Egy Stanfordon tanuló, polgári fiatalt megvádolnak azzal, hogy megerőszakolta az anyja új párjának lányát akkor, amikor épp az apja kitüntetésére tért haza Párizsba. A vád a klasszikus, egyre gyakrabban előforduló kérdést teszi fel: van(nak-e) objektív igazság(ok) vagy csak egymással versengő, személyes percepciók?
Persze ez a dilemma nem a post-truth privilégiuma: már Sidney Lumet filmtörténelmi mérföldköve, a Tizenkét dühös ember is boncolgatott hasonló kérdésköröket (olyannyira, hogy a rendező referenciaként hivatkozik rá), ám az 1957 óta radikálisan átalakult közeg tovább mélyítette (jobbára polarizálta) a diskurzust. Az eddig jobbára vígjátékokat készítő
Yvan Attal első komoly hangvételű drámája egyből a kérdés epicentrumába hatol.
A film Karine Tuil 2019-es regényét adaptálja, mely a Stanford Egyetemen történt, nagy nyilvánosság előtt folyó 2015-ös nemi erőszak eseményeit veszi alapul. A People vs. Turner nagy port kavart Kalifornia államban, még a törvényi szabályozást is módosították miatta, az ügyről maga az áldozat is adott ki könyvet, ám míg a valós per egyértelmű eset, addig Tuil regénye, és az abból készült film egy egészét és részleteit tekintve is komplikált ügy körülményeit vizsgálják.

A vélt erőszakcselekmény másnapján Mila (Suzanne Jouannet) jelentkezik a rendőrségen, Alexandre-t (Ben Attal)
még aznap előzetesbe helyezik, ami nem csak rá, hanem szüleire nézve is nem várt kellemetlenséget okoz.
A feje tetejére állítja anyja, Claire (Charlotte Gainsbourg) és Mila apjának (Mathieu Kassovitz) kapcsolatát, beárnyékolja Jean (Pierre Arditi) kitüntetését, illetve lévén mindketten médiaszemélyiségek, a család egyből a média célkeresztjébe kerül. Össztűz alá kerül Claire az erőszakot elkövető személyek elleni heves kiállásai miatt (hiszen minden ilyen ügyben felemelte a hangját, most mégis csendben marad), míg Jeannak olyan csontvázak vannak a szekrényében, melyek veszélybe sodorhatják a várva várt becsületrendet. A követhetőség és a filmszerűség miatt
Attal úgy fordította le a regényt forgatókönyvre, hogy három nagy, inzertekkel elkülönülő szerkezeti egységbe rendezte az eseményeket.
Először Alexandre oldalát ismerjük meg, majd Miláét, végül a több évig húzódó tárgyalással zárul a cselekmény.

A vádat alapvetően két, egymástól részben elválasztható tematika határozza meg: a morál és a jog. Ideális esetben előbbiből következik az utóbbi, azonban amikor két egymással szöges ellentétben lévő narratíva feszül egymásnak, a két princípium közötti ok-okozati viszony közel sem ad ki olyan egyértelmű képet, mint szeretnénk. A faktum szintjén nincs vita a vádlott és a vádló között: mindketten egyetértenek abban, hogy mi, mikor, hol, milyen sorrendben történt,
az ellentét az aktusról alkotott percepciók különbözőségében keresendő.
Mila szerint Alexandre erőszakot követett el, Alexandre szerint az affér konszenzuális alapokon zajlott, így a végső kérdés az, hogy kinek hiszünk. Vagyis csak lenne, mivel a film eléri, hogy mindkét karakternek elhisszük azt, amit mond: a kérdés inkább úgy vetődik fel, hogy mi a salamoni döntés egy olyan perben, ahol vádló és vádlott igazsága egyaránt legitim(nek tűnik), ám egyszerre a kettő (legalábbis ebben a formában) nem teljesülhet.

