A meséknek a felhalmozott bölcsesség közvetítőiként, különösen a szóbeliség hagyományában élő népek életében volt nagy jelentőségük. Gauder Áron új filmje, a Kojot négy lelke amerikai legendákat dolgoz fel az őstengertől kezdődő teremtéstől a nőstények megformázásán át, a kojot, a bajkeverés szellemének színeváltozásáig.
A rendeltetésében, azaz legelemibb természetében didaktikus és töredezett alapanyag játékfilmmé gyúrása közben
a rendezőnek érthető módon nehezére esik kor- és célcsoportot, történetívet, lezárást választania.
Szerencsés, hogy a sziú-lakota mítoszok ereje és értékei, valamint a szép animáció viszonylag könnyen el tudják vinni hátukon a filmet.
A régebbi mesék, illetve a velük összefonódó, szakrális-spirituális jelentést is nyerő mítoszok sokszor félelmetesek és erőszakosak, máskor pedig a gyermekek számára nagyrészt befogadhatatlan témákkal foglalkoznak, például a gonosz eredetével a világban. A mese, különösen a legenda és a gyermekközönség kizárólagos összekapcsoltsága a kortárs szórakoztatóipar által határozottan szokatlan újdonság, már ha kicsit antropológiai szemmel vizsgáljuk a dolgot. Gauder Áron rendezőnek, aki a forgatókönyv társírójaként is szerepel a stáblistán végül
megoldhatatlannak bizonyult a feladat, hogy összebékítse a jelenkor elvárásait a megelőző idők gyakorlatával.
Mentségére legyen mondva, nagy bravúr kellett volna hozzá, ráadásul további nehezítés volt, hogy alighanem több különálló legendát vitt a vászonra, és nem egyetlen lekerekített mítoszt.
Óhatatlanul is elgondolkodunk rajta, hogy a sorozatgyártás kortárs felfutása mellett miért nem részekre szedve, esetleg antológiaként készült el a Kojot négy lelke. A Dekameronból már jól ismert módon
a magát mesemondásnak álcázó diegézis keretei között könnyű kitalálni, hogy körülbelül hol végződhet egy rege, és hol kezdődhet a következő.
Ezekben az epizódokban erős és értékes bölcsességek kristályosodnak ki, Gauder pedig ezek közül leginkább a természeti harmóniára tanító változatokhoz vonzódik. (Volna egyébiránt másfajta is: a prérifarkas az „eredetiben” mint a szexualitással összefüggésbe hozott archetípus ismert, amely szerepéből most csak nyúlfarknyi részletet kapunk.) A narráció szempontjából az ésszerűségre irányuló igényeinket alapvetően átírja az alapanyag töredékes szerkezete és az, hogy az egyes történetek a saját hatásmechanizmusuk szerint formálódnak. A misztériumokkal teli világ tehát a legendákra roppant jellemző módon
logikai bukfencek egész sorát veti elénk, amit a narratív egybefűzés csak még inkább kihangsúlyoz.
Még szeretni is lehet ezeket az önellentmondásokat, bár a film így messzire kerül a klasszikus stílustól.
A Kojot négy lelke nem csak ebben nem hollywoodi. Témái között szerepel a halál, a gyilkosság, a hazugság feltalálása, sőt az első szülés is. Tele van állatokkal, de a megszokott komikus feloldásra is hiába várunk:
a medve most nem pocakos mackó, hanem üvöltés közben nyáladzó és fityegő ajkú, „csecsemőzabálási” jogot követelő vadállat.
A megközelítés ugyanakkor éppen azért más, és azért hatásos, hogy láthassuk magunkat a tulajdonképpeni főszereplő, az őslakos hit- és értékrendszer mércéjével. Az embert ezúttal nem Isten teremtette saját képmására. Helyette egy történelem előtti istenség rémálmának, a félig-meddig emberszerű prérifarkasnak, Kojotnak az ügyetlen termékei vagyunk, akit valami még hatalmasabb küldött e világra. Érdekesség, hogy az első nő még a himpellér-kreátor Kojotnak is csupán véletlen, balfogásos mellékterméke – vagyis
hiába nem „a teremtés koronája”, a férfi mégiscsak szándékoltabb alkotása.
Végül pedig az indián erkölcs szerénységre intő gesztusa, hogy minden lény közül egyedül a hitvány származású embernek kell bebizonyítania: méltó a földön élni.
