Az Eltűnt mindenek felett saját formátumának csúcsra járatását célozza meg, ám éppen ezzel képes lenyűgözni minket, és újat mutatni a Keresés után.
Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy milyen jövője van a mozinak (egyáltalán van-e jövője), a Timur Bekmambetov teremtette screenlife-formátum kézenfekvő lehetőségnek tűnne. Ehhez képest a szigorúan virtuális képernyőkön játszódó mozik egyáltalán nem vették át az uralmat a vásznakon. Már kilenc éve, hogy az orosz-kazah rendező-producer elkészítette az Unfriended című Skype-horrort, hogy aztán egy folytatáson, továbbá a saját maga által rendezett, azonban mindössze egy közepesen patinás fesztiválkörútra érdemesült Profilon kívül 2018-ig még csak említésre méltó darabokkal se álljon elő.
Ekkor robbant be a Keresés, amelynek virtuális nyomozása és könnyfakasztó prológusa már kellően populáris irányt adott a filmnyelvnek,
de a mozipénztáraknál sosem érte utol hírverését. Ha nem egy filléres költségekkel járó produkciós megoldásról volna szó, a világszinten 75 millió dolláros bevétel még akár csúfos bukásnak is minősülhetne.
Mindenesetre ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy a Universal egy öt filmből álló szerződést kínáljon Bekmambetovnak és csapatának, akik első látásra kínos fantáziátlansággal rögtön a Keresés kvázi-folytatását hozták tető alá.
A szereplők ugyan teljesen mások, de a környezet és az alapötlet is már-már karikatúraszerűen hasonló.
Ezúttal is egy egyedülálló szülő és tinédzser lányának konfliktusa, illetve a címből is sejthetően egy eltűnés motiválja a cselekményt, csak éppen ezúttal a film első perceiben az anya helyett az apa halálát gyászolhatjuk, a gyermek helyett pedig most a szülő tűnik el egy kolumbiai utazás során új párjával.
Alkotói oldalon is hasonló folytatólagosságot tapasztalhatunk: bár a történet az első film szerzőitől, Aneesh Chagantytól és Sev Ohaniantól származik, a forgatókönyvírói és rendezői feladatokat a Keresés vágói, Will Merrick és Nick Johnson vették át. Ennek megfelelően az Eltűnt hangsúlyai is éppen úgy máshova kerülnek a Kereséshez képest, ahogyan azt egy szerelemprojekt és egy technikai kiválóságra törekvő vágópáros rendezésének kontrasztjában várnánk.
A kvázi-folytatás észrevehetően gyengébb a narratíva érzelmi fókuszpontjainak kidolgozásában
(bár eleve mintha kevésbé is törekedne erre), miközben mindent arra tesz fel, hogy minél csavarosabb, szellemesebb módon tárja fel a krimit.
Ám ez kifejezetten előnyére válik az élménynek, hiszen egyrészt nem érezzük úgy, mintha izzadtságszagúan ugyanazokat a reakciókat próbálná kifacsarni belőlünk például a szülő-gyerek viszony láttán, másrészt a másodjára elolvasott csetüzenetek fordulataira és
a Facebook-fiókok feltörésének izgalmára sem ununk rá, annyival töményebben és magasabb szinten műveli ezt az Eltűnt, mint a Keresés.
Már-már komikus is lehetne, ahogyan menetrendszerűen néhány percenként leáll a zene egy pillanatra, miközben a kamera a képernyő egy részletére drámaian közelítve mutatja meg az aktuális döbbenetes felfedezést. Ugyanakkor nehéz cinikusan viszonyulni a maga módján némileg olcsó eszköztárhoz, amikor egy magával ragadó, mesteri pont-összekötögetőst rajzol ki előttünk, a lehető legnagyobb hatásfokon.
Ez persze vitathatatlanul táplálkozik a screenlife kapcsán továbbra is élő újdonságérzetből.
A fordulatok nem hagyományos megoldásokkal, hanem például a képernyő egyik sarkából tárulnak elénk,
és ha előre akarunk gondolkodni, akkor sem a karakterek beszédes elszólásaira kell odafigyelnünk, hanem a megnyitott ablakok azon területeire, amelyek felett átsiklik a kurzus. De továbbra is hiba lenne annyival elintézni a screenlife-mozikat, hogy „ezek csak szimpla krimik egy számítógép felületén” – ez az ítélet figyelmen kívül hagyja, hogy az Eltűnt gyakorlatilag helyből, minimális előképekkel járat csúcsra egy ízig-vérig modern filmnyelvet.