A morál szintjén ez
a dilemma komplementer logika alapján feloldható (mindkettő percepció igaz), azonban a jog előtt óhatatlanul vagy-vagy kérdéssé alakul.
Elítéljük Alexandre-t (amivel elismerjük az erőszakot), vagy felmentjük és elengedjük (amivel elismerjük, hogy nem történt erőszak). Persze ezeken belül is találunk árnyalatokat (felfüggesztett börtönbüntetés, házi őrizet stb.), de végeredményben egy ítéletnek kell születnie, ami szükségszerűen egyik vagy másik narratívát erősíti.
Mindez – a tárgyalási folyamat önmagában – nagyon nyers lenne, ezért Attal közvetlenül az aktus előtti és utáni élethelyzeteken keresztül enged betekintést a két főhős hátterébe. Alexandre extrovertált, intelligens, művelt, megnyerő, de rámenős és manipulatív. Mila viszont inkább introvertált, gondoskodó, kevésbé tapasztalt, ám neki is megvannak a saját titkai, amik a perben gyengíthetik szavahihetőségét. Akárcsak a Születésnapban, A vádban is
folyamatosan figyeljük, gyűjtjük és elhelyezzük az apró jeleket a mérleg egyik vagy másik serpenyőjébe,
egyszer kicsit Alexandre-nek, aztán inkább Milának hiszünk jobban, a kétely jelenetről-jelenetre erősödik, miközben a film a fősodor mellett erős mellékszálakkal operál. Jean Farel-lel összefüggésben elindul egy elsőre nagyon egyértelműnek, már-már klisésnek ható főnök-beosztott viszony, ami aztán teljesen más irányvonalon folytatódik, míg Claire és Adam hiába vonzódnak továbbra is egymáshoz, a tárgyalás szétszakítja őket, így kénytelenek együtt élni azzal a hiánnyal, melyet a másik hagyott maga után.

A vád lassan bekúszik a bőr alá, hogy végül klasszikus tárgyalótermi drámában eszkalálódjon: a katartikus vád- és védőbeszéd egyfajta zanzaként zárja le a narratívát, és ugyan
jogi szempontból születik egy döntés, a morális szempontok rendezését a film a nézőre hagyja.
Legalábbis részben, mivel néhány gesztusban, de leginkább az utolsó jelenetnél (azon belül is az utolsó két-három képkockánál) a kiválóan kiszámított dinamika némileg felborul. Ha nem is zavaróan (és vélhetően nem is szándékosan), de érezhető, hogy kihez kellene jobban húznunk, holott anélkül is biztos lábakon áll a bő két órán át kibontakozó konfliktus. Van egy tökéletes pont és kompozíció, amivel le lehetne zárni a filmet, de a kamera tovább forog, mintha az értelmezéshez muszáj lenne valami kapaszkodót, némi feloldozást adni a nézőnek.

Pedig pont attól különleges A vád, hogy nem választ oldalakat, mert ez egyrészt lehetetlen, másrészt nincs is rá szükség:
a párhuzamos igazságok korát éljük, ahol a saját percepció ítél, ahol az univerzális, vagy a kollektív szavak veszítenek jelentőségükből,
és ahol Alexandre és Mila története két párhuzamos egyenes, melyek mégis metszik egymást. Erősen gázol a #metoo-ban, de Mila tárgyalótermi történetével reflektál annak kétarcú voltára is, beszél feminizmusról, de rámutat arra, hogy milyen törékennyé válik az elméleti síkon lezongorázott koncepció, ha anyaként akarva-akaratlanul a diskurzus másik oldalára sodródik az ember.
A vád végeredményben (főleg a záróbeszédek kontextusában) arról is szól, hogy egy ilyen ügyben külső szemlélőként mennyire könnyű dogmatikus állításokba bocsátkozni – ám az álarc legkésőbb akkor leomlik, amikor rólunk, vagy valamelyik hozzátartozónkról van szó. Attal mozija ilyen és ehhez hasonló
ellentmondásokról rántja le a leplet, buborékokat durrant ki, kurrens összefüggések és igazságok mélyére ás
– azonban a folyamat végén nem kész válaszok, hanem további kérdések várják a néző ítéletét.
A vád (Les choses humaines), 2021. Rendezte: Yvan Attal. Írta: Karine Tuil regénye alapján Yvan Attal és Yaël Langmann. Szereplők: Ben Attal, Suzanne Jouannet, Charlotte Gainsbourg, Mathieu Kassovitz, Pierre Arditi, Audrey Dana, Judith Chemla, Gérard Watkins. Forgalmazza: MoziNet.
A vád a Magyar Filmadatbázison.