Pedig a földön élni ajándék. Ha van, akkor ez az alkotás üzenete, amelyet hitelesen át is ad a film képi világa. A különböző rajzstílusok gördülékenyen állnak össze egy egésszé. Erről például az Egyiptom hercege vagy A kincses bolygó juthat eszünkbe.
A teremtés képei a legleleményesebbek, olykor kifejezetten megbabonázóak is.
Gauder ekkor a legrealisztikusabb, később viszont a népi ábrázolásra emlékeztető sematikus, majd szatirikus irányba indul el. Mindehhez sokat segítő aláfestés is társul, amely világzenei és indián népzenei ihletésűnek tűnik, és ennek használatakor éri el a film a legnagyobb érzelmi csúcspontot. Hanghatásokban úgyszintén kivételesen erős a mű, olykor a kísérleti filmeket idézi, elég csak a bölény témává rendszereződő effektjeire gondolni.
A rendező másik bravúros leleménye, hogy – akár egy Ames-szobában –
játékot csinál a perspektívából, ami kiválóan szervesül a kezdeti főszereplő, az Öreg teremtési munkájával.
Különösen érdekesek a világot metszetekben mutató snittek, amelyek számos folklóralkotást, például szőtteseket és domborműveket juttathatnak eszünkbe, és ötletesen adnak lehetőséget eltávolodni a perspektívaközpontú európai művészettől. A képi világ azonban még sokrétűbb, mint ebből sejteni lehet. A Kojot négy lelke például módjával alkalmazza a Jankovics Marcelltől jól ismert metamorfózist, azon kívül pedig a legszembetűnőbben talán a Nyugat bemutatásában tetten érhető – ott éppen az Az ember tragédiájára és a Magyar népmesékre hajazó – „magyar hagyomány” válik hangsúlyossá. A rendezés ekkor,
az európai civilizáció eredetmítosza kapcsán egészen szimbolista módon, szuggesztíven és olyan virtuozitással használja a vizualitást,
amibe bele lehet borzongani. Külön öröm, hogy egy ennyire eltérő fogalmazásmódot is képesek voltak organikusan integrálni az elkészült műbe.
Van azonban az Európát megidéző érmének egy másik oldala is. A Kojot négy lelke kellemes ütemben kezdődik, majd fokozatosan gyorsul, míg a vége felé már kapkodjuk a fejünket.
A lezárásra a narratíva gyakorlatilag teljesen szétesik.
Az utolsó epizód nem tud olyan többletjelentést kialakítani, ami képes volna lekerekíteni a történetet, így az pont a lezárásra válik kifejtetlenné. A Madách Luciferét és számos mitológia csínytevőjét megidéző Kojottal hirtelen rengeteg minden történik – ezt már eleve nehéz megérteni. Miért és hogyan lett a falánk kényszeralkotó érző szülővé? Mire számított a gyilkos gaztevő, aki három életét elravaszkodta, amikor „bosszút akart állni”?
Ezek után tetézi a helyzetet a már említett szatirikus hangvétel, illetve hogy a vizuális jelekre érzékeny néző teljes képzavarban találja magát. A portugál keresztek közül egy feszület után hirtelen a Német-római Birodalom címerét látjuk, majd a Union Jack egyszer csak amerikai zászlóvá változik.
Érezzük, hogy valami metafora- vagy analógiaféle lapul valahol, de a rejtvénynek nem egykönnyen kínálkozik megoldása.
Kételyeink kényszerűen szaporodnak: mivé lett az isteni rémálom, ember, halál és gyilkosság atyja? Hová lett a számítása és a kegyetlensége, és miért most tűnt el?
Sok képzelőerő és jó ötlet gyűlt össze a Kojot négy lelkében. Bár
sem a pontos tétek, sem a pontos következmények nem egyértelműek,
de Wakan Tanka, a lakoták panteizmusra emlékeztető gondolata a világszellemről, az állatok és az emberek megélt „testvérisége”, a mindannyiunk számára örökre és nem elhasználhatóra teremtett föld: mind-mind olyan szép és érvényes gondolatok, amelyekre érdemes időről időre emlékeztetni magunkat. És ez a film összességében nagyszerűen teszi ezt meg.
Kojot négy lelke, 2023. Rendezte: Gauder Áron. Írta: Gauder Áron, Bereményi Géza. Szereplők: Bozsó Péter, Papp János, Pikali Gerda, Széles Tamás, Scherer Péter, Kautzky Armand, Schneider Zoltán, Bolla Róbert. Forgalmazó: Vertigo Média
A Kojot négy lelke a Magyar Filmadatbázison.
