Hogy tetszik-e egy előadás vagy sem, az nagyban függ az elvárásainktól, sőt a korábbi kritikáktól, beszámolóktól is. A szereplőkkel szemben táplált szimpátia szintén befolyásolhat minket. A kritika és a kritikus azonban próbál objektív lenni, ennek ellenére néha mégis bajban van. Mint például a Túlságosan vékony falak premierje után. Ugyanis a darab színházi előadásnak nem igazán nevezhető, kórképnek azonban tökéletes.
Március 17-én mutatták be a Trafóban Bódi Zsófia, Georgita Máté Dezső és Horváth Panna közös darabját Túlságosan vékony falak címmel. Az előadást nagy felhajtás övezte, mivel ritkán látott, szépen összerakott marketingkampány előzte meg. Kígyózó sorokban várakoztunk az épület előtt, a közönség soraiban szép számmal lehetett látni a közösségi média világából ismert arcokat. Az előadás koncepciója formabontó.
A szerzők influenszereket kerestek meg, belőlük merítettek ihletet, sőt a szerepekre is őket kérték fel.
Ez kifejezetten jó ötletnek bizonyult, mert minden elhangzó mondat hitelessé vált olyan emberek szájából, akik valóban a médiában élik az életüket.
Itt jön az elvárások kérdése. Mivel nyilvános volt a szereplők névsora, így mindenki láthatta, hogy nincs profi színész a fellépők között. Szabó Hédi (@hedinke) ugyan korábban már bontogatta szárnyait ilyen területen, de végül nem előadóművészeti pályát választott. Ezzel azonban nem volt baj. Tudtuk, pontosabban tudhattuk, hogy nem alakításokat, sokkal inkább önazonos amatőröket látunk majd. Így lehetett üde színfolt, amikor kiderült, Hédi profin hozza a számára írt karaktereket. De az elvárásaimat így is alább kellett volna adnom.
Aki klasszikus értelemben vett színházra számít, csalódni fog.
Nincs egybefüggő történet, a jeleneteknek sincs túl sok köze egymáshoz, hol ilyen, hol olyan rendezői megoldásokat látunk, hiányzik az egységes összkép. Viszont másképp, más felfogásban mégis működik az előadás. A darab felénél jöttem rá, hogy magamban kell átkattintanom valamit, ugyanis, ha folyamatosan a csúcspontot várom, vagy a Shakespeare-i drámai felépítést keresem, akkor igen-igen rossz szájízzel fogok távozni. Onnantól már élvezni kezdtem, amit kaptam.
Embereket, azon belül is influenszereket állítottak elénk, akik szerették volna átadni, számukra, mit is jelent ez a „munka”.
Vajon munka egyáltalán vagy maga az életük? El lehet választani a kettőt?
Mind a négyen megválaszolták a kérdéseket a maguk módján. B. Nagy Réka (@bnagyreka_official) írt egy dalt az előadáshoz. (Ez a Youtube-on teljes terjedelmében megtekinthető.) Nála azt éreztem, ezzel tudja valóban megmutatni a saját világát. Kiss Imi (@kiss_imi) a humor különböző oldalait villantotta fel. Mi vicces, meddig működik a poén, mikor nem lehet már elbújni mögé. Horváth Balázs (@iambalazshorvath) amellett, hogy a sport lett számára vezérfonalnak kijelölve, aktívan aládolgozott a többiek történeteinek, a fentebb említett Szabó Hédi pedig a drámai vonalat, azon belül is a traumákat domborította ki.
Több interjúban elhangzott, hogy a történetek egy részét maguk a szereplők írták. Ez abszolút érződött. Személyes megmozdulások követték egymást, így
az őszinteség folyamatosan tetten érhető volt a színpadon.
Bár nem tudhatom, mennyire nyúlt bele Horváth Panna dramaturg a szövegekbe, az biztos, hogy próbálta meghagyni a lehető legtermészetesebb mondatokat, ugyanis sokszor visszaköszöntek az Instagram és TikTok videókból megszokott monológok. Kifejezetten jó rendezői ötlet volt videós felvételeket használni. Bár nem újkeletű történet, én magam is láttam már olyan előadásokat, amikben ezzel játszottak, azonban itt valóban indokolt volt a használatuk. Extra poénja az előadásnak, hogy a kamera mögött a darab rendezője, Georgita Máté Dezső áll.
