéhez nagyon hasonló megoldással élni a Freedom At 21 című dalban,
kis gyorsítással, minimális változtatással.
Mentségére szóljon, hogy a zeniten túllendült, de tisztességgel megöregedni képtelen rockikon élete egyet jelent az örök szomjúsággal – egy idő után már csak sóvárogni lehet a régi szép idők nektárja után. Ahogyan azt teszi bizonyára Jack White is minden alkalommal, mikor Meg helyett valaki más (meg még legalább három-négy zenész) diktálja az ütemet a fényét vesztett Ball and Biscuit alá. Azóta talán minden lendületes odafordulás után megtorpan kicsit, mikor a mágikus vonzás húzása helyett csak abba a hideg és súlytalan ürességbe ütközik, amit hajdani zenésztársa hagyott maga után a színpadon.
The White Stripes: Elephant. V2 / XL / Third Man Records, 2003.
A borítófotó forrása a The White Stripes honlapja.
