A Minden, mindenhol, mindenkor egyszerre utánozhatatlanul virtuóz mű és a kortárs filmtermékek receptjeinek csúcsra járatása, kisujjból kirázva.
2016-ban gyanútlan nézők ezrei ültek be a moziba, hogy néhány percen belül azt lássák, ahogyan Paul Dano Daniel Radcliffe méretes szellentésekkel hajtott vízihulláján lovagol. Az ember, aki mindent tudott című beskatulyázhatatlan agymenésben az őrült ötletek innentől egyre csak fokozódtak. De a film nem pusztán elborult, gusztustalan, polgárpukkasztó humorával vívta ki magának a figyelmet, hanem hogy végül
mennyi érzelmet, bölcsességet fakasztott ebből az elvetemült alapötletből.
Ezzel pedig az író-rendező páros, Daniel Kwan és Daniel Scheinert, azaz művésznevükön Daniels egyből a függetlenfilmes-szcéna legünnepeltebb alkotói közé robbant be.
A duó valószínűleg érezhette a kihívást, hogy következő rendezésükkel még nagyobbat kell durrantani, ugyanis a Minden, mindenhol, mindenkor pontosan erre vállalkozik – kezdve azzal, hogy egy komplett multiverzumot teremt. Amelynek létezéséről a történet főhőse, Evelyn (Michelle Yeoh) mit sem sejt: ő csak éli egy középkorú kínai bevándorló nő életét. Küzd az adóhatósággal, mosodájának vevőivel, válófélben lévő férjével, és azzal, miként mondja el vaskalapos apjának, hogy az unokája a saját nemét szereti. És amint a sok gond egyszerre rászakad, a bajokat tetézve
férjének egy szomszédos univerzumból érkezett alteregója felvilágosítja, hogy a világegyetem megmentése csak Evelynre vár.
Még szerencse, hogy ehhez saját multiverzum-énjeinek megszerzett tudását is segítségül kérheti.
Ezzel pedig a Danielek egy elképesztően tömény, intenzív és lendületes utazásra invitálnak. Evelynhez hasonlóan a film első másfél órájában mi is csak kapkodjuk a fejünket, ahogyan próbáljuk felfogni a szereplők kusza viszonyait, a multiverzum sajátos szabályrendszerét. Miközben világok tucatjait járjuk be egy-egy montázzsal, az ellenfelek folyamatosan hőseink nyakában lihegnek, és egyre látványosabb ütközetekre késztetik őket. A legtöbb mű már feleennyi kihívásba is belerokkanna, de
a Minden, mindenhol, mindenkor címéhez méltóan nem bicsaklik meg a feladat súlya alatt, egy másodperce sem veszít fókuszt,
világosan kommunikál, a Mátrixot megszégyenítően virtuóz összecsapásokat kreál és színezi azokat pont a megfelelő mennyiségű őrült humorral.
A Mad Max: A harag útja óta nem akadt film, amely ekkora tempót diktált volna és ennyire precízen mozgott volna nézője felfogóképességének határán. Már a puszta befogadás folyamata is akkora erőfeszítést igényel, hogy szinte fel sem tűnik, mennyire tudatos, kiszámított minden egyes kompozíció,
milyen parádés ütemezéssel érkeznek a poénok, milyen hibátlan érzékkel fokozza vagy lassítja a rendezőpáros a képsorok ritmusát,
miközben az összkép mindvégig egy végtelenül laza, önfeledt baromkodás benyomását kelti.
Pedig ironikus módon ez leginkább annak köszönhető, hogy a Danielek eminens diákokat megszégyenítően tanulták meg a leckét: mozgóképes inspirációikat Wong Kar-waitól Tarsem Singhig a lehető legnagyobb természetességgel dolgozzák bele filmnyelvük szövetébe. Jóformán
észrevehetetlenül gyúrják a saját képükre a legpatinásabb film-futószalagok által csúcsra járatott történetmesélői megoldásokat.
Mert jobban megfigyelve, a végeredmény sokkal többet merít a Pixar- és a Marvel-mozik eszközeiből, mint azt a független filmes fellegvárnak számító A24 bármelyik produkciójától várnánk. A rendezőpáros a kortárs animációs klasszikusokat imitálva alakítja ki a fantasztikum és az emberi sorsok viszonyának szimbolikáját. Narratívájuk építőkockái pedig egy az egyben a szuperhőstörténetekből köszönnek vissza, még akkor is, ha végül ők ezt azoknál egy fokkal kisszerűbb és személyesebb tétekre vonatkoztatva vezetik vissza.
Ily módon kritika is egyedül ebben a tekintetben és ugyanezen okból érheti a Minden, mindenhol, mindenkort. Ugyanis az említettekhez hasonlóan itt is túl sok teret kap a világ- és mitológiaépítés, és túl keveset kapnak a valódi mondanivalót motiváló emberi sorsok. A nagy rohanásban jóformán csak felskiccelni marad idő a figurákat, kapcsolataikat, konfliktusaikat, így
a hangzatos szavakban, nagyszabású katarzisokban sokszor kisebb az érzelmi töltet
és markánsabb a konzervjelleg, mint az üdvös lenne. A makulátlan technikai megvalósítás, a lenyűgöző ötletek mögött kevésbé van a látottaknak szíve és lelke, mint az egy fokkal még személyesebb, kisebb léptékű és szükségszerűen bizonytalanabb Az ember, aki mindent tudottban.
Ez nem jelenti azt, hogy a szabadjára engedett fantáziavilághoz kapcsolódó érzelmi hullámvasút ne lenne kiváló: a megfelelő pillanatokban kellően a zsigereinkbe hatolnak a látottak, pusztán csak arról van szó, hogy ebben az egy aspektusában a Minden, mindenhol, mindenkor nem múlja felül szinte egyetlen viszonyítási alapként szolgáló előképét sem. Azaz
a látottakat mindvégig egy fokkal könnyebb szakmailag értékelni, mint őszintén szeretni.
Hiszen igazán csak a további megtekintések során fogjuk észrevenni és megízlelni a film összes apró bravúrját, és valószínűleg leginkább erről az aspektusáról is fog emlékezetessé válni. A cím nem túlzás: ebbe a 140 percbe belesűrítve tényleg megtaláljuk az életet, a világmindenséget meg mindent – de mindez szólhatott volna egy fokkal nagyobbat is.
Minden, mindenhol, mindenkor (Everything Everywhere All at Once), 2022. Írta és rendezte: Dan Kwan, Daniel Scheinert. Szereplők: Michelle Yeoh, Ke Huy Quan, Stephanie Hsu, Jamie Lee Curtis, James Hong. Forgalmazza: Prorom Entertainment Kft.
A Minden, mindenhol, mindenkor a Magyar Filmadatbázison.