Ugyanis napjaink mozgóképes diskurzusának egyik nagy kérdése, hogy a mozi meddig lehet képes megszólítani azokat a felnövekvő nemzedékeket, akik ma már leginkább néhány másodperces, telefonnal rögzített szelfivideókat fogyasztanak „mozgókép” címén, és a türelmük, illetve a pesszimistább vélemények szerint már a képességeik is hiányoznak ahhoz, hogy egy terjedelmesebb, rétegzettebb alkotást befogadjanak. Most éppen az Oscaron agyondíjazott Minden, mindenhol, mindenkort kiáltotta ki a publikum a TikTok-generáció filmnyelvéhez alkalmazkodó alkotásnak – noha az aligha nevezhető radikális filmnyelvi újításnak, hogy egy mű túlvezérelt és vulgáris.
Az internet mozgóképes kontentjén felnőtt nemzedékkel sokkal inkább az Eltűnt fogalmazásmódja rezonál.
Nem a vágások, a tempó fokozása által éri el az ingergazdagságot, hanem a mozivásznat valóban képernyőként kell olvasnunk. Sokkal egyszerűbb követni a történet fonalát (vagy éppen jelentéktelen sziporkákat észrevenni), ha már rutinosan ismerjük, hova kell nézni egy e-mail kliens felületén vagy egy YouTube-kommentfolyamban, illetve magyarázat nélkül is értjük, mire valók és hogyan működnek a főszereplő által használt alkalmazások.
Az Eltűnt szűk két óráját gyakorlatilag
ugyanabban a multitaskingban (vagyis inkább task-switchingben) töltjük, amit egy mai tinédzser a képernyő előtt gyakorol.
Folyamatosan ugrálunk az ezernyi megnyitott ablak között, villámtempóban kell végigszkennelnünk a csetüzeneteket, és ez (40 éves kor alatt) éppen azért nem megterhelő, mert a rendezőpáros észrevétlenül, a Keresésben látottakat is felülmúló bravúrossággal irányítja a figyelmünket a virtuális képernyő elrendezésével, és egyes részletei közötti zoomolásokkal. Ezért sem feltűnő vagy zavaró, ha az Eltűnt bizonyos eseményeinek képernyőre szorítottsága erőltetett, egyes logikai összefüggésein némi lék tátong, vagy éppen a fináléra már-már ponyvaszerűen fokozza önnön fordulatosságát – egyszerűen
nem hagy időt rágódni a látottakon, akciófilmeket megszégyenítő tempóban jön a következő információadag, meglepetés, probléma.
Például a Keresés easter eggjeit ismételve egy kósza email itt is elspoilerezi a film fordulatát, a háttérben felbukkanó újságcikkek pedig ezúttal is egy kitalált idegeninvázióról számolnak be, de első nézésre egyszerűen esélytelen, hogy ezek feltűnjenek a nézőnek.
Jobban mögé nézve, akármennyire is bazári módon kápráztat el és rángatja a figyelmünket Johnson és Merrick, akármennyire is kifinomultabb volt a hasonló ötleteket releváns pszichológiai és aktuálpolitikai üzenet bemutatására használó Profil, azt
nehéz elvitatni az Eltűnttől, hogy a karfát markolva fogunk két órán keresztül izgulni,
és agyalni azon, hogy találunk-e kompromittáló üzenetet anyuka új szerelmének emailjei között, vagy hogy hogyan lehet Google Maps és néhány nyilvános kamera segítségével lenyomozni, hol jártak utoljára eltűnésük előtt. Ha a Keresés után kérdés volt, hogy milyen hamar fogunk ráunni erre a szórakozásra, az Eltűnt elég sarkos válaszként jelzi, hogy még csak sok újat sem kell mutatni ahhoz, hogy lehessen még fokozni az élményt.
Eltűnt (Missing), 2023. Rendezte: Nicholas D. Johnson, Will Merrick. Forgatókönyv: Nicholas D. Johnson, Will Merrick, Aneesh Chaganty. Szereplők: Nia Long, Amy Landecker, Daniel Henney, Thomas Barbusca, Joaquim de Almeida. Forgalmazó: InterCom
Az Eltűnt a Magyar Filmadatbázison.
