[március 3.]
vöröslő teniszlabdák a melleim,
mint amikor tejlázam volt szülés
után a hetedik napon, akkor azt
mondta a fejős asszony, meg kell
szívnia vagy a gyereknek vagy
a férjemnek, végül a gyerek szívta
meg, én zokogtam a fájdalomtól,
és közben rázott a hideg, de utána
jobb lett. akkor ott a kórházi
folyosón a melleimre estem,
elveszítve eszméletemet. méhkas
duruzsolt a fejemben, amikor
eszméltem, sok arcot láttam egyszerre,
nem tudtam, mikor kinek kell válaszolnom.
izomlázat éreztem, azt mondták,
rohamom volt, én nem tudom,
milyen az, amikor lefogják a fejemet,
hogy legalább azt ne verjem a kőbe,
anyám ott van mellettem, később
tudom ezt meg tőle, hogy csúnyán
vergődtem, csapkodtam a karjaimmal,
mint a partra vetett hal az uszonyaival.
majd minden a helyére kerül, én
a megfigyelőbe, apám odakint az autóban,
anyám a folyosón tördeli kezeit, lehet
imádkozik is magában, nem tudom,
étlen-szomjan nyolc órán át aggódnak
értem, rám gépek vannak kapcsolva,
monitorozzák a perceimet, kétszázhúsznál
tensiomint adnak, majd meglesz a labor is,
vesehomokom van, sok vér a vizeletben.
pszichiátert hívnak hozzám, aki kikérdez,
vannak-e hallucinációim, mondom neki, hogy
szaglási van, olyan, hogy a pénztárnál vagy
áldozásnál is hátra kell fordulnom, mert úgy érzem,
ott van az illető, aztán persze, nincs ott. és akkor
csalódom, és egy kicsit megijedek, meg azt is
kérdezték, hogy érzem-e, hogy üldöznek, mondtam,
hogy nem, de attól még üldözhetnek. nyeltem akkor
egy nagyot, s közben elképzeltem, hazaérve miként
vesz üldözőbe a reggel.
[január 23.]
a nőgyógyászati kórteremben hárman
fekszünk, mindhármunkon kórházpecsétes
hálóing, melyből ki-kiszaladnak a melleink.
nagyon intimnek érezzük a helyszínt, ahol
éppen vagyunk, csak hallgatjuk a kintről
beszűrődő szirénázó mentők hangját.
majd jön egy betegkísérő, aki telezengi
a nevemmel a kórtermet. a másik két
betegtársam irigykedve néz rám, hogy
én vagyok az első, akit a műtőbe szólítanak.
térdig érő lábzsákot kell felhúznom, női
alsót letolnom. szégyenérzetem van, amint
a bugyimat fogdosom, hogy hova is tegyem.
amikor felébredek, az ágyamon találom
magam, száraz a szám, zúg a fejem,
apró zümmögéseket hallok odabent, majd
próbálok kimenni a mosdóba, de nem érem
el a kilincset. vizes arccal tér belém vissza
hálni a lélek, a jobb karomon erős fogást érzek,
a branül elmozdult, annyira erős volt a roham,
véres csempén látom magam viszont. a medencém
a földnek feszítve van még mindig, mikor kérdezik,
tudom-e, hol vagyok, mire mondom, hogy tudom.
majd felültetnek a kövön, ahol szinte meztelenül
feküdtem, de ott akkor semmi nem számít, nincs
vagy elillan egy percre a szemérem. megfigyelés
miatt bent tartanak, már csak egyedül vagyok
a kórteremben, kigyúlnak a téli kora délutáni
fények, én kikelek az ágyból, felveszem a köntösöm,
s kilépek az erkélyre. csábít a mélység, fagyott
hókupac lennék odalent, legalább nem fájnék
már soha többet, de egy ápoló hangja visszaránt
a kórterembe és én visszafekszem a véres-pecsétes
lepedőjű ágyamba, és várom kicsírázni bennem a reggelt.
Borítókép: Unsplash