Ha már rendezés, akkor ki kell emelni, hogy a koncepció valóban eredeti. Nem igazán született még olyan előadás, ami ennyire közszemlére bocsátja az influenszerek világát, vagy hagyja abba bekapcsolódni a nézőt. Lehet például fotózni a nézőtérről, illetve többször meg is szólítják a közönséget. Georgita Máté Dezső rendezőként is a szereplőiből táplálkozik, érezhetően
támogatja, hogy maguk fedezzék fel a színpadot, azon belül pedig úgy létezzenek, ahogy számukra a legkényelmesebb.
Itt azonban meg kell jegyezni, hogy ezt az előadást jobb lehetett elkészíteni, mint nézni.
Az alternatív színházi közeg ereje érződik a darabon, és a nyakamat merem tenni rá, hogy a próbafolyamat alatt nem érződtek a hierarchikus viszonyok, a rendező nem ordibált és nem szégyenítette meg a színészeit. Viszont amennyire bensőséges közeg születhetett a készítés közben, annyira nem tudott ez nagy térben kibontakozni. Az őszinteség, és az arra való törekvés átjött, mégis, talán túl sokan ültünk a nézőtéren ahhoz, hogy valóban hatni tudjon. Máris visszatértünk az elvárásokhoz. Személy szerint szeretem, ha egy előadás képes hatni. De a szórakoztatás és az informálás ugyanúgy cél lehet. A TikTok videók viszont nem hatnak, inkább szórakoztatnak. Az Instagram filterek szintén nem meghatnak, hanem megnevettetnek.
Ha innen nézem, tökéletes kórkép az előadás: a jelenetek egymásutánisága egy alapos Insta/TikTok átpörgetésre emlékeztetett.
Körülbelül akkor kapunk ömlesztve ilyen jellegű történeteket. Azok között is vannak súlyosabbak és a hasamat fogva nevetősök. Nem kapcsolódnak egymáshoz, de mindegyik valahol az én érdeklődésemet tükrözi. Megállíthatók, de bármikor újrakezdhetők.
Ahogy az Insta követéseimet, úgy az előadást is a kreatív káosz kifejezéssel jellemezném, ha nem kellene bővebben kifejteni a véleményem. Ehhez kapcsolódik az is, hogy értékelem a bátorságot és a kíváncsiságot, amivel a készítők az adott témához nyúltak. Kíváncsi voltam, mernek-e újat mutatni, elrugaszkodni a megszokottól, ahogy tették ezt a marketingkampány ideje alatt, amely során kitalált interjúkat közöltek, és elhitették a világgal, hogy valaki követi az influenszereket. Ilyen értelemben nem csalódtam. Valóban újat mutattak, pontosabban a valóságot.
Az orrunk elé tolták, tessék, ezek vagyunk mi, akik pedig mindezt végig asszisztáljátok, azok vagytok ti.
A tini húgomat például mindenképp el fogom vinni az előadásra, mert számára talán még tanulságosabb lehet, mit és kiket néz nap, mint nap.
Nekem azonban kevés az egy estén át tartó Insta/TikTok őrület.
Hiányoznak a színházi formák, a dramaturgiai pontok és a történetek közötti kapcsolatok.
Utóbbira példaként fel lehet hozni a Gabby Petito történetének „magyarosított” változatát, azonban ezek a részek passzoltak legkevésbé az előadáshoz. Kicsit savanyú volt, kicsit sárga, persze a miénk, de nem vagyok benne biztos, hogy egy ennyire Amerika által uralt iparágban, amilyen a közösségi média, szükség van-e magyarosításra.
Összességében nagyon fontos leszögezni, hogy nem szabad úgy beülni erre a darabra, hogy színházat és színészeket szeretnénk látni. Influenszerekre és 24 óráig elérhető történetekre kell számítani, melyekről rendszerint kiderül, sosem érnek véget a nap letelte után.
Nyitottnak kell lennünk mások életére, pont ugyanúgy, ahogy szomjazzuk a posztjaikat estéről estére.
Ez nem a Vígszínház, még csak nem is a Trafó, ez a TikTok, annak minden hátrányával és előnyével együtt.
Túlságosan vékony falak. Rendezte: Bódi Zsófia, Georgita Máté Dezső, Horváth Panna: Játsszák: B. Nagy Réka, Bódi Zsófia, Georgita Máté Dezső, Horváth Balázs, Horváth Panna, Kiss Imre, Szabó Hédi. Trafó, Budapest, 2023. március 17.
A fotókat Ofner Gergely készítette.
